Az előző kis
posztom alapján vajon a szellemieket tekintve is annyira különfélék vagyunk,
hogy nem érdemes keresni az átlagokat vagy erre ez nem igaz?
Egy kicsit
távolabbról kezdeném, egy örök vitával, amelynek lehetséges megoldásai már
ismertek, de nem igazán alkalmazzuk azt a napi életünkben. Extrovertált vagy
introvertált vagy? Egyszerű kérdés, de azonnal a lényegre tapint, a személyiség
természetére utalva. A válasz megmutatja, hogy melyik oldalon állsz, azoknak
hiszel, akik a személyiségi vonásokban hisznek, tehát a viselkedésed csakis
rajtad, a benned lévő valamin múlik, és egy meghatározott készlettel
rendelkezel, így születtél, vagy a szituációs pszichológusoknak hiszel, akik a
helyzet, a környezet függvényében vizsgálják az adott emberi tulajdonságot, és
nem nagyon hisznek azok állandóságában, inkább a körülményeket hangsúlyozzák. A
közvetlen környezet, a kultúra határozza meg, hogy hogyan viselkedsz, miben
hiszel.
Híres, sokszor
emlegetett példa Stanley Milgram kísérlete, ahol 450V-os áramütést adtak egyes
személyek egy másik szobában tartózkodó másik egyénnek, aki a feltett
kérdésekre rossz választ adott. Milgram arra kereste a választ, hogy emberek
meddig képesek elmenni a büntetésben, nem is csalódott, a 65%-uk a maximális
450 V-os büntetést is képes volt kiadni a helytelen válaszokra. A 20. században
fej fej mellett harcoltak a két nézet pszichológusai az egyetemei helyekért,
míg 1980-ban úgy tűnt, hogy a szituációs oldal javára dőlt el a háború. A
szituációs pszichológusok képesek voltak előre jelezni, hogy adott helyzetben
az emberek hogyan viselkednek, átlagosan, nem pedig egy konkrét személy esetében.
Képesek elektromos sokkot adni egy másik embernek, ha egy vezető személy azt a
parancsot adja nekik, de azt, hogy Koja Vali sokkal valószínűbben sokkolja az
áldozatot, mint Jojo Gaga azt már nem voltak képesek megmondani. Ebben a
szituációban az emberek átlagosan így fognak viselkedni, erre volt képes akkoriban
a pszichológia.
Egy adott személy viselkedését a másik oldal
tudta jobban előre jelezni, ezt is csak átlagosan, szerintük. Elindultak a személyiségtesztek,
ami szintén a személyiségi vonások oldalát erősítette, és mélyebb mocsárba
taszította a vitát. Ma nem kevesebb, mint 25.000 különböző teszt létezik és nap
nap után használják emberek felmérésére ezeket. Ebben a milliárd dolláros
iparágban készülnek azok a tesztek, amelyek minden leendő munkavállalót
felmérnek mindenféle kitalált szempontok alapján, és próbálják megbecsülni,
megjósolni, hogy mennyire fog az adott pozícióban megfelelő munkát végezni. Ezek
a tesztek az emberek készségeit, személyiség vonásait mérik fel, anélkül, hogy
a tulajdonságot, viselkedést kontextusba helyeznék. Ha valaki becsületes,
kommunikatív, kreatív, akkor az mindig, mindenhol mindenféle környezetben,
szituációban az, vita nincs. Szeretjük ezeket, hiszen egyértelmű válaszokat
adnak olyan kérdésekre, amelyek kognitívan megterhelőek. Egyértelműen
kimondják, hogy fekete vagy fehér. Szürke nincs. Saját magunkról is kialakult egy
kép, igen én segítőkész, optimista, barátságos személyiség vagyok, és ezek a
belső tulajdonságaim, ezek a lényemhez tartoznak, ez vagyok én. Nehéz ezt az
érzést, bizonyosságot megkérdőjelezni. A tesztek kiegészítik és erősitik ezt a
belső azonosságra és állandóságra való törekvéseinket. Ezek állandóak, teljesen
mindegy, hogy milyen helyzetbe kerülők az életben, én mindig becsületes,
segítőkész, és udvarias ember vagyok. Esszenciális gondolkodás, ez az
elnevezése annak, amiről most beszéltem.
A probléma pedig
most következik: előre jelezni valaki viselkedését egy nagyobb tömeg
viselkedésének átlagából. Na ezen esetben nagyon gyengén teljesít a fent vázolt
elképzelés. Tény, hogy hiába agresszív személyiség valaki a tesztek alapján, az,
hogy agresszíven is viselkedik az bizony egyáltalán nem biztos, a kettő között
gyenge kapcsolatot találtak a tudósok. Bizonyára a szituációt is figyelembe
kellett volna venniük, bár ez önmagában szintén nem képes magyarázatot adni az
ellentmondásokra. A kettő együttesen, a belső és a szituációs pszichológia már
képes arra, hogy az egyes emberek viselkedését egyes szituációkban előre jelzi.
Hogyan és mi
ennek a következménye, ezt vizsgáljuk meg, Yuichi Shodával, egy gyermek
fejlődést vizsgáló kutatóval karöltve. Mint sok hasznos kísérletet, ezt is már
elég régen, pontosan 1980-as években elvégezték, pontosan abban az időszakban,
amikor a két tábor vitája az egekig hatolt. Shoda egyik tábornak sem volt a
tagja, tisztában volt vele, hogy valahogyan a két elképzelés elegye adja meg a
választ a kérdésekre az emberi személyiséggel kapcsolatban. Felnőttek helyett
gyermekekkel dolgozott, 6 és 13 életkor közötti, zömében bostoni szegény családok
táborozó gyerekeivel. 84 gyermek, 60 fiú, 24 lány vett részt egy hathetes nyári
táborozáson, ahol a gyermekek minden lépését, kivéve a mosdó, fürdés, rögzítették.
70 felnőtt kísérte őket és 14.000 megfigyelést végeztek, 167 órányi anyag gyűlt
össze minden egyes gyermekre vonatkozóan. Jó buli után takarítás, jó kísérlet
után értékelés következik. A gyermekek különbözőképpen viselkedtek a különféle
szituációkban. Nem lehetett egyértelműen valakiről azt állítani, hogy ő félénk,
szorongó, mert voltak olyan helyzetek, amelyek ezt alátámasztották, de akadt
olyan is, amikor bátran és nyitottan léptek fel, mint ha egy teljesen új
gyermek lenne a helyükben. Persze, utólag mondhatjuk, mi is másképpen
viselkedünk az eltérő helyzetekben, ebben semmi újdonság nincs. Az általunk már
valószínűleg kitöltött tesztek azonban az ok-okozati felállást megfordítják, ők
azt állítják, hogy mi rendelkezünk egy belső tulajdonsággal, azaz mondjuk
félénkek vagyunk és ez határozza meg, hogy hogyan viselkedünk az elénk kerülő
helyzetekben. Mi nem lehetünk egyszerre félénkek és bátrak, csak az egyik. Shoda
és a gyermekek megfigyelése viszont az ellenkezőjét bizonyította, nem léteznek
örökre belénk vésett személyiségi jellemzőink, hanem igazából az adott
szituációban dől el, hogy hogyan fogunk viselkedni. Egy lány lehet félénk egy
kávézóban, ugyanakkor bátor, és eleven a játszótéren. Természetesen nem a
szituáció az egyetlen faktor, függ valamilyen módon a személyiségtől.
Mindkettőtől függhet, nem létezik olyan, hogy esszenciális személyiség, személyiség
tulajdonságok, minden szituáció egyedi és az, hogy valaki hogyan viselkedik az
a helyzettől és bizonyos belső tulajdonságaitól függ egyszerre.
Az egyik legfontosabb fejlődési lépés egy ember életében az lehet, amikor két lábra áll és elkezd botladozni. Az úgynevezett szakértők szerint ez az egészséges, sikeres emberré válás egyik kulcspontja. Ha ez nem megfelelő, az ő elvárásaik szerint, akkor ennek hátterében valamilyen problémás agyi fejlődési eltérés lehet. A szülők aggódnak, ide oda viszik szerencsétlen gyermeküket, mert az nem fog rendesen járni és ha mégis, akkor bután néz ki a fejéből, mert az agya nem érett meg normálisan. A járás egy univerzális emberi tulajdonságunk, ennek meghatározott fejlődési szakaszai kell, hogy legyenek, amelyek egymásra épülnek. Kúszás, felállás, majd totyogás stb. Mindez természetesen a rengeteg gyermek átlagát tekintve, egy időintervallumban meg kell, hogy történjenek, különben baj van. Karen Adolph, mint az ő koráig minden fejlődési kutató nem kérdőjelezte meg ezeket a premisszákat, hiszen annyira logikusnak tűntek, nyilvánvalóan igazak is. Aztán szerencsénkre meggondolta magát és egy egyszerű kísérletbe kezdett, 28 kisgyermeket figyelt meg, elemzett, videózott, miközben azok megtanultak járni. A kúszásuk kezdetétől a járásuk befejezéséig gyűjtötte az adatokat, és az előzőek alapján már nem fogunk meglepődni a következtetésén, nem létezik olyan, hogy normális fejlődési út a járni tanulásban. Ehelyett mit talált, 28 gyermeknél 25 különféle módszer arra, hogyan lehet járni megtanulni. Elképesztő. A gyermekek hol kihagytak egész fázisokat, például egyáltalán nem kúsztak, hol össze vissza cserélgették azok sorrendjét, előbb álltak, majd kúsztak. Nincsen génekbe vésve, hogyan tanuljunk meg járni, mindenki szinte egyéni úton tanulja ezt meg, nem kellene a szülőknek aggódni, ha valami nem úgy történik, ahogy azt a szakemberek jelzik. Még az olyan jelenségek sem állják ki az igazság próbáját, mint a kúszás. Úgy gondoljuk, hogy ez mindenképpen szükséges hozzá, ha ez nincs, akkor járás sem lesz.
David Tracer antropológus egy pápua új guineai népcsoportnál járt, és
náluk a gyermekek nincsen kapcsolata a földdel, közel 20 éves megfigyelései
szerint a gyermekek soha nincsenek lerakva a földre, egyáltalán nincs lehetőségük
kúszni mászni. Ennek ellenére az őslakosok járnak. Tracer csodálkozott a
dolgon, ezért 113 csecsemőt követett a születésüktől 30 hónapon keresztül,
feljegyezve róluk mindent, ami csak lehetséges. Az anyák hordozták folyamatosan
gyermeküket, mégpedig az esetek 75%-ban álló helyzetben, és időnként letették a
földre, de oda csak úgy, hogy a hátukon legyenek, a hasukra soha. Ne nyalogassák
a földet, hiszen nagyon sok halálos betegség létezik a környezetükben. A gyermekeik
nincsenek túl sok időt a földön, akkor is előnytelen háti helyzetben, és mégis
tökéletesen fejlődik az idegrendszerük, sőt járni is megtanulnak.
Hosszú út volt
számunkra míg idáig eljutottunk, szerintem megérte. Láthatjuk, hogy minden
ember másképpen jut el ugyanoda, mondjuk megtanul járni, beszélni, mint a
többiek, még sincs két egyforma ember, átlagok csak nagyon szűk kategóriákban
létezhetnek, ha már több dimenziót is figyelembe vennénk, akkor az előzőleg
azonosnak ítélt személyek már drasztikusan különbözhetnek egymástól. Az előző
kis bejegyzésünkből talán néhányunknak átment az az információ, hogy az emberek
testi mivoltukban olyan óriási változatosságot mutatnak, hogy nem érdemes átlagokkal
foglalkozni, mert ilyenek nem léteznek. Ezen az úton tovább lépdelve, most azt
is láthattuk, hogy a személyiségünk, az értelmi, érzelmi mivoltunkat sem lehet
és nem is érdemes átlagolni. Lehetséges, hogy nagyon hasonlítunk a verbális
intelligenciánkban, de ha megnézzük a matematikai, logikai gondolkodásunkat,
akkor bizony mi már más bolygókon élünk, annyira eltérőek vagyunk. Végül még
egy fontos lecke, járni megtanulni, vagy iskolában egy matek példát megoldani
sokféle módon képesek vagyunk, de hogy azt megítéljük, hogy melyik a legjobb,
legoptimálisabb metódus ehhez, az már lehetetlen, de nem is baj.