Légy olyan, mint bárki más, csak jobb

 

 

Az előző kis posztom alapján vajon a szellemieket tekintve is annyira különfélék vagyunk, hogy nem érdemes keresni az átlagokat vagy erre ez nem igaz?

Egy kicsit távolabbról kezdeném, egy örök vitával, amelynek lehetséges megoldásai már ismertek, de nem igazán alkalmazzuk azt a napi életünkben. Extrovertált vagy introvertált vagy? Egyszerű kérdés, de azonnal a lényegre tapint, a személyiség természetére utalva. A válasz megmutatja, hogy melyik oldalon állsz, azoknak hiszel, akik a személyiségi vonásokban hisznek, tehát a viselkedésed csakis rajtad, a benned lévő valamin múlik, és egy meghatározott készlettel rendelkezel, így születtél, vagy a szituációs pszichológusoknak hiszel, akik a helyzet, a környezet függvényében vizsgálják az adott emberi tulajdonságot, és nem nagyon hisznek azok állandóságában, inkább a körülményeket hangsúlyozzák. A közvetlen környezet, a kultúra határozza meg, hogy hogyan viselkedsz, miben hiszel.

Híres, sokszor emlegetett példa Stanley Milgram kísérlete, ahol 450V-os áramütést adtak egyes személyek egy másik szobában tartózkodó másik egyénnek, aki a feltett kérdésekre rossz választ adott. Milgram arra kereste a választ, hogy emberek meddig képesek elmenni a büntetésben, nem is csalódott, a 65%-uk a maximális 450 V-os büntetést is képes volt kiadni a helytelen válaszokra. A 20. században fej fej mellett harcoltak a két nézet pszichológusai az egyetemei helyekért, míg 1980-ban úgy tűnt, hogy a szituációs oldal javára dőlt el a háború. A szituációs pszichológusok képesek voltak előre jelezni, hogy adott helyzetben az emberek hogyan viselkednek, átlagosan, nem pedig egy konkrét személy esetében. Képesek elektromos sokkot adni egy másik embernek, ha egy vezető személy azt a parancsot adja nekik, de azt, hogy Koja Vali sokkal valószínűbben sokkolja az áldozatot, mint Jojo Gaga azt már nem voltak képesek megmondani. Ebben a szituációban az emberek átlagosan így fognak viselkedni, erre volt képes akkoriban a pszichológia.

 Egy adott személy viselkedését a másik oldal tudta jobban előre jelezni, ezt is csak átlagosan, szerintük. Elindultak a személyiségtesztek, ami szintén a személyiségi vonások oldalát erősítette, és mélyebb mocsárba taszította a vitát. Ma nem kevesebb, mint 25.000 különböző teszt létezik és nap nap után használják emberek felmérésére ezeket. Ebben a milliárd dolláros iparágban készülnek azok a tesztek, amelyek minden leendő munkavállalót felmérnek mindenféle kitalált szempontok alapján, és próbálják megbecsülni, megjósolni, hogy mennyire fog az adott pozícióban megfelelő munkát végezni. Ezek a tesztek az emberek készségeit, személyiség vonásait mérik fel, anélkül, hogy a tulajdonságot, viselkedést kontextusba helyeznék. Ha valaki becsületes, kommunikatív, kreatív, akkor az mindig, mindenhol mindenféle környezetben, szituációban az, vita nincs. Szeretjük ezeket, hiszen egyértelmű válaszokat adnak olyan kérdésekre, amelyek kognitívan megterhelőek. Egyértelműen kimondják, hogy fekete vagy fehér. Szürke nincs. Saját magunkról is kialakult egy kép, igen én segítőkész, optimista, barátságos személyiség vagyok, és ezek a belső tulajdonságaim, ezek a lényemhez tartoznak, ez vagyok én. Nehéz ezt az érzést, bizonyosságot megkérdőjelezni. A tesztek kiegészítik és erősitik ezt a belső azonosságra és állandóságra való törekvéseinket. Ezek állandóak, teljesen mindegy, hogy milyen helyzetbe kerülők az életben, én mindig becsületes, segítőkész, és udvarias ember vagyok. Esszenciális gondolkodás, ez az elnevezése annak, amiről most beszéltem.

A probléma pedig most következik: előre jelezni valaki viselkedését egy nagyobb tömeg viselkedésének átlagából. Na ezen esetben nagyon gyengén teljesít a fent vázolt elképzelés. Tény, hogy hiába agresszív személyiség valaki a tesztek alapján, az, hogy agresszíven is viselkedik az bizony egyáltalán nem biztos, a kettő között gyenge kapcsolatot találtak a tudósok. Bizonyára a szituációt is figyelembe kellett volna venniük, bár ez önmagában szintén nem képes magyarázatot adni az ellentmondásokra. A kettő együttesen, a belső és a szituációs pszichológia már képes arra, hogy az egyes emberek viselkedését egyes szituációkban előre jelzi.

Hogyan és mi ennek a következménye, ezt vizsgáljuk meg, Yuichi Shodával, egy gyermek fejlődést vizsgáló kutatóval karöltve. Mint sok hasznos kísérletet, ezt is már elég régen, pontosan 1980-as években elvégezték, pontosan abban az időszakban, amikor a két tábor vitája az egekig hatolt. Shoda egyik tábornak sem volt a tagja, tisztában volt vele, hogy valahogyan a két elképzelés elegye adja meg a választ a kérdésekre az emberi személyiséggel kapcsolatban. Felnőttek helyett gyermekekkel dolgozott, 6 és 13 életkor közötti, zömében bostoni szegény családok táborozó gyerekeivel. 84 gyermek, 60 fiú, 24 lány vett részt egy hathetes nyári táborozáson, ahol a gyermekek minden lépését, kivéve a mosdó, fürdés, rögzítették. 70 felnőtt kísérte őket és 14.000 megfigyelést végeztek, 167 órányi anyag gyűlt össze minden egyes gyermekre vonatkozóan. Jó buli után takarítás, jó kísérlet után értékelés következik. A gyermekek különbözőképpen viselkedtek a különféle szituációkban. Nem lehetett egyértelműen valakiről azt állítani, hogy ő félénk, szorongó, mert voltak olyan helyzetek, amelyek ezt alátámasztották, de akadt olyan is, amikor bátran és nyitottan léptek fel, mint ha egy teljesen új gyermek lenne a helyükben. Persze, utólag mondhatjuk, mi is másképpen viselkedünk az eltérő helyzetekben, ebben semmi újdonság nincs. Az általunk már valószínűleg kitöltött tesztek azonban az ok-okozati felállást megfordítják, ők azt állítják, hogy mi rendelkezünk egy belső tulajdonsággal, azaz mondjuk félénkek vagyunk és ez határozza meg, hogy hogyan viselkedünk az elénk kerülő helyzetekben. Mi nem lehetünk egyszerre félénkek és bátrak, csak az egyik. Shoda és a gyermekek megfigyelése viszont az ellenkezőjét bizonyította, nem léteznek örökre belénk vésett személyiségi jellemzőink, hanem igazából az adott szituációban dől el, hogy hogyan fogunk viselkedni. Egy lány lehet félénk egy kávézóban, ugyanakkor bátor, és eleven a játszótéren. Természetesen nem a szituáció az egyetlen faktor, függ valamilyen módon a személyiségtől. Mindkettőtől függhet, nem létezik olyan, hogy esszenciális személyiség, személyiség tulajdonságok, minden szituáció egyedi és az, hogy valaki hogyan viselkedik az a helyzettől és bizonyos belső tulajdonságaitól függ egyszerre.

Az egyik legfontosabb fejlődési lépés egy ember életében az lehet, amikor két lábra áll és elkezd botladozni. Az úgynevezett szakértők szerint ez az egészséges, sikeres emberré válás egyik kulcspontja. Ha ez nem megfelelő, az ő elvárásaik szerint, akkor ennek hátterében valamilyen problémás agyi fejlődési eltérés lehet. A szülők aggódnak, ide oda viszik szerencsétlen gyermeküket, mert az nem fog rendesen járni és ha mégis, akkor bután néz ki a fejéből, mert az agya nem érett meg normálisan. A járás egy univerzális emberi tulajdonságunk, ennek meghatározott fejlődési szakaszai kell, hogy legyenek, amelyek egymásra épülnek. Kúszás, felállás, majd totyogás stb. Mindez természetesen a rengeteg gyermek átlagát tekintve, egy időintervallumban meg kell, hogy történjenek, különben baj van. Karen Adolph, mint az ő koráig minden fejlődési kutató nem kérdőjelezte meg ezeket a premisszákat, hiszen annyira logikusnak tűntek, nyilvánvalóan igazak is. Aztán szerencsénkre meggondolta magát és egy egyszerű kísérletbe kezdett, 28 kisgyermeket figyelt meg, elemzett, videózott, miközben azok megtanultak járni. A kúszásuk kezdetétől a járásuk befejezéséig gyűjtötte az adatokat, és az előzőek alapján már nem fogunk meglepődni a következtetésén, nem létezik olyan, hogy normális fejlődési út a járni tanulásban. Ehelyett mit talált, 28 gyermeknél 25 különféle módszer arra, hogyan lehet járni megtanulni. Elképesztő. A gyermekek hol kihagytak egész fázisokat, például egyáltalán nem kúsztak, hol össze vissza cserélgették azok sorrendjét, előbb álltak, majd kúsztak.  Nincsen génekbe vésve, hogyan tanuljunk meg járni, mindenki szinte egyéni úton tanulja ezt meg, nem kellene a szülőknek aggódni, ha valami nem úgy történik, ahogy azt a szakemberek jelzik. Még az olyan jelenségek sem állják ki az igazság próbáját, mint a kúszás. Úgy gondoljuk, hogy ez mindenképpen szükséges hozzá, ha ez nincs, akkor járás sem lesz. 

David Tracer antropológus egy pápua új guineai népcsoportnál járt, és náluk a gyermekek nincsen kapcsolata a földdel, közel 20 éves megfigyelései szerint a gyermekek soha nincsenek lerakva a földre, egyáltalán nincs lehetőségük kúszni mászni. Ennek ellenére az őslakosok járnak. Tracer csodálkozott a dolgon, ezért 113 csecsemőt követett a születésüktől 30 hónapon keresztül, feljegyezve róluk mindent, ami csak lehetséges. Az anyák hordozták folyamatosan gyermeküket, mégpedig az esetek 75%-ban álló helyzetben, és időnként letették a földre, de oda csak úgy, hogy a hátukon legyenek, a hasukra soha. Ne nyalogassák a földet, hiszen nagyon sok halálos betegség létezik a környezetükben. A gyermekeik nincsenek túl sok időt a földön, akkor is előnytelen háti helyzetben, és mégis tökéletesen fejlődik az idegrendszerük, sőt járni is megtanulnak.

Hosszú út volt számunkra míg idáig eljutottunk, szerintem megérte. Láthatjuk, hogy minden ember másképpen jut el ugyanoda, mondjuk megtanul járni, beszélni, mint a többiek, még sincs két egyforma ember, átlagok csak nagyon szűk kategóriákban létezhetnek, ha már több dimenziót is figyelembe vennénk, akkor az előzőleg azonosnak ítélt személyek már drasztikusan különbözhetnek egymástól. Az előző kis bejegyzésünkből talán néhányunknak átment az az információ, hogy az emberek testi mivoltukban olyan óriási változatosságot mutatnak, hogy nem érdemes átlagokkal foglalkozni, mert ilyenek nem léteznek. Ezen az úton tovább lépdelve, most azt is láthattuk, hogy a személyiségünk, az értelmi, érzelmi mivoltunkat sem lehet és nem is érdemes átlagolni. Lehetséges, hogy nagyon hasonlítunk a verbális intelligenciánkban, de ha megnézzük a matematikai, logikai gondolkodásunkat, akkor bizony mi már más bolygókon élünk, annyira eltérőek vagyunk. Végül még egy fontos lecke, járni megtanulni, vagy iskolában egy matek példát megoldani sokféle módon képesek vagyunk, de hogy azt megítéljük, hogy melyik a legjobb, legoptimálisabb metódus ehhez, az már lehetetlen, de nem is baj.  

A Hamupipőke effektus, avagy az átlagosság vége, azaz miért nehéz megfelelő méretű pólót vásárolni és hogy lehet ezt kapcsolatba hozni a kosárlabdával?

 

A mindennapjaink során egy olyan kettős életet élünk, aminek nem vagyunk teljesen tudatában, ha most egy pillanatra megállunk, akkor felhívnám erre a figyelmet. Az egyéniségek, az individualizmus korában istenítjük azokat, akik képesek a saját útjukat járni, és mindenkit, főleg a gyermekeinket buzdítjuk is erre. Ugyanakkor keressük az átlagot, mindig mindenben ehhez, vagy hozzájuk hasonlítjuk magunkat és ha ettől eltérünk, azt deviánsnak, nem normálisnak tituláljuk. Az átlagos a normális, ami ettől eltér ott már valami nem stimmel.

Az 1940-es évek vége felé az egyesült államok légiereje egy nem várt rejtéllyel szembesült. Az új sugármeghajtású repülőgépektől a mérnökök azt várták, hogy azok egyre megbízhatóbbak, és biztonságosabbak legyenek, az elvárásokkal ellenkezőleg azonban egyre több meghibásodást, és egyre több balesetet észleltek a repülések során. Katasztrofális landolások, nem tervezett magasságvesztések, annyira gyakoriak események voltak ezek, hogy akkoriban élet halál 50-50%-os eséllyel szálltak fel a pilóták. Sohasem tudhattad, hogy hol, mikor mi adódik, és azt képes leszel-e megoldani, vagy az életeddel fizetsz ezért.  1950 február első napján gyakorlatilag 4 különböző repülőgépen történtek súlyos incidensek, a hónap közepére 16 egymástól különböző baleset borzolta a kedélyeket a légierőnél, és ez a szám a hónap végére összesen 172 lett. Mi történik itt? A probléma nem mechanikai vagy elektronikai, hiszen ezeket sorra tesztelték, nem a mérnöki szinten kell keresni a megoldást. A pilótáknál sem tűnt fel valamilyen betegség, vagy stressz, ami szinte egyszerre léphetett volna fel mindegyiküknél, jól felkészített, folyamatos tréningen, folyamatos monitorozáson áteső emberek voltak, akik nem hibáztak ilyen gyakran. Ha nem mechanikai és nem emberi, akkor mi az a tényező, ami miatt folyamatos problémák léptek fel a repülések során?

A sokféle megközelítés nem hozott kézzel fogható eredményeket, végül a pilótaülések felé fordult mindenki figyelme.

 

Hét évvel a repülős történet előtt Clevelandben egy nagyon érdekes kis versenyt hirdettek meg. Hölgyek jelentkezését várták a legátlagosabb női test viselőjét keresték. Évekkel a verseny meghirdetése előtt elkészült az átlagos nő szobra és ez a helyi múzeumban lett kiállítva. A szobrot egy ismert orvos, és egy szobrász együttműködése hívta életre, 15. 000 fiatal nő testi adatait figyelembe véve. Dickinson, az orvos, aki összegyűjtötte és elemezte az adatokat, szilárdan hitt abban, hogy rengeteg adat, és azok statisztikai elemzése tökéletesen leírja az átlagot, a normálist. Az átlagos nő szobra átlagos nevet kapott, Normára lett keresztelve. Élethű, kis szobrocskákat kezdtek árulni, hogy a résztvevők mindannyian képesek legyenek felmérni, hogy hogyan is kellene kinéznie az átlagos nőnek, sőt ahogy a verseny meghirdetői elképzelték, az ideális nőnek. Ezzel egy elérhető célt szerettek volna felállítani a népesség elé, íme a tökéletes női forma, ez lenne a cél, egy egészséges, fiatal hölgynek úgy kellene táplálkoznia, és mozognia, hogy efelé közelítsen a külső megjelenése. Kisebb fajta őrületet indított a kezdeményezés, szerepelt a TIME magazinban, rajzfilmek témája volt és természetesen dokumentumfilmet is forgattak a témából. 1945 november 23-án elérkezett az eredményhirdetés napja, Martha Skidmore nyerte a nem mindennapi versenyt. Martha sokat táncolt, rendszeresen úszott, és az élet egyéb területén sem mutatott semmilyen kiemelkedő teljesítményt, egy átlagos amerikai hölgy életét testesítette meg, jelen esetben a kifejezés szó szerinti értelmében. A verseny bírálói kilenc dimenzió mentén vizsgálták a testi egyezés paramétereit, és 3.864 nevezőből mindösszesen 40-en kerültek be a döntőbe, ők a kilenc paraméterből öt egyezést mutattak fel. Martha a végső győztes sem került ennél közelebb, ő is csak 5 dimenzióban egyezett meg Normával, de még így ő volt a legközelebb a versenytársak közül. Lehet, hogy egy orrhosszal nyert?

Hány dimenzió szükséges ahhoz, hogy két dolgot, tulajdonságot, embert, állatot azonosnak, vagy hasonlónak minősítsünk? A szépségnél a kilenc soknak tűnt, nem találtunk közel sem hasonlót hozzá, holott több ezer ember átlagát tekintettük. Lehetséges, hogy nem is létezik átlag?

A munkában, az intelligencia mérésében egyetlen számmal adják meg azt, hogy milyen okos vagy, de elegendő-e ez, mit mond igazából ez az egy szám? Vegyünk ismét egy példát: Isaiah Thomas valaha NBA kosaras sztár volt. 

2003-ban a New York Knicks csapatának reform átalakítására kérték fel. Ő minden játékosát egyetlen egy jellemző dimenzióval próbálta meg jellemezni, ez egyszerűen a dobott kosarainak az átlagos számát jelentette. Minél többet dobsz, annál inkább valószínű, hogy legyőződ az ellenfeled. Ha sok olyan játékosod van, akik átlagosan sok kosarat dobnak, akkor tied a kupa, megnyerted a bajnokságot. Persze egyszerű a képletnek tűnik, de ne feledjük, hogy jelenleg is ez az egyik legfontosabb faktor, amit egy kosarasnál megfigyelnek, mérnek. Hasonló ahhoz, amit nagyon sok munkahelyen követnek, ha te a Harvardon végeztél, akkor fel vagy véve, tied az állás. Összeállították a legtöbb kosarat dobók csapatát és pályára küldték őket hétről hétre. Az eredmény: a meccseik 2/3-át elvesztették. Ezek szerint a kosárlabda nem egy dimenziós játékosokat kíván meg. Egy friss matematikai elemzés alapján legalább öt különböző tényező határozza meg egy játék kimenetelét, és ezek nem függenek egymástól nagy mértékben. Ez azt is jelenti, hogy nem igazán találni olyan játékost, aki mind az ötben kitűnően megfelelő. Több tízezer NBA játékos közül összesen 5-öt találtak, az elmúlt 50 év adatait átböngészve Na őket, ha összehozták volna, akkor ott elvárható lett volna az amit I. Thomas elképzelt a New York Knicksnél. Azt hinnénk, hogy csak a New York Knicksnél fordulhatott elő ez a furcsa és utólag érthetetlen hozzáállás, hogy egyszerűen egy faktort vettek csak számításba egy létfontosságú döntésben. Nem, hasonló esetek a Google, a Deloitte és a Microsoft cégeknél is előálltak. 2009 után a New Yorkiak visszaálltak a több dimenziós megközelítéshez, és láss csodát a csapat elkezdett szárnyalni.

 

Még visszatérünk a pilótákhoz, előtte nézzünk szét magunk körül. A munkánk, az életünk minden kis szegmense az átlagokról, az ezekhez való viszonyulásunkról szól. A megszületésünk csodálatos pillanatától az iskoláig, az egyetemekig és tovább a munkahelyeink, a munkáink mind a számok, a teljesítmény, az átlag körül szerveződnek.  Ha nem tudsz valamit, vagy máshogy csinálod, mint a többiek, akkor te már kilógsz, neked valamilyen oktatás kellene, hiszen ezt és ezt nem úgy kell csinálni, hanem ahogy a nagy többség, mi csináljuk. Nagyon forradalminak és egyben unalmasnak hangzó gondolatok, de mit várhatunk egy átlagos középkorú, és szerű embertől. Hogyan kapjuk meg azokat az adatokat, amelyekhez, illetve az átlagukhoz igazodnunk kell? Egy egyszerű példával lehet ezt szépen érzékeltetni. A gépeléssel. Vegyük alapesetnek azt, amivel mindenki, aki számítógéppel, vagy netalántán írógéppel tanul írni találkozhat. Rengeteg hibát vétünk, összeakadnak a betűk, nem találjuk a helyes karaktereket stb.  Adott a probléma, sok a gépelési hiba. A mai megoldás erre, az átlagok keresése: hívjunk be sok olyan embert, aki tud gépelni, és vizsgáljuk meg, hogy ők mitől jók, vegyük az átlagukat és lássuk, hogy miben kellene nekünk javulnunk, hogy az ő szintjüket elérjük. A kísérlet eredménye: ők sokkal gyorsabban gépelnek, tehát gyorsítani kell, és kevesebb lesz a hiba. Ennyi. Légből kapottnak tűnik a példa, pedig jelenlegi rendszerünket, gondolkodásunkat ez jellemzi, és egyébként ez egy élő példa, megtörtént eset.  Mi lehet a megoldás?

A pilótaüléseket a fentihez hasonló metódussal tervezték meg, 1926-ban 1000 férfi pilóta fizikai dimenzióit mérték meg, és ezek alapján sztenderdizálták a pilóta ülések méreteit. A következő évtizedekben az ülések mérete, a pedálok távolsága, a kormány mérete az 1926-os mérések alapján nyert adatok határozták meg. Az 1940-es problémás években az első feltételezés az volt, hogy a pilóták mérete nőhetett meg az eltelt években. 4000 pilóta 140 különböző testi faktorát, távolságát mérték le, amiben olyan dolgok is szerepeltek, hogy a füleik távolsága, a szem-fül távolság stb. Ismét ugyanabba az irányba haladt minden, mint azelőtt és mint a fenti gépeléses példa is mutatta. Végy sok embert, mérd le őket és megvan az átlag, amivel utána dolgozhatsz. Ezek alapján tervez új pilótaüléseket, új elrendezést a fülkén belül. Hősünk, Daniels most lép a képbe, ő nem hitt ebben az elképzelésben, amúgy is egy furcsa szerzet volt akkoriban, szerette a virágokat, kertészkedést, repülőn sosem ült még, és mégis a légierőhöz szegődött dolgozni, és a Harvardon fizikai antropológiával foglalkozott. Emberek fizikai jellemzőit méregette, hasonlítgatta össze. Kezeket, tenyereket mért mindenféle szögből, perspektívából és már ott hasonló problémába ütközött itt, mint később a légierőnél. Hiába méregette őket, elemezte, átlagolta, nem talált utána olyan egyént, aki közel lett volna ehhez az átlaghoz. Nem létezett kéz Norma. Teljesen értelmetlen az átlag kiszámolása, nem lehet ezzel az értékkel semmit kezdeni a gyakorlatban. Nehéz helyzetbe került ezzel az elképzelésével, hiszen évszázados katonai tervezést kérdőjelezett meg. Az adatokat kezdte tovább elemezni, vajon hány pilóta esik az átlagos csoportba? Tíz fizikai paramétert választott ki, amelyek a véleménye alapján a legmeghatározóbbak lehetnek egy pilótaülés tervezésénél. Mindegyik paraméter átlagához viszonyította az egyéneket, és ha egy bizonyos százalékot elért a hasonlóság, akkor elfogadta azt. A tudós világ elvárása szerint, a megvizsgált 4000 pilóta tíz faktoros hasonlósága az átlaghoz, több tíz, közel 100 egyént kellett volna eredményeznie. A valódi eredmény nulla. Nem találtak átlagost. Még megdöbbentőbb, hogy ha a tíz paramétert háromra szűkítjük, akkor is csak a pilóták 3,5%-a, 120 egyénről állíthatjuk, hogy átlagos. Erre nem igazán terveznék repülő pilótaülést sem, de még egy egyszerű pólót sem.

Mekkora szerencséje volt a mesében Hamupipőkének, és a királyfinak, hogy ezt a szabályszerűséget, hogy nem létezik átlagos, már akkoriban jól ismerték és alkalmazták, ezért sem talált a királyfi az egész birodalmában csak egyetlen leányzót, akire tökéletesen illet az üvegcipőcske. Nagy bajban lett volna, ha több ezer hölgyre is paszentos lett volna a lábbeli.