Az emberi
élettel foglalkozó társadalomtudósok előtt már több évtizede ismert jelenség a
nagy, többgenerációs családok felaprózódása, a család tagjainak szétválasztása,
és ennek egyenes következményeként az apró, apa-anya-gyermekek nukleáris
családszerkezet megjelenése. A vadászó, gyűjtögető közösségeket jellemző
emberek többgenerációs együttélése százezer éveken keresztül alakította ki azt
a közösségünket, kognitív, érzelmi életünket, amit egy kissé szétzilált a mostani
modernnek titulált életmódunk. Érdekes párhuzamos változás, hogy a
tradicionális vertikális családszerkezet megváltozása a baráti viszonyokat is
átalakította, a tágabb családi szerepeket közeli barátok vették át[i].
A mai írásunkba a nagyszülők szerepét igyekszünk felderíteni a múltban és a
jelen körülményei között. A fejlett gazdasági, egészségügyi ellátási
helyzetünkben a társadalmunkban az emberek egyre magasabb életkort élnek meg, a
nagymamák, nagypapák, nagynénik gyakran láthatják felnőni az unokáikat, sőt
egyre gyakrabban játszhatnak már az unokáik gyermekeivel is, annak ellenére,
hogy a gyermekeik egyre inkább eltolják időben az első gyermekük születését.
Egy hagyományos természeti nép körében a nagyszülők a gyermekeik, unokáik
közvetlen közelében élnek, a mai széttöredezett, gyakran költöző családi
világunkban gyakran több tíz, vagy száz kilométerek választják el egymástól a
nagyszülőket az unokáiktól. Ebben a kényszerű helyzetben azt várnák, hogy a
nagyszülők szerepe alaposan csökkent a régmúltban megszokotthoz képest. Vajon
ez a helyzet?[ii]
Rejtélyes ellentmondás az emberi biológiában
Evolúciós
keretünkben gondolkodva minden a szaporodásról, génjeink elterjesztéséről szól
az életünk története folyamán, megszülettünk, szüleink gondoskodnak felnövekedésünkről,
majd párt keresünk magunknak, akivel gyermekeket nemzünk és így tovább. A
genetikai anyagunkat akkor vagyunk képesek a legjobban, legoptimálisabban
elterjeszteni, ha lehetőség szerint életünk végéig szaporodunk. Az öregedés és
a szaporodási készségünk azonban kéz a kézben járnak, de, és ez egy nagy de, a
nők negyvenes ötvenes éveik során elveszítik teljesen fogamzó képességüket,
menopauzának hívjuk ezt, míg a férfiak egészen idős életkorban is képesek
maradnak az utódnemzésre. Egy mai modern hölgy akár nyolcvan, kilencven
életévet is megélhet, azaz életének egy harmadát töltheti úgy, hogy saját
gyermekei már nem lehetnek. Ez evolúciósan óriási pazarlásnak tűnik,
fenntartani egy élő szervezetet, ami nem szaporodik, ezt réges-rég kigyomlálta
volna a Természet. Szaporodj, vagy tűnj el. Mielőtt megpróbálnánk feloldani ezt
az ellentmondást, vizsgáljuk meg az állatvilág tagjait, hogy náluk hogy is van
ez a nagypapiság, nagymamiság.
Nagyszülőség az állatvilágban
A nagyszülőnek definíció
szerűen azt jelenti, hogy valamilyen módon, leggyakrabban viselkedésünkkel
támogatjuk a közvetlen leszármazottjaink utódait, őket részesítjük előnyben a
csoportunk nem rokon tagjaival szemben[iii].
Esetenkénti nagymamaságot figyeltek meg a természetben a vad csimpánz közösségekben[iv],
gorillák körében állatkertekben[v],
vad pávián csapatokban[vi],
és egyes delfinek körében. Nagypapaságot egyedül delfinek között sikerült
megfigyelni a kilencvenes években. A majmok az azonos csoportban élő lányaikat
segítik elsősorban, és ebbe a típusú segítségbe beletartozik, hogy azoknak
utódait, azaz az unokáikat is védelmezik a gyilkos hímek támadásától, védelmet
és nyugalmat biztosítanak számukra, sőt 2009-ben egy Japán majmok között
nagymama szoptatta az unokáját típusú, nagyon ritkának tűnő jelenséget is
sikerült meg figyelni[vii].
Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek eseti megfigyelések, folyamatos ellátás,
támogatás hiányzik az említett emlősök között, igazi nagyszülőségről nem
beszélhettünk. A vízben élő, posztreproduktív állapotú nőstény palackorrú
delfinek nagymamái is védelmezik, segítik, sőt ők már gyakrabban szoptatják,
táplálják utódaik utódait[viii].
Zárójelesen megjegyezném, hogy egyes költöző madaraknál is leírt jelenség az
unokák etetési segítése, ez akár saját leendő utódaik kárára is történhet. Mindezen
állati példák ellenére sem állíthatjuk, hogy a nagyszülőség jelensége hosszú
evolúciós múltra tekinthet vissza, inkább csak az emberi fajra jellemző
tulajdonságról van szó. Három kiemelkedő jellegzetesség fontos az igazi
nagyszülőség megjelenéséhez: folyamatos segítés, nem pusztán alkalomszerűen, a
második a nagyszülők életképessége hosszabb időtartamon, a harmadik a nőstények
menopauza utáni extrém élettartama. Ez az első feltételezésekkel ellentétben
több állatfajnál fennáll, egyes delfinek, bálnák és még az elefántok esetében
is, persze ne legyenek illúzióink jóval rövidebb időtartamról beszélhettünk az
esetükben.
Nagymama, nagypapa hipotézisek
Medawar 1957
elképzelésével indul az utazásunk, szerinte az öregek, a szaporodási időszakuk
után biológiailag nem járulnak hozzá a populációjuk fitneszéhez, haszontalanok[ix].
Williams már alapvetően másként látja ugyanazt a jelenséget, szerinte a
szaporodási képesség megszűnése adaptív, hasznos, mert ahelyett, hogy
kockázatosan egy újabb gyermek életébe fektetné az energiáit az anya, ehelyett a
meglévő gyermekeinek a felnövekedését támogathatja[x].
Így a génjeimnek már létező másolatait segítem, a gyermekeim jövőjével törődőm.
Eleinte ezt anya hipotézisnek, később ennek változataként nagymama hipotézis
néven említi a szakirodalom. Ha a gyermekemet védelmezem, támogatom, akkor
ezzel a leendő unokáimat is áttételesen segítem. Ezen a ponton kapcsolódik
össze végérvényesen a menopauza jelensége a nagymama hipotézissel, vajon
ténylegesen ez egy hasznos, adaptív tulajdonságunk, és csupán azért jelenik
meg, hogy a saját gyermekek szülése helyett a már meglévők felnevelése legyen
az elsődleges célja az anyának? Összefoglalóan és az evolúciós időskálán
elhelyezve az alábbi történet alapján képzelhető el a nagymamák kiemelt
jelentőségének megjelenése Hrdy után szabadon[xi]:
Homo erectus emberősünk időszakában óriási klimatikus
változások álltak be a Földünk életében, ez arra kényszerítette őseink tagjait,
hogy folyamatosan újabb és változatosabb ételeket keressenek, földalatti
gumókat, ehető gyümölcsöket, és az ehhez tartozó tudást is valamilyen módon
raktározzák. A csapat idősebb tagjai a botanikai tudás kincsesbányái, akik
nemcsak ismerik az ehető növényeket, de még képesek begyűjteni is azokat,
miközben a lányaik a közös táborhelyen a gyermekeikkel foglalkoznak. A segítő
nagymama ebben az időszakban lép az evolúciós színpadra, ellátja, segíti a
közvetlen leszármazottait. Sear és Mace 45 tanulmányt[xii]
összegezve keresték azt, hogy a régmúltban és a jelenlegi természetes
környezetben élő népek gyermekeinek túlélését, mely családtagok biztosítják a
leginkább. Az első, kiemelt helyen természetesen az anyák szerepelnek, de tőlük
nem sokkal lemaradva egyértelműen az anyai nagyanyák következnek, a következő
helyet nem az apák, hanem az testvérek foglalják el, utánuk következnek csak az
apák. A modern fejlett városokban, civilizációkban a gyermekhalandóság kicsi, a
nagymamák szerepe azonban nem korlátozódik a gyermekeik és unokáik fizikai
ellátottságára.
Az idős nőstény
elefántok ismerik azokat a vízlelőhelyeket, amelyek a legnagyobb szárazság
idején is biztosan nem száradtak ki, ezt a tudást a sivatagi emberek is
kihasználják, gyakran követik az elefántokat ezekre a lelőhelyekre. A nagypapa
hipotézis is ezt lovagolja meg, Nestor hatásnak nevezik, a bölcsességéről híres
mitológiai alak után[xiii].
Az idősebb tagok, férfiak bölcsességével elképzelhető hogy az adott közösség
tagjai tovább élnek, több utódot hagynak hátra? Szép elképzelés, egyelőre nem
igazán vizsgálták még meg ezt a brit tudósok.
A mai helyzet
A nők és férfiak
mind érdeklődésükben, mind pedig aktivitásukban különböznek egymástól, nem
kivételek a nagypapák, nagymamák sem. A nagypapák a társadalmainkat
vizsgálgatók szerint, eszköz központúak, és nem a családi, a közösségi
tevékenységekben vesznek részt unokáik életében, hanem inkább kütyüket
javítanak, vagy éppen úszni tanítják kisunokáikat. A nagymamák inkább az
érzelmesebb oldalukkal fordulnak hozzájuk, az emberi kapcsolatokat, a családi
eseményeket, összejöveteleket szervezik, tesznek vesznek, szerveznek.
Megkérdezéses riportokból is hasonló kép alakul ki, a kártyázás személyes
bevonódást igényel, inkább a nagyival játszottuk ezt, míg a biciklizni tanulás
inkább a nagypapák hatáskörébe tartozó tevékenység[xiv].
Coall és Hertwig 2010-ben összegyűjtötte és rendszerezte a szakirodalmat és
arra a következtetésre jutottak, hogy a csak nagyon kevés tanulmány foglalkozik
komolyan a nagyszülők unokáik kognitív, szociális és érzelmi fejlődésére tett
hatásával. Igazi, egyértelmű kapcsolatot ezért nem igazán lehetett még biztosan
kijelenteni, de néhány veszélyes, rizikós körülmények között élő családnál,
ahol a szülők nem igazán törődnek a gyermekeikkel, a bensőséges kapcsolatot
fenntartó nagyszülők ellensúlyozzák a negatív hatásokat, és a gyermekek
fejlődése normális keretek közt zajlik[xv].
2011-ben Sear és Coall a nyugati társadalmakat vizsgálva már 77%-ukban azt
találta, hogy a gyermekek jólléte, egészsége, gondolkodási, érzelmi fejlődése
szépen korrelál a nagyszülői befektetésekkel[xvi].
Kevesebb problémáik vannak a szülői válások után a gyermekeknek, ha a
nagyszülők jobban odafigyelnek, érzelmileg kötődöttebbek az unokáik irányába.
2012-as tanulmányukban Tanskanen és társai már arra jutottak, hogy a mellőzöttnek
tartott nagypapák határozottan pozitívan hatnak az egészen fiatal unokák iskola
sikerességére, és későbbi munkahelyi elégedettségükre is[xvii].
A valamit valamiért elvből következik, hogy nem csak a gyermekekre hatnak
kedvezően a nagyszülők, de az utóbbiak is nyernek a kapcsolatból, jobb
egészségi és mentális állapotban élnek az aktív nagyszülők, egészen addig míg
ez át nem fordul abba az esetbe, amikor ők lépnek elő elsődleges gondozói
állapotba, mert ekkor eltűnik az elért hatás, és inkább negatív folyamatok
dominálnak[xviii].
Zárszó
A nagy családok
időszaka elmúlt, a rokoni kötelékek egyre töredezettebbek, a régmúlt árnyai
azonban nem hagynak nyugtot nekünk, érdemes ezekre odafigyelnünk, a múltunk, az
őseink üzenete ez, egykor így éltünk, ezt tartjuk jó megoldásnak az életünk
problémáira. A mai korszak problémái nem sokban különböznek a paleo ősünk
időszakában felmerülőktől, a megoldásaik emberi természetünkbe ágyazottan
várják, hogy újra felfedezzük őket, jé milyen egyszerű. Ne hagyjuk, hogy a
családjaink generációi véglegesen eltávolodjanak egymástól, hiszen kölcsönösen
egymástól függő helyzetben éltünk, élünk.
[i] Coall
D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and
Brain Sciences 2010, 1-19.
[ii] Dench G
et al: The role of grandparents In R. Jowell et al: British social attitudes
1999, 127-135.
[iii]
Trivers R.L.: Parental investment and
sexual selection In: B. Campbell: Sexual selection and descent of man Chicago
1972, 136-179.
[iv]
Wroblewski E.E: An unusual incident of adoption wild chimpanzee population at
Gombe National Park American Journal of Primatology 2008, 1-4.
[v]
Nakamichi M et al: Baby transfer and other interactions between its mother and
grandmother in a captive social group of lowland gorillas Primates 2004, 73-77.
[vi] Collins
D.A. et al: Infanticide in two population of savanna baboons In G. Hausfather
et al: Infanticide : comparative and evolutionary perspective Hawthorne 1984,
193-215.
[vii] Nakamichi
M. et al: Old grandmothers provide essential care to their young granddaughters
in frre ranging group of Japan monkeys Primates 2009, 171-174.
[viii] Carey
J.R. et al: Population biology of the elderly In: K.W. Wachter et al: Between
Zeus and the salmon: The biodemography of longevity 1997, 127-160.
[ix] Medawar
P.B.: The uniqueness of individual New York 1957.
[x] Williams
G.C.: Pleiotrophy, natural selection and the evolution of senescence Evolution
1957, 398-411.
[xi] Hrdy
S.B.: Mothers and others the evolutionary origins of mutual understanding 2009
[xii] Sear R
et al: Who keeps children alive? A review of the effects of kin on child
survival Evolution and Human behavior 2008, 1-18.
[xiii] Greve
W. et al: The Nestor effect: Extending evolutionary developmental psychology to
a lifespan perspective Developmental Review 2009, 163-179.
[xiv] Euler
H.A. et al: Grandparental and extended kin relationships In: C.A. Salmon et al:
Family relationships: an evolutionary
perspective New York 2007, 230-255.
[xv] Coall
D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and
Brain Sciences 2010, 1-19.
[xvi] Sear R
and Coall D.A.: How much does family matters? Cooperative breeding and the
demographic transition Population and Development Review 2011, 81-112.
[xvii]
Tanskanen A.O. et al: Beneficial effects of grandparental involvement vary by
lineage int he UK Personality and Individual Differences 2012, 985-988.
[xviii] Coall
D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and
Brain Sciences 2010, 1-19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése