Légy olyan, mint bárki más, csak jobb

 

 

Az előző kis posztom alapján vajon a szellemieket tekintve is annyira különfélék vagyunk, hogy nem érdemes keresni az átlagokat vagy erre ez nem igaz?

Egy kicsit távolabbról kezdeném, egy örök vitával, amelynek lehetséges megoldásai már ismertek, de nem igazán alkalmazzuk azt a napi életünkben. Extrovertált vagy introvertált vagy? Egyszerű kérdés, de azonnal a lényegre tapint, a személyiség természetére utalva. A válasz megmutatja, hogy melyik oldalon állsz, azoknak hiszel, akik a személyiségi vonásokban hisznek, tehát a viselkedésed csakis rajtad, a benned lévő valamin múlik, és egy meghatározott készlettel rendelkezel, így születtél, vagy a szituációs pszichológusoknak hiszel, akik a helyzet, a környezet függvényében vizsgálják az adott emberi tulajdonságot, és nem nagyon hisznek azok állandóságában, inkább a körülményeket hangsúlyozzák. A közvetlen környezet, a kultúra határozza meg, hogy hogyan viselkedsz, miben hiszel.

Híres, sokszor emlegetett példa Stanley Milgram kísérlete, ahol 450V-os áramütést adtak egyes személyek egy másik szobában tartózkodó másik egyénnek, aki a feltett kérdésekre rossz választ adott. Milgram arra kereste a választ, hogy emberek meddig képesek elmenni a büntetésben, nem is csalódott, a 65%-uk a maximális 450 V-os büntetést is képes volt kiadni a helytelen válaszokra. A 20. században fej fej mellett harcoltak a két nézet pszichológusai az egyetemei helyekért, míg 1980-ban úgy tűnt, hogy a szituációs oldal javára dőlt el a háború. A szituációs pszichológusok képesek voltak előre jelezni, hogy adott helyzetben az emberek hogyan viselkednek, átlagosan, nem pedig egy konkrét személy esetében. Képesek elektromos sokkot adni egy másik embernek, ha egy vezető személy azt a parancsot adja nekik, de azt, hogy Koja Vali sokkal valószínűbben sokkolja az áldozatot, mint Jojo Gaga azt már nem voltak képesek megmondani. Ebben a szituációban az emberek átlagosan így fognak viselkedni, erre volt képes akkoriban a pszichológia.

 Egy adott személy viselkedését a másik oldal tudta jobban előre jelezni, ezt is csak átlagosan, szerintük. Elindultak a személyiségtesztek, ami szintén a személyiségi vonások oldalát erősítette, és mélyebb mocsárba taszította a vitát. Ma nem kevesebb, mint 25.000 különböző teszt létezik és nap nap után használják emberek felmérésére ezeket. Ebben a milliárd dolláros iparágban készülnek azok a tesztek, amelyek minden leendő munkavállalót felmérnek mindenféle kitalált szempontok alapján, és próbálják megbecsülni, megjósolni, hogy mennyire fog az adott pozícióban megfelelő munkát végezni. Ezek a tesztek az emberek készségeit, személyiség vonásait mérik fel, anélkül, hogy a tulajdonságot, viselkedést kontextusba helyeznék. Ha valaki becsületes, kommunikatív, kreatív, akkor az mindig, mindenhol mindenféle környezetben, szituációban az, vita nincs. Szeretjük ezeket, hiszen egyértelmű válaszokat adnak olyan kérdésekre, amelyek kognitívan megterhelőek. Egyértelműen kimondják, hogy fekete vagy fehér. Szürke nincs. Saját magunkról is kialakult egy kép, igen én segítőkész, optimista, barátságos személyiség vagyok, és ezek a belső tulajdonságaim, ezek a lényemhez tartoznak, ez vagyok én. Nehéz ezt az érzést, bizonyosságot megkérdőjelezni. A tesztek kiegészítik és erősitik ezt a belső azonosságra és állandóságra való törekvéseinket. Ezek állandóak, teljesen mindegy, hogy milyen helyzetbe kerülők az életben, én mindig becsületes, segítőkész, és udvarias ember vagyok. Esszenciális gondolkodás, ez az elnevezése annak, amiről most beszéltem.

A probléma pedig most következik: előre jelezni valaki viselkedését egy nagyobb tömeg viselkedésének átlagából. Na ezen esetben nagyon gyengén teljesít a fent vázolt elképzelés. Tény, hogy hiába agresszív személyiség valaki a tesztek alapján, az, hogy agresszíven is viselkedik az bizony egyáltalán nem biztos, a kettő között gyenge kapcsolatot találtak a tudósok. Bizonyára a szituációt is figyelembe kellett volna venniük, bár ez önmagában szintén nem képes magyarázatot adni az ellentmondásokra. A kettő együttesen, a belső és a szituációs pszichológia már képes arra, hogy az egyes emberek viselkedését egyes szituációkban előre jelzi.

Hogyan és mi ennek a következménye, ezt vizsgáljuk meg, Yuichi Shodával, egy gyermek fejlődést vizsgáló kutatóval karöltve. Mint sok hasznos kísérletet, ezt is már elég régen, pontosan 1980-as években elvégezték, pontosan abban az időszakban, amikor a két tábor vitája az egekig hatolt. Shoda egyik tábornak sem volt a tagja, tisztában volt vele, hogy valahogyan a két elképzelés elegye adja meg a választ a kérdésekre az emberi személyiséggel kapcsolatban. Felnőttek helyett gyermekekkel dolgozott, 6 és 13 életkor közötti, zömében bostoni szegény családok táborozó gyerekeivel. 84 gyermek, 60 fiú, 24 lány vett részt egy hathetes nyári táborozáson, ahol a gyermekek minden lépését, kivéve a mosdó, fürdés, rögzítették. 70 felnőtt kísérte őket és 14.000 megfigyelést végeztek, 167 órányi anyag gyűlt össze minden egyes gyermekre vonatkozóan. Jó buli után takarítás, jó kísérlet után értékelés következik. A gyermekek különbözőképpen viselkedtek a különféle szituációkban. Nem lehetett egyértelműen valakiről azt állítani, hogy ő félénk, szorongó, mert voltak olyan helyzetek, amelyek ezt alátámasztották, de akadt olyan is, amikor bátran és nyitottan léptek fel, mint ha egy teljesen új gyermek lenne a helyükben. Persze, utólag mondhatjuk, mi is másképpen viselkedünk az eltérő helyzetekben, ebben semmi újdonság nincs. Az általunk már valószínűleg kitöltött tesztek azonban az ok-okozati felállást megfordítják, ők azt állítják, hogy mi rendelkezünk egy belső tulajdonsággal, azaz mondjuk félénkek vagyunk és ez határozza meg, hogy hogyan viselkedünk az elénk kerülő helyzetekben. Mi nem lehetünk egyszerre félénkek és bátrak, csak az egyik. Shoda és a gyermekek megfigyelése viszont az ellenkezőjét bizonyította, nem léteznek örökre belénk vésett személyiségi jellemzőink, hanem igazából az adott szituációban dől el, hogy hogyan fogunk viselkedni. Egy lány lehet félénk egy kávézóban, ugyanakkor bátor, és eleven a játszótéren. Természetesen nem a szituáció az egyetlen faktor, függ valamilyen módon a személyiségtől. Mindkettőtől függhet, nem létezik olyan, hogy esszenciális személyiség, személyiség tulajdonságok, minden szituáció egyedi és az, hogy valaki hogyan viselkedik az a helyzettől és bizonyos belső tulajdonságaitól függ egyszerre.

Az egyik legfontosabb fejlődési lépés egy ember életében az lehet, amikor két lábra áll és elkezd botladozni. Az úgynevezett szakértők szerint ez az egészséges, sikeres emberré válás egyik kulcspontja. Ha ez nem megfelelő, az ő elvárásaik szerint, akkor ennek hátterében valamilyen problémás agyi fejlődési eltérés lehet. A szülők aggódnak, ide oda viszik szerencsétlen gyermeküket, mert az nem fog rendesen járni és ha mégis, akkor bután néz ki a fejéből, mert az agya nem érett meg normálisan. A járás egy univerzális emberi tulajdonságunk, ennek meghatározott fejlődési szakaszai kell, hogy legyenek, amelyek egymásra épülnek. Kúszás, felállás, majd totyogás stb. Mindez természetesen a rengeteg gyermek átlagát tekintve, egy időintervallumban meg kell, hogy történjenek, különben baj van. Karen Adolph, mint az ő koráig minden fejlődési kutató nem kérdőjelezte meg ezeket a premisszákat, hiszen annyira logikusnak tűntek, nyilvánvalóan igazak is. Aztán szerencsénkre meggondolta magát és egy egyszerű kísérletbe kezdett, 28 kisgyermeket figyelt meg, elemzett, videózott, miközben azok megtanultak járni. A kúszásuk kezdetétől a járásuk befejezéséig gyűjtötte az adatokat, és az előzőek alapján már nem fogunk meglepődni a következtetésén, nem létezik olyan, hogy normális fejlődési út a járni tanulásban. Ehelyett mit talált, 28 gyermeknél 25 különféle módszer arra, hogyan lehet járni megtanulni. Elképesztő. A gyermekek hol kihagytak egész fázisokat, például egyáltalán nem kúsztak, hol össze vissza cserélgették azok sorrendjét, előbb álltak, majd kúsztak.  Nincsen génekbe vésve, hogyan tanuljunk meg járni, mindenki szinte egyéni úton tanulja ezt meg, nem kellene a szülőknek aggódni, ha valami nem úgy történik, ahogy azt a szakemberek jelzik. Még az olyan jelenségek sem állják ki az igazság próbáját, mint a kúszás. Úgy gondoljuk, hogy ez mindenképpen szükséges hozzá, ha ez nincs, akkor járás sem lesz. 

David Tracer antropológus egy pápua új guineai népcsoportnál járt, és náluk a gyermekek nincsen kapcsolata a földdel, közel 20 éves megfigyelései szerint a gyermekek soha nincsenek lerakva a földre, egyáltalán nincs lehetőségük kúszni mászni. Ennek ellenére az őslakosok járnak. Tracer csodálkozott a dolgon, ezért 113 csecsemőt követett a születésüktől 30 hónapon keresztül, feljegyezve róluk mindent, ami csak lehetséges. Az anyák hordozták folyamatosan gyermeküket, mégpedig az esetek 75%-ban álló helyzetben, és időnként letették a földre, de oda csak úgy, hogy a hátukon legyenek, a hasukra soha. Ne nyalogassák a földet, hiszen nagyon sok halálos betegség létezik a környezetükben. A gyermekeik nincsenek túl sok időt a földön, akkor is előnytelen háti helyzetben, és mégis tökéletesen fejlődik az idegrendszerük, sőt járni is megtanulnak.

Hosszú út volt számunkra míg idáig eljutottunk, szerintem megérte. Láthatjuk, hogy minden ember másképpen jut el ugyanoda, mondjuk megtanul járni, beszélni, mint a többiek, még sincs két egyforma ember, átlagok csak nagyon szűk kategóriákban létezhetnek, ha már több dimenziót is figyelembe vennénk, akkor az előzőleg azonosnak ítélt személyek már drasztikusan különbözhetnek egymástól. Az előző kis bejegyzésünkből talán néhányunknak átment az az információ, hogy az emberek testi mivoltukban olyan óriási változatosságot mutatnak, hogy nem érdemes átlagokkal foglalkozni, mert ilyenek nem léteznek. Ezen az úton tovább lépdelve, most azt is láthattuk, hogy a személyiségünk, az értelmi, érzelmi mivoltunkat sem lehet és nem is érdemes átlagolni. Lehetséges, hogy nagyon hasonlítunk a verbális intelligenciánkban, de ha megnézzük a matematikai, logikai gondolkodásunkat, akkor bizony mi már más bolygókon élünk, annyira eltérőek vagyunk. Végül még egy fontos lecke, járni megtanulni, vagy iskolában egy matek példát megoldani sokféle módon képesek vagyunk, de hogy azt megítéljük, hogy melyik a legjobb, legoptimálisabb metódus ehhez, az már lehetetlen, de nem is baj.