Nem értettem
felnőtt korom negyvenes éveim kezdetéig, hogy miért nem érti meg egymást a kulturális
ember a biológiai tudományok emberével, hoztunk létre és az oktatásunkkal
sikeresen meg is teremtjük a szétválasztás alapjait. Oktatásunk néhány
évtizedes kemény munkával létrehozta a történelem, irodalom embertípusát és
közben megszületett a kémia, fizika tudósa is, akik ritkán beszélnek egymással,
holott ha jól utána gondolunk mindkettőjük kutatásának központi eleme az ember
és a természetes vagy mesterséges környezetének kapcsolata. A mai mindent
átható információs korszakunk óriásit fordított ezen a statikus megközelítésen
és öles léptekkel hatolnak be egymás területére a különböző tudományterületek
emberei, és tesznek meglepő kijelentéseket. Remélni tudjuk csak, hogy ez eljut
egyszer csak az iskoláinkba is és átalakítja annak jelenlegi tanítási
struktúráját.
A lila szín
Egy kisgyermeknek,
ha megtiltunk valamit, ne egyél annyi édességet, ne kend össze az új ruhádat,
ne hallgasd a zenét olyan hangosan, abban a pillanatban, hogy a tiltási
szituáció enyhül, azonnal átesnek a ló túloldalára, degeszre tömik magukat
csokival, az új ruhájukkal mossák fel a konyhát és olyan hangosan hallgatják a
zenét, hogy a harmadik szomszéd is zeng a Queen zenéjétől. A festészet is a
kisgyermekhez hasonlítható, a 19. század közepétől a festményeken, elsősorban
az impresszionisták művein a lila szín dominál, míg ezelőtt nem nagyon
emlékszünk olyan középkori festő képére, ahol domináns lenne, sőt egyáltalán
megjelenne ez a szín. Fura érzés, de az érzés nem elég, szisztematikusan is érdemes
utánajárni ennek a feltételezésnek, és talán még magyarázatokat is
feltehettünk, megvizsgálhattunk, ha tényleg fennáll a fenti gyanúnk.
Festmények vizsgálata
Szerencsénkre
ezt már valaki elvégezte, sőt olyan akkurátusan, hogy nem bízott meg a
könyvekben található fényképekben, sőt a számítógép monitorjának szín
visszaadásában sem, ezért személyesen végigjárta a múzeumokat és a két szemével
kereste a lila színt, vagy annak bármilyen nyomát a korábbi festményeken.
Hihetetlen mennyiségű, 139,892 művet vizsgált meg, 193 múzeumban, 42 országban.
Járt nyugati, és keleti országokban is, a paleolit korszaktól, a 19 századig festményeket,
szobrokat, grafikákat vett szemügyre, és kereste a lilát, de nem igazán lelte,
mert még nem létezett. Összesen 87 festményen jelent meg ez a szín, ami 0.06%-a
a megvizsgált mintának, elhanyagolhatónak hívjuk ezt. Jan Brueghel, az idősebb,
és a fiatalabb is gyakran festettek virágokat, még náluk is hiányzik ez a szín,
de a Japán festészet sem dicsekszik vele, hová lett? Anthony van Dyck Hölgy és
gyermek arcképe, vagy El Greco The miracle of Christ healing the blind címmel
említhettünk két olyan képet, ahol lila vagy annak árnyalata egyértelműen
felfedezhető. Érdekes, de a művészettörténeten kívül kit érdekelhet ez, és ami
fontosabb kérdés, hogy milyen magyarázatot találhatunk erre. Itt lépünk át a
kulturálisan felállított határvidékünkről a másik oldalra, a biológiai ember
oldalára.
Magyarázkodás a lila szín hiányáról
A legegyszerűbb,
legkézenfekvőbb magyarázat, ami szinte mindenkinek egyből eszébe jut, hogy a
festők ismerték a színt, szerettek volna ilyen színnel festeni, de sajnos nem
volt még ilyen pigment, festék, vagy ha létezett is, az annyira drága volt,
hogy ezért nem használták, használhatták. A színek analízise azt mutatja, hogy
a 19. század előtt a piros és a kék színekből ezt ki lehetett volna keverni, és
az ára sem lehetett akadály, hiszen a gazdagabb festők nyugodtan megengedhették
volna maguknak, ha ezt szerették volna látni, vagy láttatni a képeiken. Ezzel
az első, kézenfekvő hipotézisünket nyugodtan elfeledhetjük, kukába vele.
A második
elképzelés már szerintem érdekesebb területre vezet minket, ez pedig a Földünk
történelméhez kötődhet. A növényzet és az állatvilág időszakos változásához
kapcsolható, a feltételezés szerint a rózsaszín ismert virágok a leandernek, az
akácnak, vagy például az árvácskának nem léteztek még lila árnyalatú fajtái,
azok, amiket ma is ismerünk, azaz a lila színű virágok hiányoztak a
környezetünkből, a természetből. A korai botanikai gyűjtemények, leiratok talán
segíthetnének ennek eldöntésében, de sajnos az elérhető információk kevés
támpontot adnak ennek a kérdésnek a tisztázásában, kevés és nem igazán
reprezentatív mintákról lehet szó. Azt ökológiai vizsgálatok alátámasztják,
hogy Észak-Amerika egyes területein a növényzet virágainak színezett időben
hogyan változott, a zömében piros virágok helyét hogyan és mikor vették át a
fehér és sárga virágzattal bíró növények. A hirtelen megjelenő lila virágokra
nincs egyelőre egyértelmű bizonyíték, így ez a hipotézis egy időre még nyitva
maradhat.
A harmadik
vélelem már a panoramisztikus egész Föld nézőpontból elmozdul közvetlenül az
emberhez, az emberbe. Ez egy élettani kognitív elmélet, alapja az ember
látásának adaptív jellege és ennek alakulása, a különféle természeti színek
jelentősége az életünkben. Lehetséges, hogy a lila szín hiánya a művészetekben egész
egyszerűen arra vezethető vissza, hogy az ember nem rendelkezett még a lila
színre érzékeny látósejtekkel. Abban a pillanatban, hogy egy genetikai változás
megengedte és érzékeltük a természetben ezt a színt, akkor teret nyert és
hirtelen minden szeg lett, mert most már van kalapácsunk. A vörösre, a zöldre
majd evolúciónk során a legutoljára a kék színre lettünk érzékenyek, valójában
a kék csapok száma is ezt tükrözi a maga 2%-val. A kék és rokonai nem
életbevágóan fontosak a túlélésünk szempontjából. A hiányos érzékenység a
lilához hasonló indigónál is kimutatható, először 1289-ban jelent meg, majd
közel 700 évig elfelejtettük. A legtöbb ember a mai napig nem képes
megkülönböztetni egy sötétkéktől az indigót. Egy kis nyelvészeti zárójeles
megjegyzést vessünk közbe, az ősi írásokat végigböngészve, Biblia, Védikus
himnuszok, Izlandi Sagák, mindegyikben meghatározott sorrendben jelennek meg a
színek, a vörös a leggyakoribb és a szivárvány színei szerint haladva a kékig,
a liláig egyre kevésbé használták ezeket az utolsókat. Berlin és Kay klasszikus
tanulmánya szerint az első színek és a világ felosztása is a Föld népeinél is
hasonló, fehér-fekete, vörös, sárga zöld és legvégül a kék, lila.
Nem szeretném
megítélni ennek a lehetőségét, de elsőre nagyon meggyőzőnek tűnhet, azt hiszem
mégsem ez a kis írásom tanulsága, hanem…….
Why Was the
Color Violet Rarely Used by Artists before the 1860s? Journal of Cognition and Culture,Volume 18, Issue 3-4,262 – 27, 2018
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése