Evolúciós sportológia avagy mítoszok a sporttudományban: a tejsav, a fáradtság és a központi irányítás 1. rész

Professzor A.V. Hill-lel kezdődik a mai kis történetünk, és holmes-i nyomozásunk, ami elvezet a sport tudományának néhány központi kérdéséhez. A professzor kíváncsian kísérletezett, leginkább saját magán, akkoriban több emberkísérlet folyt, mint manapság, az 1920-as években remélte, hogy képes utánajárni annak, hogy mi a kapcsolat egy futó sebessége és annak oxigénfogyasztása között. Hill kiváló sportember volt, 4:45 alatt futotta a mérföldet, gyakran magára szerelt egy álarcot, amivel az összes kilélegzett gázokat egy tartályba gyűjtötte és a futás után elemezve szépen, képes volt kiszámolni az oxigénfogyasztását. Ahogy növelte a futás sebességét, egyre több oxigént használt ehhez, egészen addig, míg elért egy maximumot, egy platóra érkezett, ahol hiába növelte tovább a lépéseinek számát, az testének oxigénfogyasztása már nem nőtt tovább, és emiatt ezt a sebességet nem volt képes hosszabb ideig fenntartani. Minden futónak létezik egy ilyen maximális sebessége, amit nem képes tovább növelni, mert a teste képtelen több oxigént felhasználni egy adott idő alatt, és tejsav halmozódik fel a vérében, ami fáradtsághoz vezet. Ha nem elég az oxigén, akkor anélkül, anaerob módon dolgoznak az izmaink, és ezt azóta is mindenki így tanulja, szajkózza az edzőtermektől a katedrákig.

Tejsavas fáradtság, nem mindig az bűnös, aki a tett helyszínén van

Hill professzor kortársa Meyerhof békákkal kísérletezett, élő békákat szelt ketté (pfujj mindent a tudományért?), majd egy oxigénmentes oldatba helyezte azokat, és áramot vezetett beléjük, aminek hatására azok mozogtak, rúgtak, addig, amíg el nem fáradtak. A környező oldatban ennek hatására rengeteg tejsav jelent meg. Meyerhof első feltételezése szerint az oxigénhiányos állapotban tejsav keletkezik, felhalmozódik, és fellép a fáradtság: ez azóta a szent közhely, ami vagy igaz vagy nem. Agatha Christie rajongójaként már régóta megtanultam, hogy azért mert valaki a gyilkosság helyszínén volt a gyilkosság idejében, nem biztos, hogy ő az elkövető. A tejsavat egészen más feladattal látta el a természet, oxigénmentes környezetben segíti a testünket, hogy képes legyen továbbra is fenntartani a megnövekedett energiaigényünket. George Brooks egerekbe tejsav nátrium sóját injekciózta, radioaktív formában, majd futatta azokat, és teljesen eltűnt a tejsav, energiaforrásként használta fel a kis rágcsálók teste.

Mára már jól tudjuk, hogy nem csak az oxigénmentes környezetben, hanem oxigén jelenlétében is termelődik, és hogy a két rendszer, az aerob és az anaerob rendszer szoros kapcsolatban együtt dolgozik testünk fenntartásán. Ahogy egyre keményebben dolgozik a test, egyre több tejsavat termelnek sejtjeink, alacsony aktivitásnál az aerob folyamatok termelik az energiát, később egyre inkább átveszi az anaerob a feladatot. A tejsav nem csak az izmaink számára jelentenek táplálékot, de kemény edzés során még a szívünk is nagy mértékben erre támaszkodik (hej te kis buta, a szív egy hatalmas izom). A probléma nem a termeléssel lehet, hanem a sportolás utáni eltakarítással, amikor már nincs szükség rá. Minél intenzívebb egy edzés, annál több tejsav keletkezik, a legjobb atléták, sportemberek képesek a legoptimálisabban elhasználni a tejsavat. Ha az edzés nem megfelelő, akkor sok tejsav marad a vérben, amely valóban már káros lehet, fáradtság, izomláz szempontjából. A gyakorlati tanácsok előtt, Brooks további megfigyelései: azok a sportolók, akik tényleg kiemelkedőek, azok közel 60%-kal több tejsavat termelnek, és használnak el, mint az átlag, így hosszabb ideig képesek maximális erővel dolgozni az adott sportágban.

Mit tehettünk, hogy testünket felkészítsük, hogyan használjuk ki a fenti elképzeléseket arra, hogy a maximumot hozzuk ki testünk adottságaiból?

Mindenki ismeri, vagy hallott már a kétféle edzésformáról, az alacsony intenzitásúról és a magasról. Szépen elhelyezhetjük ebben a keretben a most tanultakat, alacsony, lassú intenzitású mozgások során, ez az alapozás, egyre több mitokondriumot állít elő a testünk az izomsejtjeiben, amelyek képesek egyre több tejsavat felhasználni energiaforrásként. A magas intenzitású edzés stresszeli a szervezetünket, amikor az elszállítja és használja a többlet tejsavat. A mitokondriumok mennyisége tovább növekszik, és a test hozzászokik a megnövekedett mozgásigényhez. Érdemes alapozásként hosszú, könnyű edzésekkel kezdeni, majd pár hét után váltani, magasabb intenzitással folytatni, és váltogatni a kettőt.

Amit szerintem kerülni kellene az a közti állapot, amikor közepes szinten edzegettünk csak, úgy érezzük, hogy kemény, de nem annyira szörnyen nehéz. Ehelyett inkább az alacsony intenzitást, az aerob szintet kellene választanunk, vagy a keményet, a nagyon keményet, ami dolgoztatja az anaerob rendszerünket is. A középső szint, a nem túl megerőltető jobb, mint a semmi (járhatnánk kocsmába vagy ülhetnénk helyette a tévé előtt is), de a nem használja sem a képességeidet, és nem fejleszti a tejsav rendszeredet sem. Kerüljük ezt a típusú edzést.

A tejsav termelésünk elérhet egy maximális szintet, aminél hiába edzünk még többet, nem léphetünk túl, és ez adja azt a határt, ahol testünk nem léphet tovább, ennyi, erre vagyok képes. A testünk, az izmaink, a tüdőnk, a tejsav szintünk a képességeink behatárolói vagy mégsem, van még valami?

 David R. Bassett Jr., “ScientificContributions of A. V. Hill: Exercise Physiology Pioneer,” Journal of Applied Physiology 93, no. 5 (2002): 1567–82.

 A. V. Hill and Hartley Lupton, “Muscular Exercise,Lactic Acid, and the Supply and Utilization of Oxygen,” QJM os-16, no. 62 (1923): 135–71.

 T. D. Noakes and A. St. Clair Gibson, “Logical Limitations to the‘Catastrophe’ Models of Fatigue During Exercise in Humans,” British Journal of Sports Medicine38, no. 5 (2004): 648–9.

The first edition of Dr. George Brooks’s textbook: George Austin Brooks and Thomas Davin

Fahey, Exercise Physiology: Human Bioenergetics and Its Applications (New York: John Wiley &

Sons, 1984).

Robert A. Robergs, Farzenah Ghiasvand, and Daryl Parker, “Biochemistry of Exercise-Induced Metabolic Acidosis,” American Journal ofPhysiology: Regulatory, Integrative and Comparative Physiology 287, no. 3 (2004): R502–16.

 L. A. Messonnier, C. A. Emhoff, J. A. Fattor, M. A. Horning, T. J. Carlson, and G. A. Brooks, “Lactate Kinetics at the Lactate Threshold in Trained and Untrained Men,” Journal of Applied Physiology 114, no. 11 (2013): 1593–602.

Kultúrák találkozása, avagy miért hiányzik a lila szín a régi festményekről

Nem értettem felnőtt korom negyvenes éveim kezdetéig, hogy miért nem érti meg egymást a kulturális ember a biológiai tudományok emberével, hoztunk létre és az oktatásunkkal sikeresen meg is teremtjük a szétválasztás alapjait. Oktatásunk néhány évtizedes kemény munkával létrehozta a történelem, irodalom embertípusát és közben megszületett a kémia, fizika tudósa is, akik ritkán beszélnek egymással, holott ha jól utána gondolunk mindkettőjük kutatásának központi eleme az ember és a természetes vagy mesterséges környezetének kapcsolata. A mai mindent átható információs korszakunk óriásit fordított ezen a statikus megközelítésen és öles léptekkel hatolnak be egymás területére a különböző tudományterületek emberei, és tesznek meglepő kijelentéseket. Remélni tudjuk csak, hogy ez eljut egyszer csak az iskoláinkba is és átalakítja annak jelenlegi tanítási struktúráját.

A lila szín

Egy kisgyermeknek, ha megtiltunk valamit, ne egyél annyi édességet, ne kend össze az új ruhádat, ne hallgasd a zenét olyan hangosan, abban a pillanatban, hogy a tiltási szituáció enyhül, azonnal átesnek a ló túloldalára, degeszre tömik magukat csokival, az új ruhájukkal mossák fel a konyhát és olyan hangosan hallgatják a zenét, hogy a harmadik szomszéd is zeng a Queen zenéjétől. A festészet is a kisgyermekhez hasonlítható, a 19. század közepétől a festményeken, elsősorban az impresszionisták művein a lila szín dominál, míg ezelőtt nem nagyon emlékszünk olyan középkori festő képére, ahol domináns lenne, sőt egyáltalán megjelenne ez a szín. Fura érzés, de az érzés nem elég, szisztematikusan is érdemes utánajárni ennek a feltételezésnek, és talán még magyarázatokat is feltehettünk, megvizsgálhattunk, ha tényleg fennáll a fenti gyanúnk.

Festmények vizsgálata

Szerencsénkre ezt már valaki elvégezte, sőt olyan akkurátusan, hogy nem bízott meg a könyvekben található fényképekben, sőt a számítógép monitorjának szín visszaadásában sem, ezért személyesen végigjárta a múzeumokat és a két szemével kereste a lila színt, vagy annak bármilyen nyomát a korábbi festményeken. Hihetetlen mennyiségű, 139,892 művet vizsgált meg, 193 múzeumban, 42 országban. Járt nyugati, és keleti országokban is, a paleolit korszaktól, a 19 századig festményeket, szobrokat, grafikákat vett szemügyre, és kereste a lilát, de nem igazán lelte, mert még nem létezett. Összesen 87 festményen jelent meg ez a szín, ami 0.06%-a a megvizsgált mintának, elhanyagolhatónak hívjuk ezt. Jan Brueghel, az idősebb, és a fiatalabb is gyakran festettek virágokat, még náluk is hiányzik ez a szín, de a Japán festészet sem dicsekszik vele, hová lett? Anthony van Dyck Hölgy és gyermek arcképe, vagy El Greco The miracle of Christ healing the blind címmel említhettünk két olyan képet, ahol lila vagy annak árnyalata egyértelműen felfedezhető. Érdekes, de a művészettörténeten kívül kit érdekelhet ez, és ami fontosabb kérdés, hogy milyen magyarázatot találhatunk erre. Itt lépünk át a kulturálisan felállított határvidékünkről a másik oldalra, a biológiai ember oldalára.

Magyarázkodás a lila szín hiányáról

A legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat, ami szinte mindenkinek egyből eszébe jut, hogy a festők ismerték a színt, szerettek volna ilyen színnel festeni, de sajnos nem volt még ilyen pigment, festék, vagy ha létezett is, az annyira drága volt, hogy ezért nem használták, használhatták. A színek analízise azt mutatja, hogy a 19. század előtt a piros és a kék színekből ezt ki lehetett volna keverni, és az ára sem lehetett akadály, hiszen a gazdagabb festők nyugodtan megengedhették volna maguknak, ha ezt szerették volna látni, vagy láttatni a képeiken. Ezzel az első, kézenfekvő hipotézisünket nyugodtan elfeledhetjük, kukába vele.

A második elképzelés már szerintem érdekesebb területre vezet minket, ez pedig a Földünk történelméhez kötődhet. A növényzet és az állatvilág időszakos változásához kapcsolható, a feltételezés szerint a rózsaszín ismert virágok a leandernek, az akácnak, vagy például az árvácskának nem léteztek még lila árnyalatú fajtái, azok, amiket ma is ismerünk, azaz a lila színű virágok hiányoztak a környezetünkből, a természetből. A korai botanikai gyűjtemények, leiratok talán segíthetnének ennek eldöntésében, de sajnos az elérhető információk kevés támpontot adnak ennek a kérdésnek a tisztázásában, kevés és nem igazán reprezentatív mintákról lehet szó. Azt ökológiai vizsgálatok alátámasztják, hogy Észak-Amerika egyes területein a növényzet virágainak színezett időben hogyan változott, a zömében piros virágok helyét hogyan és mikor vették át a fehér és sárga virágzattal bíró növények. A hirtelen megjelenő lila virágokra nincs egyelőre egyértelmű bizonyíték, így ez a hipotézis egy időre még nyitva maradhat.

A harmadik vélelem már a panoramisztikus egész Föld nézőpontból elmozdul közvetlenül az emberhez, az emberbe. Ez egy élettani kognitív elmélet, alapja az ember látásának adaptív jellege és ennek alakulása, a különféle természeti színek jelentősége az életünkben. Lehetséges, hogy a lila szín hiánya a művészetekben egész egyszerűen arra vezethető vissza, hogy az ember nem rendelkezett még a lila színre érzékeny látósejtekkel. Abban a pillanatban, hogy egy genetikai változás megengedte és érzékeltük a természetben ezt a színt, akkor teret nyert és hirtelen minden szeg lett, mert most már van kalapácsunk. A vörösre, a zöldre majd evolúciónk során a legutoljára a kék színre lettünk érzékenyek, valójában a kék csapok száma is ezt tükrözi a maga 2%-val. A kék és rokonai nem életbevágóan fontosak a túlélésünk szempontjából. A hiányos érzékenység a lilához hasonló indigónál is kimutatható, először 1289-ban jelent meg, majd közel 700 évig elfelejtettük. A legtöbb ember a mai napig nem képes megkülönböztetni egy sötétkéktől az indigót. Egy kis nyelvészeti zárójeles megjegyzést vessünk közbe, az ősi írásokat végigböngészve, Biblia, Védikus himnuszok, Izlandi Sagák, mindegyikben meghatározott sorrendben jelennek meg a színek, a vörös a leggyakoribb és a szivárvány színei szerint haladva a kékig, a liláig egyre kevésbé használták ezeket az utolsókat. Berlin és Kay klasszikus tanulmánya szerint az első színek és a világ felosztása is a Föld népeinél is hasonló, fehér-fekete, vörös, sárga zöld és legvégül a kék, lila.

Nem szeretném megítélni ennek a lehetőségét, de elsőre nagyon meggyőzőnek tűnhet, azt hiszem mégsem ez a kis írásom tanulsága, hanem…….

Why Was the Color Violet Rarely Used by Artists before the 1860s? Journal of Cognition and Culture,Volume 18, Issue 3-4,262 – 27, 2018

Paleo nagymamák, nagypapák

Az emberi élettel foglalkozó társadalomtudósok előtt már több évtizede ismert jelenség a nagy, többgenerációs családok felaprózódása, a család tagjainak szétválasztása, és ennek egyenes következményeként az apró, apa-anya-gyermekek nukleáris családszerkezet megjelenése. A vadászó, gyűjtögető közösségeket jellemző emberek többgenerációs együttélése százezer éveken keresztül alakította ki azt a közösségünket, kognitív, érzelmi életünket, amit egy kissé szétzilált a mostani modernnek titulált életmódunk. Érdekes párhuzamos változás, hogy a tradicionális vertikális családszerkezet megváltozása a baráti viszonyokat is átalakította, a tágabb családi szerepeket közeli barátok vették át[i]. A mai írásunkba a nagyszülők szerepét igyekszünk felderíteni a múltban és a jelen körülményei között. A fejlett gazdasági, egészségügyi ellátási helyzetünkben a társadalmunkban az emberek egyre magasabb életkort élnek meg, a nagymamák, nagypapák, nagynénik gyakran láthatják felnőni az unokáikat, sőt egyre gyakrabban játszhatnak már az unokáik gyermekeivel is, annak ellenére, hogy a gyermekeik egyre inkább eltolják időben az első gyermekük születését. Egy hagyományos természeti nép körében a nagyszülők a gyermekeik, unokáik közvetlen közelében élnek, a mai széttöredezett, gyakran költöző családi világunkban gyakran több tíz, vagy száz kilométerek választják el egymástól a nagyszülőket az unokáiktól. Ebben a kényszerű helyzetben azt várnák, hogy a nagyszülők szerepe alaposan csökkent a régmúltban megszokotthoz képest. Vajon ez a helyzet?[ii]

Rejtélyes ellentmondás az emberi biológiában

Evolúciós keretünkben gondolkodva minden a szaporodásról, génjeink elterjesztéséről szól az életünk története folyamán, megszülettünk, szüleink gondoskodnak felnövekedésünkről, majd párt keresünk magunknak, akivel gyermekeket nemzünk és így tovább. A genetikai anyagunkat akkor vagyunk képesek a legjobban, legoptimálisabban elterjeszteni, ha lehetőség szerint életünk végéig szaporodunk. Az öregedés és a szaporodási készségünk azonban kéz a kézben járnak, de, és ez egy nagy de, a nők negyvenes ötvenes éveik során elveszítik teljesen fogamzó képességüket, menopauzának hívjuk ezt, míg a férfiak egészen idős életkorban is képesek maradnak az utódnemzésre. Egy mai modern hölgy akár nyolcvan, kilencven életévet is megélhet, azaz életének egy harmadát töltheti úgy, hogy saját gyermekei már nem lehetnek. Ez evolúciósan óriási pazarlásnak tűnik, fenntartani egy élő szervezetet, ami nem szaporodik, ezt réges-rég kigyomlálta volna a Természet. Szaporodj, vagy tűnj el. Mielőtt megpróbálnánk feloldani ezt az ellentmondást, vizsgáljuk meg az állatvilág tagjait, hogy náluk hogy is van ez a nagypapiság, nagymamiság.

Nagyszülőség az állatvilágban

A nagyszülőnek definíció szerűen azt jelenti, hogy valamilyen módon, leggyakrabban viselkedésünkkel támogatjuk a közvetlen leszármazottjaink utódait, őket részesítjük előnyben a csoportunk nem rokon tagjaival szemben[iii]. Esetenkénti nagymamaságot figyeltek meg a természetben a vad csimpánz közösségekben[iv], gorillák körében állatkertekben[v], vad pávián csapatokban[vi], és egyes delfinek körében. Nagypapaságot egyedül delfinek között sikerült megfigyelni a kilencvenes években. A majmok az azonos csoportban élő lányaikat segítik elsősorban, és ebbe a típusú segítségbe beletartozik, hogy azoknak utódait, azaz az unokáikat is védelmezik a gyilkos hímek támadásától, védelmet és nyugalmat biztosítanak számukra, sőt 2009-ben egy Japán majmok között nagymama szoptatta az unokáját típusú, nagyon ritkának tűnő jelenséget is sikerült meg figyelni[vii]. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek eseti megfigyelések, folyamatos ellátás, támogatás hiányzik az említett emlősök között, igazi nagyszülőségről nem beszélhettünk. A vízben élő, posztreproduktív állapotú nőstény palackorrú delfinek nagymamái is védelmezik, segítik, sőt ők már gyakrabban szoptatják, táplálják utódaik utódait[viii]. Zárójelesen megjegyezném, hogy egyes költöző madaraknál is leírt jelenség az unokák etetési segítése, ez akár saját leendő utódaik kárára is történhet. Mindezen állati példák ellenére sem állíthatjuk, hogy a nagyszülőség jelensége hosszú evolúciós múltra tekinthet vissza, inkább csak az emberi fajra jellemző tulajdonságról van szó. Három kiemelkedő jellegzetesség fontos az igazi nagyszülőség megjelenéséhez: folyamatos segítés, nem pusztán alkalomszerűen, a második a nagyszülők életképessége hosszabb időtartamon, a harmadik a nőstények menopauza utáni extrém élettartama. Ez az első feltételezésekkel ellentétben több állatfajnál fennáll, egyes delfinek, bálnák és még az elefántok esetében is, persze ne legyenek illúzióink jóval rövidebb időtartamról beszélhettünk az esetükben.

Nagymama, nagypapa hipotézisek

Medawar 1957 elképzelésével indul az utazásunk, szerinte az öregek, a szaporodási időszakuk után biológiailag nem járulnak hozzá a populációjuk fitneszéhez, haszontalanok[ix]. Williams már alapvetően másként látja ugyanazt a jelenséget, szerinte a szaporodási képesség megszűnése adaptív, hasznos, mert ahelyett, hogy kockázatosan egy újabb gyermek életébe fektetné az energiáit az anya, ehelyett a meglévő gyermekeinek a felnövekedését támogathatja[x]. Így a génjeimnek már létező másolatait segítem, a gyermekeim jövőjével törődőm. Eleinte ezt anya hipotézisnek, később ennek változataként nagymama hipotézis néven említi a szakirodalom. Ha a gyermekemet védelmezem, támogatom, akkor ezzel a leendő unokáimat is áttételesen segítem. Ezen a ponton kapcsolódik össze végérvényesen a menopauza jelensége a nagymama hipotézissel, vajon ténylegesen ez egy hasznos, adaptív tulajdonságunk, és csupán azért jelenik meg, hogy a saját gyermekek szülése helyett a már meglévők felnevelése legyen az elsődleges célja az anyának? Összefoglalóan és az evolúciós időskálán elhelyezve az alábbi történet alapján képzelhető el a nagymamák kiemelt jelentőségének megjelenése Hrdy után szabadon[xi]: Homo erectus emberősünk időszakában óriási klimatikus változások álltak be a Földünk életében, ez arra kényszerítette őseink tagjait, hogy folyamatosan újabb és változatosabb ételeket keressenek, földalatti gumókat, ehető gyümölcsöket, és az ehhez tartozó tudást is valamilyen módon raktározzák. A csapat idősebb tagjai a botanikai tudás kincsesbányái, akik nemcsak ismerik az ehető növényeket, de még képesek begyűjteni is azokat, miközben a lányaik a közös táborhelyen a gyermekeikkel foglalkoznak. A segítő nagymama ebben az időszakban lép az evolúciós színpadra, ellátja, segíti a közvetlen leszármazottait. Sear és Mace 45 tanulmányt[xii] összegezve keresték azt, hogy a régmúltban és a jelenlegi természetes környezetben élő népek gyermekeinek túlélését, mely családtagok biztosítják a leginkább. Az első, kiemelt helyen természetesen az anyák szerepelnek, de tőlük nem sokkal lemaradva egyértelműen az anyai nagyanyák következnek, a következő helyet nem az apák, hanem az testvérek foglalják el, utánuk következnek csak az apák. A modern fejlett városokban, civilizációkban a gyermekhalandóság kicsi, a nagymamák szerepe azonban nem korlátozódik a gyermekeik és unokáik fizikai ellátottságára.

Az idős nőstény elefántok ismerik azokat a vízlelőhelyeket, amelyek a legnagyobb szárazság idején is biztosan nem száradtak ki, ezt a tudást a sivatagi emberek is kihasználják, gyakran követik az elefántokat ezekre a lelőhelyekre. A nagypapa hipotézis is ezt lovagolja meg, Nestor hatásnak nevezik, a bölcsességéről híres mitológiai alak után[xiii]. Az idősebb tagok, férfiak bölcsességével elképzelhető hogy az adott közösség tagjai tovább élnek, több utódot hagynak hátra? Szép elképzelés, egyelőre nem igazán vizsgálták még meg ezt a brit tudósok.

A mai helyzet

A nők és férfiak mind érdeklődésükben, mind pedig aktivitásukban különböznek egymástól, nem kivételek a nagypapák, nagymamák sem. A nagypapák a társadalmainkat vizsgálgatók szerint, eszköz központúak, és nem a családi, a közösségi tevékenységekben vesznek részt unokáik életében, hanem inkább kütyüket javítanak, vagy éppen úszni tanítják kisunokáikat. A nagymamák inkább az érzelmesebb oldalukkal fordulnak hozzájuk, az emberi kapcsolatokat, a családi eseményeket, összejöveteleket szervezik, tesznek vesznek, szerveznek. Megkérdezéses riportokból is hasonló kép alakul ki, a kártyázás személyes bevonódást igényel, inkább a nagyival játszottuk ezt, míg a biciklizni tanulás inkább a nagypapák hatáskörébe tartozó tevékenység[xiv]. Coall és Hertwig 2010-ben összegyűjtötte és rendszerezte a szakirodalmat és arra a következtetésre jutottak, hogy a csak nagyon kevés tanulmány foglalkozik komolyan a nagyszülők unokáik kognitív, szociális és érzelmi fejlődésére tett hatásával. Igazi, egyértelmű kapcsolatot ezért nem igazán lehetett még biztosan kijelenteni, de néhány veszélyes, rizikós körülmények között élő családnál, ahol a szülők nem igazán törődnek a gyermekeikkel, a bensőséges kapcsolatot fenntartó nagyszülők ellensúlyozzák a negatív hatásokat, és a gyermekek fejlődése normális keretek közt zajlik[xv]. 2011-ben Sear és Coall a nyugati társadalmakat vizsgálva már 77%-ukban azt találta, hogy a gyermekek jólléte, egészsége, gondolkodási, érzelmi fejlődése szépen korrelál a nagyszülői befektetésekkel[xvi]. Kevesebb problémáik vannak a szülői válások után a gyermekeknek, ha a nagyszülők jobban odafigyelnek, érzelmileg kötődöttebbek az unokáik irányába. 2012-as tanulmányukban Tanskanen és társai már arra jutottak, hogy a mellőzöttnek tartott nagypapák határozottan pozitívan hatnak az egészen fiatal unokák iskola sikerességére, és későbbi munkahelyi elégedettségükre is[xvii]. A valamit valamiért elvből következik, hogy nem csak a gyermekekre hatnak kedvezően a nagyszülők, de az utóbbiak is nyernek a kapcsolatból, jobb egészségi és mentális állapotban élnek az aktív nagyszülők, egészen addig míg ez át nem fordul abba az esetbe, amikor ők lépnek elő elsődleges gondozói állapotba, mert ekkor eltűnik az elért hatás, és inkább negatív folyamatok dominálnak[xviii].

Zárszó

A nagy családok időszaka elmúlt, a rokoni kötelékek egyre töredezettebbek, a régmúlt árnyai azonban nem hagynak nyugtot nekünk, érdemes ezekre odafigyelnünk, a múltunk, az őseink üzenete ez, egykor így éltünk, ezt tartjuk jó megoldásnak az életünk problémáira. A mai korszak problémái nem sokban különböznek a paleo ősünk időszakában felmerülőktől, a megoldásaik emberi természetünkbe ágyazottan várják, hogy újra felfedezzük őket, jé milyen egyszerű. Ne hagyjuk, hogy a családjaink generációi véglegesen eltávolodjanak egymástól, hiszen kölcsönösen egymástól függő helyzetben éltünk, élünk.

---

[i] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.

[ii] Dench G et al: The role of grandparents In R. Jowell et al: British social attitudes 1999, 127-135.

[iii] Trivers  R.L.: Parental investment and sexual selection In: B. Campbell: Sexual selection and descent of man Chicago 1972, 136-179.

[iv] Wroblewski E.E: An unusual incident of adoption wild chimpanzee population at Gombe National Park American Journal of Primatology 2008, 1-4.

[v] Nakamichi M et al: Baby transfer and other interactions between its mother and grandmother in a captive social group of lowland gorillas Primates 2004, 73-77.

[vi] Collins D.A. et al: Infanticide in two population of savanna baboons In G. Hausfather et al: Infanticide : comparative and evolutionary perspective Hawthorne 1984, 193-215.

[vii] Nakamichi M. et al: Old grandmothers provide essential care to their young granddaughters in frre ranging group of Japan monkeys Primates 2009, 171-174.

[viii] Carey J.R. et al: Population biology of the elderly In: K.W. Wachter et al: Between Zeus and the salmon: The biodemography of longevity 1997, 127-160.

[ix] Medawar P.B.: The uniqueness of individual New York 1957.

[x] Williams G.C.: Pleiotrophy, natural selection and the evolution of senescence Evolution 1957, 398-411.

[xi] Hrdy S.B.: Mothers and others the evolutionary origins of mutual understanding 2009

[xii] Sear R et al: Who keeps children alive? A review of the effects of kin on child survival Evolution and Human behavior 2008, 1-18.

[xiii] Greve W. et al: The Nestor effect: Extending evolutionary developmental psychology to a lifespan perspective Developmental Review 2009, 163-179.

[xiv] Euler H.A. et al: Grandparental and extended kin relationships In: C.A. Salmon et al: Family relationships: an evolutionary  perspective New York 2007, 230-255.

[xv] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.

[xvi] Sear R and Coall D.A.: How much does family matters? Cooperative breeding and the demographic transition Population and Development Review 2011, 81-112.

[xvii] Tanskanen A.O. et al: Beneficial effects of grandparental involvement vary by lineage int he UK Personality and Individual Differences 2012, 985-988.

[xviii] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.