Paleo motiváció, avagy Maslow piramisának evolúciós újragondolása
Barátaimat, ismerőseimet gyakran zaklatom olyan
kérdésekkel, amelyek elsőre megdöbbentik őket, majd utána legtöbbször egy jó
kis beszélgetés kerekedik belőlük: Miért kelnek fel reggelenként, mi motiválja
őket, hogy munkába menjenek, milyen céljaik vannak az életükben és szerintük mi
az életük értelme. A válaszok széles skálát ölelnek fel az életkortól, a
beszélgetőtárs nemétől függően, lássunk néhányat:
A gyermekeim jövőjéért, nekik szeretnék mindent megadni,
amit lehet.
A szeretteim, a családom biztonságának biztosítása, ha én
esetleg meghalnék.
A legfontosabb a családom, a barátaimmal a folyamatos kapcsolat fenntartása, és ezeknek a kapcsolatoknak a fejlesztése a legfontosabb feladat az életemben.
Szeretném megvalósítani önmagamat, szeretnék egy könyvet
írni, vagy elkezdeni festeni.
A válaszok során ott lebeg felettünk egy úriember, Maslow
és az ő motivációs piramisa. A válaszok mintha ezt visszhangoznák, annyira
beleégett a kultúránk szövedékébe, hogy nagyon nehéz lesz onnan kimozdítani.
Maslow piramisa
1943-ban jelent meg először Maslow[1]
elképzelése az embert mozgató motivációs hajtóerőkről és azok rendeződéséről,
működéséről. Ha valakit ma megkérdeznek a motivációról, vagy arról hogy mit tud
erről a témáról, akkor bizony ez a piramisszerkezetű ábra ugrik be legelsőre,
még akkor is, ha nem képes pontosan felidézni, hogy mik szerepelnek az ábrán.
Az összes pszichológiával foglalkozó tankönyvben, szövegkönyvekben
találkozhatunk vele, annyira megfogta az elménket a maga egyszerűségével,
áttekinthetőségével, hogy nagyon nehezen vagyunk képesek átgondolni, hogy
ténylegesen ez lenne az ember, ezek azok az életében fontos mozgató erők,
amelyek minden egyes viselkedésünk mögött meghúzódnak?
A Maslow féle elképzelés egy többlépcsős, egymásra épülő,
ugyanakkor független hajtóerők hierarchikus elrendezése. A fiziológiai szükségletek
alapozzák meg a piramist: a levegő, az étel, az ital, és meglepő módon ő ide
sorolja a szexet is. Efölötti szinten a biztonsági szükségletek, a védelem,
majd utána a szeretet, az összetartozás szerepel, a csoporthoz tartozás igénye,
utána az önbecsülés, és a piramis csúcsán az önmegvalósítás. Sok, első
pillantásra megfoghatatlan dolog szerepel az ábrán, főleg ahogy lépkedünk
felfelé a létrán. A legmeghatározóbb vonása az ábrának az az egymás fölé és
alárendelése a mozgatóerőknek, ha az alsó szintek igényei teljesültek, tehát
már nem vagyok éhes, szomjas, akkor lehet foglalkozni a felsőbb szintek
igényeinek kielégítésével. Ez az úgynevezett kognitív sorrend. Az ábra ugyanakkor egy fejlődési sorrendet is leír, hiszen a gyermekek a megszületésük
után az alsó szinteken mozoghatnak, azokat az igényeiket kell maradéktalanul
teljesíteni, később, ahogy fejlődnek, idősödnek, jöhet a többi szint. Az
elképzelés első komoly hibája is itt találhatjuk: az említett két sorrendiség
nincsen és nem is lehet összhangban ilyen egyszerűen, amit az ábra sugall. A
kognitív sorrend egy dinamikusan változó, és a környezet kihívásaival azonnal
foglalkozó rendszert takar, a fejlődési kevésbé térhet el arról a számára
kijelölt útról, amit a természettől kaptunk[2].
Most, hogy megismerkedtünk a kiindulási, Maslow-féle
piramissal, lássuk, hogy az evolúciós gondolkodás eszközeivel hogyan tudjuk a
fenti piramist úgy átalakítani, hogy a valós élet elvárásait tükrözze, és ne
egy elrugaszkodott elképzelést arról, hogy hogyan működik az ember.
Funkcionális
elemzés
Széleskörűen értelmezve minden viselkedésünk, ami
célorientált, azt a természetes szelekció, az evolúció hozhatta létre. Minden
problémának, amivel elég sokszor találkoztunk a múltban, és ezért többször
ismétlődött, azokkal különálló agyi struktúrák, motivációs rendszerek
foglalkoznak, ilyen például a szaporodás, a túlélés. A szövetségek, kapcsolatok
kialakítása, vagy például a fenyegetések észlelése és kezelése, a megfelelő
partner megtalálása is ide tartozik. A madarak különböző és gyakran egymással
nem kompatibilis memóriarendszerekkel rendelkeznek a fajuk énekéről, az
ételforrások elhelyezkedéséről vagy azokról az ételekről, amelyek mérgezőek
számukra[3].
Mindegyik problémával külön memóriahálózattal foglalkoznak.
Az evolúciós célok, hajtóerők helyet kaptak a maslowi
piramisban, de háttérben helyezkednek el, és túlontúl nagy hangsúlyt kapnak
olyan képzelt hajtóerők, amelyek valójában csak kis részét képezik a központi,
fő mozgatóerőnek, a szaporodásnak. A
szexuális motiváció a fiziológiai szintre kényszerült, mint alapvető szükséglet
a Maslowi elgondolásban. Az önmegvalósítás pedig a piramis csúcsán foglalja el
kitüntetett helyét, holott mint látni fogjuk ez is csupán egy kis szelete a
szaporodásért folytatott küzdelemnek, ha élhettek ezzel a kifejezéssel. Az
állatvilágban nagyon egyszerű motivációs piramist rajzolhattunk fel: a
szomatikus, jelen esetben a fiziológiás szükségletek adják az alapját, a
reprodukciós, szaporodási igények helyezkednek el középen, és a szülői
gondoskodás, a kölykök ellátása a piramis tetején[4].
Persze ez csak abban az esetben, ha mindenképpen piramis formában gondolkodunk.
Egy kicsit átalakítottam az ábrát:
Ne felejtsük el, hogy testünk csupán a genetikai anyagunk
továbbadásának kulcsszereplője. Testünk nem él örökké, legalábbis a jelenlegi
technológiák mellett, ezért új testeket kell építenie, és ehhez megfelelő
társat kell találni, azzal szaporodni és az utódokat felnevelni. Ennyi, nem
több. Richard Dawkins önző génje[5] 1976-ban
jelent meg először, és erre alapozva az egész biológia átalakult, a gén került
a központba, ez lett minden megfigyelhető állati viselkedés és fizikai
tulajdonság alfája és ómegája. Minden csak a gének terjedéséről szól, csak ez a
fontos. Az emberről elképzelhetetlen volt, hogy ez lenne az egyetlen fő
mozgató, motivációs forrása, nem lehet, hogy az embert is csak a gének
terjesztése, a szaporodás mozgatná, hiszen rengeteg olyan tulajdonságunk van,
amely nem illik ebbe a keretbe. Verseket írunk, csodálatos festményeket
festünk, elképesztő zenéket írunk, és csodálatos érzéseink vannak. Ezek nem
lehetnek a gének terjedésének eszközei, semmi közük a szaporodáshoz, vagy
mégis? Az elkövetkező 30-40 évben a fenti elképzelés megdöntésére két oldalról
indult meg a támadás, egyrészt a kizárólag emberinek tartott viselkedéseink,
eszközkészítés, előrelátás, manipuláció, kooperáció, és így folytathatnám,
ezekről szépen kiderült, hogy az állatvilágban elterjedt, sokáig nem vizsgált
jelenségekről van szó. Ahány kutató annyi ötlet arra, hogy mitől ember az
ember, miben különbözik az állatvilág tagjaitól, és mindegyikről nagy
szomorúságunkra kiderült, hogy nem vagyunk egyedül, más fajok is használnak
eszközöket, vagy együttműködnek és sokszor manipulatívak a fajtársaikkal szemben.
A másik komoly támadás az ember kiemelt és elkülönült szerepe ellen a
legnemesebb, és egyben legmegfoghatatlanabb tulajdonságaink ellen irányult: a
művészetek, az önmegvalósítás elemei az irodalom, zeneszerzés lett megszólítva,
illetve elemezve. Az igaz, hogy ezek a viselkedések egyértelműen csak a mi
fajunkat jellemzik, de ahogy a G. Miller kitűnő könyvéből, A párválasztó agyból[6]
kiderül, hogy ezek mind a szaporodásunkat segítik: ezek a hímek, esetünkben a
férfiak eszközei arra, hogy a kreativitásukat, és azon keresztül a génjeiket
reklámozzák. Nagyon emberi dolgok, de pusztán a gének terjedésének eszközei. R.
Dunbar[7]
említi, hogy egyik tanítványával megvizsgálták a középkori, híres zeneszerzők
életét és munkásságát, és azt sikerült kideríteniük, hogy a házasságuk előtt
rendkívüli módon aktívak és kreatívak voltak, amint elnyerték az áhított nő
kezét, azonnal csökkent a termékenységük. Érdekes, hogy egy részük elvált a
feleségüktől, és ekkor ismét kreatívabb, és művekben gazdagabb élet
következett, egészen a következő nő eljöveteléig. Fel és le.
Paleolit (evolúciós) motivációs rendszer
A Maslowi elemeket és az élet bármilyen az embereket
érintő vonásainkat, jellemzőinket, tulajdonságainkat, amelyekről úgy hisszük,
azt képzeljük, hogy ezek a mozgató erőink, ezért kelünk fel nap-nap után, azt
szépen el lehet helyezni azon az ábrán, amit az állatvilágnál lefektettünk, és
most egy lépéssel tovább dolgozva, azt átalakíthatjuk az emberre. Az írásom
keretei nem engedik meg, hogy teljes részletességben kifejthessem az ötletemet,
de a rendszer egy részletéről még egy szót ejtsünk. A férfiak és nők
természetesen eltérő szükségletekkel, igényekkel és motivációval bírnak, de az
alapszerkezete a két nem ábrájának azonos, a hangsúlyok, a tortaszeletek
nagysága adja a nemre, a férfiakra, nőkre jellemző hajtóerők szerkezetét. Az
alsó szeletek nagysága meghatározza azt, hogy a felsőbb szinten mennyi
energiát, időt fektet a férfi vagy a nő az adott viselkedésébe. A nőknél az
utódok nevelése hatalmas részt fed le az életükben, és valóban az ehhez
kapcsolódó tevékenységeik belepik az életük termékeny időszakát, míg a férfiak
a szaporodás szeletükkel szeretnek foglalkozni, kevésbé a gyermekeik
felnövekedésével és annak támogatásával[8].
Mielőtt bármilyen negatív jelzőkkel illetnénk a disznó
férfiakat, hangsúlyoznám, hogy nem tudatos döntésekről van szó, tudatunk alatti
működések befolyásolják a viselkedésünket, és ezek eredménye az, amivel ritkán
szembesülünk olyan tisztán, mint most.
Nem túlzottan felemelő érzés annak tudata, hogy az emberi
faj az állatvilág tagja, és hiába a nagyfokú intelligenciánk, mégis ősi
ösztönök dolgoznak bennünk, és a génjeink terjesztése, a szaporodás a végső és
egyetlen célja életünknek. A helyzet a
klasszikus mesére hasonlít, ahol három vak kínai egy elefántot tapogathat, és
ez alapján kell elképzelniük, hogy milyen állat az elefánt. Hosszú és vastag,
mondja, aki az ormányát fogja, nem vékony és lapos, válaszolja, aki a füleivel
foglalkozik, hengeres és magas állítja a lábainál álló harmadik. Beszélhettünk
önmegvalósításról, szeretetről vagy éppen önbecsülésről, mint az embert mozgató
késztetésekről, a motivációjáról, de mindegyik mögött a gének terjesztése, a
szaporodás bújik meg, mint egyetlen és végső ok.
Megjelent a Paleo magazin egyik számában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése