Éjszakai baglyok-hajnali pacsirták

 

Minden élőlény rendelkezik biológiai belső órával, ami segíti eligazodni a körülötte folytonosan, de előre jelezhetően változó világában, a környezet változásával fellépő kihívások kezelésében. Az embernél a szemen belépő fény hatására az agyunk megfelelő helyén egy melatonin nevű hormon termelődése és felhalmozódása az elsődleges jele, hajtóereje a napi ritmusunknak, alvás-ébrenlét fázisaink ütemes változásának. Az állatfajok egységes, egyöntetű, ha tetszik, unalmas képet mutat, kisebb varianciát lehet náluk felfedezni abban, hogyan viselkednek a nap folyamán, egy mókus közel azonos időintervallumban tér nyugovóra, csakúgy, mint fajtársai. Nincsenek éjszakázó mókusok. Azonos időpontokban tevékenykednek, nem mutatnak nagy kirívó eltéréseket a gaussi görbétől.

Az embereknél ez a dolog másképpen alakult, mint azt sokan tudják már, az emberiség szép lassan két, jól megkülönböztethető csoportra szakad, az éjszakai baglyok és a hajnali pacsirták osztályára. Az éjszakai baglyok típusa késő este, hajnalban megy aludni, és ennek megfelelően késő délelőtt, vagy esetleg délben kel fel, míg a pacsirták korán fekszenek, korán kelnek és a délelőtti órákban aktívabbak. Ezeknél az egyszerű szokásoknál azonban, mint látjuk majd, további elkülönítő tulajdonságok, személyiségi vonások is jellemzik a két csoportot. A két típus között számtalan átmeneti forma létezik, sőt az egyén életével, öregedésével is komoly változások lehetségesek az említett vonásokban. Egyetemista korunkban gyakran éjjel 2-3-ig ébren voltam, másnap délben keltem, manapság 10-11-kor lefekvés és hajnalban kelés, kora reggeli aktivitás jellemez. Saját életem két korszakában a két típus, ellentétes végletében éltem, egyetemistaként, fiatalon bagolyként, ma inkább pacsirtaként. Valószínűleg többen megéltük ezeket a változásokat. A férfiak a női átlagnál általában kevesebbet alszanak, és a nemi éréssel, a pubertás korral egyre inkább később fekszenek le, azaz éjszakai baglyokká kezdenek átvedleni.

Az ember közvetlen evolúciós ősei nappali életmódot folytattak, ez a most terjedő esti életformára történő változás új keletűnek tűnik. A jelenség hátterében evolúciós meséket mondhatunk el, amelyek vagy igazak, vagy sem. Az állatvilágban a párzási időszakban létezik egy érdekes jelenség, a lekelés. Ősszel a szarvasbőgés a legkézenfekvőbb példája a jelenségnek, összejönnek a bikák és fitogtatják, mutogatják magukat, ha kell, összetűznek, és a végén a figyelő nősereg választ, általában a győztes mindent visz alapon. Ehhez hasonlóan a természeti népek esti táncos mulatsága, vagy a modern ember esti szórakozóhelyekre, kocsmákba járása is nagyban megfelel a lekelésnek, a hímek mutogatják magukat, ha kell, verekszenek, végül a jelenlévő nők választanak, és együtt távoznak. A wadabe népcsoport férfi tagjai egymást követő hét éjszakát táncolnak át, és utána a nők a legkívánatosabb partnerrel …..Ebben a mesében a hím baglyok megjelenése magával vonta az egyedülálló, párzó képes nők esti baglyokká válását, hiszen a hímek öncélú, egymásnak mutogatásából nem lesz kapcsolat.

Egy másik mese, ehhez szorosan kapcsolódik, de egy picit eltér tőle, ez pedig a reprodukciós sikerességgel kapcsolatos. Az esti baglyok több rövid távú kapcsolatot létesítenek, több nő lesz terhes, tehát több utódot hagynak hátra, sikeresebbek a génjeik elterjesztésében. Ha így folytatódik, akkor néhány emberöltő múlva mindenki bagoly lesz. Vagy mégsem?

A fenti evolúciós magyarázatokat erősítheti, hogy az éjszakai baglyok, mint rövid távú kapcsolatokat keresők egyéb, jól leírható, mérhető tulajdonságokkal bírnak, amelyek segítik a stratégiájukat és eltérnek a pacsirtáktól. Extrovertáltabbak, újdonságkeresők, magasabb impulzivitással rendelkeznek, mint a pacsirták. Kissé narcisztikusabbak, sőt a pszichopátia teszteken is magasabb értékeket produkálnak, mint a szerényebb, visszahúzódó pacsirták. A tárgyalt tulajdonságcsoport együttesen sikeresebbé teszi őket a rövid távú kapcsolatok kialakításában.

Egy most megjelent tanulmányban 500 egyetemi hallgatót kérdeztek ki és az eredményeket felhasználva próbáltak tiszta képet kapni a fenti evolúciós mesék érvényességét illetően. A hallgatóktól nyálmintát is vettek, kortizolt és tesztoszteront mértek belőlük, amik a stressz választ, a kockázatvállalást jelzik. Akik este aktívak, nem meglepő módon kozkázatvállalóbbak, mint a reggeli pacsirták. Átlagosan 11 szexuális partnerről számoltak be egy adott időszakra vonatkoztatva ( 1hét? 1 hónap ? 1 élet ? nem derül ki), a pacsirták szerényebb hatos értékkel kullognak mögöttük. Tehát újabb személyiségvonással gazdagodott, kísérletileg igazolva, a baglyok természete, a kockázatvállalással, és a magasabb szexuális partnerszámmal erősödik a mese.

A két versengő elmélet, a mutogatós és a reproduktív előnyös között a végleges döntést talán az jelentené, ha kiderülne, hogy azok az éjszakai baglyok, akik több alkalmi kapcsolatot létesítenek, azoknak több gyerekük lesz e, van e? Egy gyors körültekintést téve az ismerősök, barátok között nehezen elképzelhetőnek látom ezt, diáktársaim, akik rengeteg alkalmi, szexuális kapcsolatot létesítettek, úgy látom nincs több gyermekük. De ez a személyes becslés nem mérvadó, komolyabb, pontosabb kutatás talán segíthet. Az egyéni statisztika sokszor becsapja az egyént. Addig is, míg ezt elvégzik, marad a két pici mese a baglyokról és a (izom) pacsirtákról.

Jó éccakát.

 

 Dario Maestripieri: Night Owl Women are Similar to Men in Their Relationship Orientation, Risk-taking Propensities, and Cortisol Levels: Implications for the Adaptive Significance and Evolution of Eveningness Evolutionary Psychology 2014,130-147.

Piffer, D.: Sleep patterns and sexual selection: An evolutionary approach. Mankind Quarterly, 2010, 50, 361-375.

A tudomány működése, avagy az allergiások örüljenek

A tudomány mára gyakorlatilag majdnem mindent és annak ellenkezőjét is tudja bizonyítani, vannak ufók, nincsenek, létezik túlvilági élet, nincs élet a halál után. Megfelelően megválogatva a szakirodalmat bármilyen elméleti feltevés mellé tudunk tudományos vagy annak látszó irodalmat, cikket csatolni, amely egyértelműen és kizárólagosan igazolja eredeti feltevésünket. A tudósok gyártják ezeket az eredményeket, a hétköznapi ember fogyasztja azokat. Valaki az édeset, valaki inkább a keserűt, esetleg a sósat kedveli. A tudomány embere is gyakran ellentmondásos elméleti keretek között kell dolgoznia, nehéz rendet tenni és talán még nehezebb ebből a kuszaságból valamilyen fogyasztható, a hétköznapi ember számára is érthető, elfogadható képet kreálni a világ működéséről.

Egy ilyen zavaros helyzet az alapja a mostani írásomnak. Az emberek közel fele mutat valamilyen mértékű allergiás tünetet valamire, széna-szalma, étel, gyógyszer. Ugyanakkor kb.4-5%-os a rákos megbetegedések aránya a népesség körében. Lehetséges, hogy létezik a két nagyon eltérő betegség között valamilyen rejtett, közös kapcsolat? 50 éves kérdésről van szó, és mindenféle tarka válasz felmerült már, nincs kapcsolat közöttük, pozitív vagy inverz, negatív kapcsolat, ezek rengeteg tanulmány célpontja volt. A tanulmányok alapján bármelyiket tudjuk kvázi bizonyítani, aki allergiás az nagyobb eséllyel lesz rákos későbbi életében, nem, nem igaz, az allergia csökkenti a rák kialakulását, vagy egyáltalában nincs hatással arra. Mindegyik magyarázat mögé fel lehet neves folyóiratok cikkeit sorakoztatni. A pozitív kapcsolat elméleti alapja, hogy az allergia gyulladást indít el a szervezetben, sejt növekedést stimulál, és növeli a káros mutációk kialakulását. Az inverz vagy negatív asszociáció esetén két elmélet merült fel, az egyiknél az allergia a jól működő immunrendszer indikátora csak, tehát a megfelelően szervezett immunhálózat sikeresen tudja kezelni a ráknak induló elfajulásokat. Ebben az esetben az allergia és a rák mögött egy közös szervező erő, az immunrendszer áll. Igazából egymástól függetlenek, egy harmadik faktor az, ami irányítja a folyamatokat. A másik inverz elméletben az allergia a szervezetbe kerülő mérgeket, toxinokat, szép szóval testidegen anyagokat távolít el, amelyek a későbbi rákok elindító faktorai lehetnének. ebben az esetben egyértelműen az allergiás reakciók azok, amelyek megszüntetik a karcinogén anyagok bekerülését, felhalmozódását az emberi testben.

Ebben a kisebb káoszban próbáltak rendszert, rendet találni biológusok, amikor pár éve átfésülték 1955 és 2006 közötti szakirodalmat a témában. Első lépésben az összes tanulmányt átvizsgálva azt kapták, hogy azok 40%-ban inverz, 20%-ban pozitív, a maradék 40%-ban pedig nem találtak kapcsolódás a két betegség együttes között. Statisztikai, egyéb problémák kiszűrése után az inverz relációt meggyőzőnek találták, ezért ennek a keretében dolgoztak tovább. A fent említett két elméletet próbálták elválasztani egymástól, azaz van tényleges kapcsolat az allergia és a rák között, vagy egy harmadik faktor felelős mindkettő kialakulásáért. Ezután tovább ástak az adatok mélyére és elkülönítették azokat a rákeseteket, ahol olyan szerv érintett, amelyek közvetlen érintkezésben van a külvilággal, és onnan esetleg valamilyen rákot okozó méreg, toxin hatására alakulhat ki a betegség. Egyértelmű, pozitív eredményt kaptak ezekben az esetekben, azaz akinél légúti, vagy egyéb allergiás, asztmás tünetegyüttes lép fel, annak sokkal kisebb a valószínűsége, hogy életében később az adott szervében rákos betegség lépjen fel. Az allergia általában pollenekre, porra, állatszőrre alakul ki és ezeken kimutathatóan rengeteg szennyező, mérgező anyag telepszik meg, sok ezek közül bizonyítottan rákot okoz.

Aki allergiás, azt nyilvánvalóan a nehezebb hetekben nem igen fogja megnyugtatni az a tudat, hogy ez esetleg egy védekező mechanizmusa az emberi testnek, amely igyekszik nemcsak a fertőzést okozó, hanem a rákot elindító ágenseket távol tartani a szerveinktől. Valamit valamiért, uraim-hölgyeim.

Paul W. Sherman et al: Allergies: Their role in cancer prevention The Quarterly Review of Biology 2008, December

Michelle C. Turner et al: An overview of  the association between allergy and cancer Int.J. Cancer 2006,118. 3124-3132.

Mitől villás a kígyók nyelve?

 evolúciós mese nemcsak gyerekeknek

 

A kutyákhoz hasonlóan a kígyók is a szagok világában élnek, nem a látásukra hagyatkoznak az életükben, a vadászatuk folyamán. A kutyák orra a kígyók nyelvének azonos funkcióját látja el, a levegőből az illatok a nedves nyelvükre, orrukra jut, ahol különféle receptorok érzékelik, majd az agyának továbbítják a körülöttük lévő világ információit, az esetleges préda illatát, a fajtársak helyzetét, az ellenséges élőlények előfordulását, és ezt mind mind a látásuk nélkül szerzik be. A kutyák orra nem villás ugyebár, akkor mire való ez a kígyók egyes fajainál? A válasz egyszerű, ha egy rágcsáló illata érkezik a kígyóhoz, annak el kell döntenie, hogy honnan jön, és merre induljon el, ezért amikor az illatfelhő molekulái rátapadnak a kígyó nyelvének két részéhez, az ebből szerezhető információkat összeveti, hogy melyik irányból érkezett erősebb szagminta és az összehasonlítás alapján eldönti az elhelyezkedését a mókusnak, egérnek.

 A kalapácsfejű vagy pörölycápák két orrnyílása, amely akár 1 méter távol is lehet egymástól, ugyanezt a módszert alkalmazza. A kutyák is összevetik a szag intenzitást, állandóan jobbra-balra mozgatják a fejüket nyomkeresés közben és ebből nyerik a haladásukhoz szükséges infót. Ahogy az ábrán látni, eleinte a kígyók nyelve egybefüggő volt, ezt az evolúciós folyamatok alakították a mai formájára.

A magyar mondás szerint, ha szajkó lett volna, akkor nem kellett volna felvágni a nyelvét. Az emberi nyelvnek van egy kis tendenciája a kettéválásra, egy angol hölgyike nemrég műtétileg elvégeztette a nyelvének enyhe felvágását, hogy koreai nyelven jobban tudjon bizonyos hangokat kiejteni. A testátalakítók a tetoválások, piercingek mellett gyakran extravagánsan a nyelvüket is kettévágatják.

Az orvoslásban 10 klinikai szindrómát ismerünk, amelyek a nyelvrészek középen történő kisebb nagyobb elválásával kapcsolatosak. Gyönyörű.

Schwenk, K. Why snakes have forked tongues. Science 263, 1573-1577.

Rák versus bacik

A természet oly gyakran űz kettős játékot, ami komoly fejtörést okoz a tudós embereknek, hogy ez már inkább szabály, mint kivételes esemény. Egy ilyen kettős ügynökről, vagy inkább ügynökökről, esetekről szeretnék említést tenni ebben a kis írásban.

Néhány éve orvosi Nobel-díjjal jutalmaztak egy úriembert, akinek hathatós közreműködésével sikerült tisztázni, hogy egyes krónikus, sokáig tartó fertőzéses betegségek rákot okozhatnak. Ma a rákos megbetegedések közel 20%-ának valamilyen kórokozó a forrása, és gyaníthatóan ez a szint tovább fog nőni. Fertőzések rákot okoznak, a paradox kettőség itt bukkan a felszínre, mert néhány fertőzéses betegség pedig csökkenti, vagy egyenesen gyógyítja egyes rákféleségekben szenvedő betegeket. Hogyan lehetséges mindez?

A történet a XIX. századba nyúlik vissza. Az akkori orvosi viszonyok között a rákos betegségek ellen két fegyverrel lehetett felvenni a harcot, az egyik a műtéti eltávolítás, a csonkolás, a másik pedig a morfium, ami igazából nem gyógyír, inkább csak a fájdalmat csökkentette, és szerzett néhány boldog, eksztatikus órát a menthetetlen páciensnek.

Mr. Stein egy német emigráns volt, akinél 1884-ben az arcán egy szarkómás elfajulás miatt, már négyszer operálták, de sajnálatára mindig kiújult az. Reménytelennek minősítették az orvosok. Az egyik operációt követően azonban valami az akkori körülményeket figyelembe véve nem meglepő dolog történt. Elkapott egy bőrfertőzést, ami igen magas lázzal járt. Pár hét múlva az orvosok megdöbbenésére a szarkómája visszafejlődött, majd teljesen eltűnt. Hat évvel az események után tünetmentes boldog életet élt még. Ez csak egy eset volt. Az orvosi irodalmat áttekintve azt találták, hogy a szifilisszel fertőzött prostituáltak kisebb eséllyel lettek rákosok, mint a hétköznapi ember. Hasonló párhuzamot vontak a TBC-s vagy a maláriás betegekre is.

William Coley (1862-1936) írásunk hőse, egyéb összefüggésekre is felfigyelt. A spontán felszívódó, látszólag minden ok nélkül eltűnő rákok közel felénél, a páciensek komolyabb, akut fertőzésen estek át, ami több napig tartó magas lázzal járt együtt. Ezen megfigyelésekkel felvértezve kifejlesztett egy vakcinát, elölt bacikból, és ezzel próbálta kezelni a rákos, végstádiumú betegeit.

1891-ben Mr. Zola, egy olasz származású pali jelent meg a New Yorki Központ Kórházban, hatalmas, tojásnagyságú szarkómával a nyakán. A kinövést már kétszer is hiába operálták, mindkét eset után visszanőtt, és ez az akkori állapotában már a nyelés, a beszéd képessége nagy nehézséggel, fájdalommal járt. Az úriember szilárd ételt már hónapok óta nem evett, orvosai szerint hónapjai voltak hátra.

Az antibiotikum éra előtti korszakban vagyunk, és egy orvos előre megfontolt módon megfertőzi betegeit, ez eléggé veszélyes mutatvány volt már akkor is. Az első három hétben gyengébb adagokat kapott injekcióban közvetlenül a rákos burjánzás közepébe. Ezek az adagok azonban csak kissé emelték meg a testhőmérsékletét, és a rák sem moccant meg semmilyen irányba. Coley friss és nagyobb dózissal próbálkozott, de még mindig alig okozott nagy lázat a betegnél. Egy hónapnyi kezelés után, többször magasabb lázas állapotok után a gumó annyira leapadt, hogy a beteg képes volt ismét szilárd táplálékot enni fájdalom nélkül.

A következő két évben Coley 12 páciensen, akiket előzőleg operálhatatlannak, végső stádiumúnak tituláltak, próbálta ki az újabb szereit. 4 esetben nem sikerült fertőzést, lázat indukálnia, 8 esetben azonban sikeres volt. Ezek közül 6-nál teljesen visszafejlődött, eltűnt a rák. A maradék kettő is pozitívan reagált a kezelésre, de ők sajnos a fertőzés szövődményeibe haltak bele.

A további sikeres és sikertelen esetek felsorolása helyett egy picit arról, hogy mi állhat a jelenség hátterében. A XIX. végétől és a XX. század nagy részében is a tudósok úgy gondolták, hogy a rákos sejtek ellen az immunrendszer nem képes harcolni, hiszen itt saját sejtek elvadulásáról van szó. Az immunrendszer nem tud különbséget tenni egy tumoros és egy normális testi sejt között. Ezt azóta szerencsére többször megcáfolták, igenis képes rá, csak aktiválni kell megfelelően.

Erre tökéletesen megfelel egy fertőzés, ami közvetlenül a rákos sejtek közelébe eljutatva, az immunrendszer észleli a betolakodókat, felturbózza magát és a keletkező láz hatására igyekszik a mikroorganizmusokat eltávolítani. Eközben az immunrendszer azon tagjai is aktivizálódnak, amelyek a rákos sejtek eltakarításáért felelnek. Éljen. A potenciális sikeressége ellenére kevés normálisan végrehajtott klinikai kísérletet végeztek a mai napig ezzel a módszerrel. Az elvégzett próbák vegyes képet mutattak, nem véletlenül. Az első és legnagyobb hiba, hogy olyan betegekkel próbálkoztak, akik általában már átestek egy gyógyszeres és/vagy radioterápián, akikről köztudott, hogy az immunvédekezésük erősen lecsökkent. Továbbá nem ügyeltek arra, hogy a rákos sejtek közvetlen közelébe jutassák a vakcinát. Coley eredeti eljárásánál fontos faktornak bizonyult, hogy hosszú ideig, akár 3-4 hónapig, ha szükségesnek tűnt, akkor naponta injekciózták a páciens, lázat indukáltak, és ennek mértéket ellenőrizték. Ezek a mai modern megközelítéseknél hiányoztak, valószínűleg emiatt kaptak vegyes eredményeket a kutatók.

Jól kivitelezett kísérletek kellenének az ügyben, és talán ezzel egyes rákfajtákra hatásos, jól működő fegyver lenne a kezünkben. Használjuk ki, turbózzuk fel természetes védekező mechanizmusainkat, az immunhálózatunkat, ez lehet a kulcs a rák végleges gyógyításához. Ha kell, indukáljunk fertőzéseket, lázat, utána ezeket a megfelelő antibiotikumos kezeléssel visszaállíthatjuk szervezetünk eredeti, fertőzés és rák mentes állapotát.

A mindennapi életünkben is fontos támpontot adhat a fenti, hogyha egy fertőzéses megbetegedés során lázat mérünk, akkor az első lépésünk ne az legyen, hogy ezt megpróbáljuk csillapítani. Ehelyett hagyjuk, hogy testünk dolgozzon és két nap kellemetlenség után hamarabb felgyógyulunk, sőt mellékhatásként későbbi életünkben kevésbé esélyes, hogy rákos betegségben fogunk szenvedni.

Heinz-Uwe Hobohm: Healing heat: harnessing infection to fight cancer American Scientist, 2009, num 2.

Fever and cancer in perspective Cancer Immunology and Immuntherapy(2001), 50, 391-396.

Toward general prophylactic cancer vaccination BioEssay 31, 1071-1079.