Paleo nagymamák, nagypapák

Az emberi élettel foglalkozó társadalomtudósok előtt már több évtizede ismert jelenség a nagy, többgenerációs családok felaprózódása, a család tagjainak szétválasztása, és ennek egyenes következményeként az apró, apa-anya-gyermekek nukleáris családszerkezet megjelenése. A vadászó, gyűjtögető közösségeket jellemző emberek többgenerációs együttélése százezer éveken keresztül alakította ki azt a közösségünket, kognitív, érzelmi életünket, amit egy kissé szétzilált a mostani modernnek titulált életmódunk. Érdekes párhuzamos változás, hogy a tradicionális vertikális családszerkezet megváltozása a baráti viszonyokat is átalakította, a tágabb családi szerepeket közeli barátok vették át[i]. A mai írásunkba a nagyszülők szerepét igyekszünk felderíteni a múltban és a jelen körülményei között. A fejlett gazdasági, egészségügyi ellátási helyzetünkben a társadalmunkban az emberek egyre magasabb életkort élnek meg, a nagymamák, nagypapák, nagynénik gyakran láthatják felnőni az unokáikat, sőt egyre gyakrabban játszhatnak már az unokáik gyermekeivel is, annak ellenére, hogy a gyermekeik egyre inkább eltolják időben az első gyermekük születését. Egy hagyományos természeti nép körében a nagyszülők a gyermekeik, unokáik közvetlen közelében élnek, a mai széttöredezett, gyakran költöző családi világunkban gyakran több tíz, vagy száz kilométerek választják el egymástól a nagyszülőket az unokáiktól. Ebben a kényszerű helyzetben azt várnák, hogy a nagyszülők szerepe alaposan csökkent a régmúltban megszokotthoz képest. Vajon ez a helyzet?[ii]

Rejtélyes ellentmondás az emberi biológiában

Evolúciós keretünkben gondolkodva minden a szaporodásról, génjeink elterjesztéséről szól az életünk története folyamán, megszülettünk, szüleink gondoskodnak felnövekedésünkről, majd párt keresünk magunknak, akivel gyermekeket nemzünk és így tovább. A genetikai anyagunkat akkor vagyunk képesek a legjobban, legoptimálisabban elterjeszteni, ha lehetőség szerint életünk végéig szaporodunk. Az öregedés és a szaporodási készségünk azonban kéz a kézben járnak, de, és ez egy nagy de, a nők negyvenes ötvenes éveik során elveszítik teljesen fogamzó képességüket, menopauzának hívjuk ezt, míg a férfiak egészen idős életkorban is képesek maradnak az utódnemzésre. Egy mai modern hölgy akár nyolcvan, kilencven életévet is megélhet, azaz életének egy harmadát töltheti úgy, hogy saját gyermekei már nem lehetnek. Ez evolúciósan óriási pazarlásnak tűnik, fenntartani egy élő szervezetet, ami nem szaporodik, ezt réges-rég kigyomlálta volna a Természet. Szaporodj, vagy tűnj el. Mielőtt megpróbálnánk feloldani ezt az ellentmondást, vizsgáljuk meg az állatvilág tagjait, hogy náluk hogy is van ez a nagypapiság, nagymamiság.

Nagyszülőség az állatvilágban

A nagyszülőnek definíció szerűen azt jelenti, hogy valamilyen módon, leggyakrabban viselkedésünkkel támogatjuk a közvetlen leszármazottjaink utódait, őket részesítjük előnyben a csoportunk nem rokon tagjaival szemben[iii]. Esetenkénti nagymamaságot figyeltek meg a természetben a vad csimpánz közösségekben[iv], gorillák körében állatkertekben[v], vad pávián csapatokban[vi], és egyes delfinek körében. Nagypapaságot egyedül delfinek között sikerült megfigyelni a kilencvenes években. A majmok az azonos csoportban élő lányaikat segítik elsősorban, és ebbe a típusú segítségbe beletartozik, hogy azoknak utódait, azaz az unokáikat is védelmezik a gyilkos hímek támadásától, védelmet és nyugalmat biztosítanak számukra, sőt 2009-ben egy Japán majmok között nagymama szoptatta az unokáját típusú, nagyon ritkának tűnő jelenséget is sikerült meg figyelni[vii]. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek eseti megfigyelések, folyamatos ellátás, támogatás hiányzik az említett emlősök között, igazi nagyszülőségről nem beszélhettünk. A vízben élő, posztreproduktív állapotú nőstény palackorrú delfinek nagymamái is védelmezik, segítik, sőt ők már gyakrabban szoptatják, táplálják utódaik utódait[viii]. Zárójelesen megjegyezném, hogy egyes költöző madaraknál is leírt jelenség az unokák etetési segítése, ez akár saját leendő utódaik kárára is történhet. Mindezen állati példák ellenére sem állíthatjuk, hogy a nagyszülőség jelensége hosszú evolúciós múltra tekinthet vissza, inkább csak az emberi fajra jellemző tulajdonságról van szó. Három kiemelkedő jellegzetesség fontos az igazi nagyszülőség megjelenéséhez: folyamatos segítés, nem pusztán alkalomszerűen, a második a nagyszülők életképessége hosszabb időtartamon, a harmadik a nőstények menopauza utáni extrém élettartama. Ez az első feltételezésekkel ellentétben több állatfajnál fennáll, egyes delfinek, bálnák és még az elefántok esetében is, persze ne legyenek illúzióink jóval rövidebb időtartamról beszélhettünk az esetükben.

Nagymama, nagypapa hipotézisek

Medawar 1957 elképzelésével indul az utazásunk, szerinte az öregek, a szaporodási időszakuk után biológiailag nem járulnak hozzá a populációjuk fitneszéhez, haszontalanok[ix]. Williams már alapvetően másként látja ugyanazt a jelenséget, szerinte a szaporodási képesség megszűnése adaptív, hasznos, mert ahelyett, hogy kockázatosan egy újabb gyermek életébe fektetné az energiáit az anya, ehelyett a meglévő gyermekeinek a felnövekedését támogathatja[x]. Így a génjeimnek már létező másolatait segítem, a gyermekeim jövőjével törődőm. Eleinte ezt anya hipotézisnek, később ennek változataként nagymama hipotézis néven említi a szakirodalom. Ha a gyermekemet védelmezem, támogatom, akkor ezzel a leendő unokáimat is áttételesen segítem. Ezen a ponton kapcsolódik össze végérvényesen a menopauza jelensége a nagymama hipotézissel, vajon ténylegesen ez egy hasznos, adaptív tulajdonságunk, és csupán azért jelenik meg, hogy a saját gyermekek szülése helyett a már meglévők felnevelése legyen az elsődleges célja az anyának? Összefoglalóan és az evolúciós időskálán elhelyezve az alábbi történet alapján képzelhető el a nagymamák kiemelt jelentőségének megjelenése Hrdy után szabadon[xi]: Homo erectus emberősünk időszakában óriási klimatikus változások álltak be a Földünk életében, ez arra kényszerítette őseink tagjait, hogy folyamatosan újabb és változatosabb ételeket keressenek, földalatti gumókat, ehető gyümölcsöket, és az ehhez tartozó tudást is valamilyen módon raktározzák. A csapat idősebb tagjai a botanikai tudás kincsesbányái, akik nemcsak ismerik az ehető növényeket, de még képesek begyűjteni is azokat, miközben a lányaik a közös táborhelyen a gyermekeikkel foglalkoznak. A segítő nagymama ebben az időszakban lép az evolúciós színpadra, ellátja, segíti a közvetlen leszármazottait. Sear és Mace 45 tanulmányt[xii] összegezve keresték azt, hogy a régmúltban és a jelenlegi természetes környezetben élő népek gyermekeinek túlélését, mely családtagok biztosítják a leginkább. Az első, kiemelt helyen természetesen az anyák szerepelnek, de tőlük nem sokkal lemaradva egyértelműen az anyai nagyanyák következnek, a következő helyet nem az apák, hanem az testvérek foglalják el, utánuk következnek csak az apák. A modern fejlett városokban, civilizációkban a gyermekhalandóság kicsi, a nagymamák szerepe azonban nem korlátozódik a gyermekeik és unokáik fizikai ellátottságára.

Az idős nőstény elefántok ismerik azokat a vízlelőhelyeket, amelyek a legnagyobb szárazság idején is biztosan nem száradtak ki, ezt a tudást a sivatagi emberek is kihasználják, gyakran követik az elefántokat ezekre a lelőhelyekre. A nagypapa hipotézis is ezt lovagolja meg, Nestor hatásnak nevezik, a bölcsességéről híres mitológiai alak után[xiii]. Az idősebb tagok, férfiak bölcsességével elképzelhető hogy az adott közösség tagjai tovább élnek, több utódot hagynak hátra? Szép elképzelés, egyelőre nem igazán vizsgálták még meg ezt a brit tudósok.

A mai helyzet

A nők és férfiak mind érdeklődésükben, mind pedig aktivitásukban különböznek egymástól, nem kivételek a nagypapák, nagymamák sem. A nagypapák a társadalmainkat vizsgálgatók szerint, eszköz központúak, és nem a családi, a közösségi tevékenységekben vesznek részt unokáik életében, hanem inkább kütyüket javítanak, vagy éppen úszni tanítják kisunokáikat. A nagymamák inkább az érzelmesebb oldalukkal fordulnak hozzájuk, az emberi kapcsolatokat, a családi eseményeket, összejöveteleket szervezik, tesznek vesznek, szerveznek. Megkérdezéses riportokból is hasonló kép alakul ki, a kártyázás személyes bevonódást igényel, inkább a nagyival játszottuk ezt, míg a biciklizni tanulás inkább a nagypapák hatáskörébe tartozó tevékenység[xiv]. Coall és Hertwig 2010-ben összegyűjtötte és rendszerezte a szakirodalmat és arra a következtetésre jutottak, hogy a csak nagyon kevés tanulmány foglalkozik komolyan a nagyszülők unokáik kognitív, szociális és érzelmi fejlődésére tett hatásával. Igazi, egyértelmű kapcsolatot ezért nem igazán lehetett még biztosan kijelenteni, de néhány veszélyes, rizikós körülmények között élő családnál, ahol a szülők nem igazán törődnek a gyermekeikkel, a bensőséges kapcsolatot fenntartó nagyszülők ellensúlyozzák a negatív hatásokat, és a gyermekek fejlődése normális keretek közt zajlik[xv]. 2011-ben Sear és Coall a nyugati társadalmakat vizsgálva már 77%-ukban azt találta, hogy a gyermekek jólléte, egészsége, gondolkodási, érzelmi fejlődése szépen korrelál a nagyszülői befektetésekkel[xvi]. Kevesebb problémáik vannak a szülői válások után a gyermekeknek, ha a nagyszülők jobban odafigyelnek, érzelmileg kötődöttebbek az unokáik irányába. 2012-as tanulmányukban Tanskanen és társai már arra jutottak, hogy a mellőzöttnek tartott nagypapák határozottan pozitívan hatnak az egészen fiatal unokák iskola sikerességére, és későbbi munkahelyi elégedettségükre is[xvii]. A valamit valamiért elvből következik, hogy nem csak a gyermekekre hatnak kedvezően a nagyszülők, de az utóbbiak is nyernek a kapcsolatból, jobb egészségi és mentális állapotban élnek az aktív nagyszülők, egészen addig míg ez át nem fordul abba az esetbe, amikor ők lépnek elő elsődleges gondozói állapotba, mert ekkor eltűnik az elért hatás, és inkább negatív folyamatok dominálnak[xviii].

Zárszó

A nagy családok időszaka elmúlt, a rokoni kötelékek egyre töredezettebbek, a régmúlt árnyai azonban nem hagynak nyugtot nekünk, érdemes ezekre odafigyelnünk, a múltunk, az őseink üzenete ez, egykor így éltünk, ezt tartjuk jó megoldásnak az életünk problémáira. A mai korszak problémái nem sokban különböznek a paleo ősünk időszakában felmerülőktől, a megoldásaik emberi természetünkbe ágyazottan várják, hogy újra felfedezzük őket, jé milyen egyszerű. Ne hagyjuk, hogy a családjaink generációi véglegesen eltávolodjanak egymástól, hiszen kölcsönösen egymástól függő helyzetben éltünk, élünk.

---

[i] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.

[ii] Dench G et al: The role of grandparents In R. Jowell et al: British social attitudes 1999, 127-135.

[iii] Trivers  R.L.: Parental investment and sexual selection In: B. Campbell: Sexual selection and descent of man Chicago 1972, 136-179.

[iv] Wroblewski E.E: An unusual incident of adoption wild chimpanzee population at Gombe National Park American Journal of Primatology 2008, 1-4.

[v] Nakamichi M et al: Baby transfer and other interactions between its mother and grandmother in a captive social group of lowland gorillas Primates 2004, 73-77.

[vi] Collins D.A. et al: Infanticide in two population of savanna baboons In G. Hausfather et al: Infanticide : comparative and evolutionary perspective Hawthorne 1984, 193-215.

[vii] Nakamichi M. et al: Old grandmothers provide essential care to their young granddaughters in frre ranging group of Japan monkeys Primates 2009, 171-174.

[viii] Carey J.R. et al: Population biology of the elderly In: K.W. Wachter et al: Between Zeus and the salmon: The biodemography of longevity 1997, 127-160.

[ix] Medawar P.B.: The uniqueness of individual New York 1957.

[x] Williams G.C.: Pleiotrophy, natural selection and the evolution of senescence Evolution 1957, 398-411.

[xi] Hrdy S.B.: Mothers and others the evolutionary origins of mutual understanding 2009

[xii] Sear R et al: Who keeps children alive? A review of the effects of kin on child survival Evolution and Human behavior 2008, 1-18.

[xiii] Greve W. et al: The Nestor effect: Extending evolutionary developmental psychology to a lifespan perspective Developmental Review 2009, 163-179.

[xiv] Euler H.A. et al: Grandparental and extended kin relationships In: C.A. Salmon et al: Family relationships: an evolutionary  perspective New York 2007, 230-255.

[xv] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.

[xvi] Sear R and Coall D.A.: How much does family matters? Cooperative breeding and the demographic transition Population and Development Review 2011, 81-112.

[xvii] Tanskanen A.O. et al: Beneficial effects of grandparental involvement vary by lineage int he UK Personality and Individual Differences 2012, 985-988.

[xviii] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.