A paleolit gyermek V: Hogyan és mit játszanak a természeti népek gyermekei?

A természeti körülményeiktől teljesen függetlenül a vadászó gyűjtögető népek gyermekei reggeltől estig játszanak, egészen 7-8 éves korukig, nem vadásznak, nem igazán segítenek az édesanyjuknak a gyűjtögetésben, vagy a férfiaknak a vadászatban, játszanak. Általában vegyes korú csoportokban,(2-8 év) és legtöbbször szabadon, a felnőttektől távol, vagy legalábbis nem befolyásolva. Teljes idejű tevékenység, amit az állatvilágban is megfigyelhetünk, bár ott az idősebb egyedek jelenlétében történik ez. Speciális óvoda, ahol a nincsenek óvonénik, az 5-7 éves legidősebbek ellátják a kisebb 2-3 éves testvéreiket is. Külön világ, más kultúra, saját szabályokkal ez, a felnőttek komoly, érett világa mellett. Itt nincsenek iskolák, tanítók, akik az élethez lényeges tudást átadják, itt egymástól, a felnőttek megfigyeléséből és a végtelen gyakorlásból, amit mi játéknak hívunk, nyerik ki a későbbi sikeres életükhöz a tudást. Ahogy látni fogjuk, minden egyes játéktípus fontos, felnőttkorban szükséges képzettséget, hozzáértést takar, segíti annak alapjainak elsajátítását.

A fizikai, mozgásos játék a leggyakoribb és legélvezetesebb játékforma, a saját testük határait feszegető, próbálgató fizikai mozgások, futás, úszás, ugrálás tartoznak a csoportba. Az A’ uwe-Xavanta dél amerikai indián törzs gyermekei egy kis falucskában körbe körbe szaladgáltak, nem azért mert sietek valahová, hanem azon indokból, mert a testük ezt kívánta, élvezték, nevettek folyamatosan közben. Egy lábon ugráltak felváltva, kimerülésig, hátrafelé sétáltak, majd becsukott szemmel futkostak, két gyermek összekapaszkodott majd addig forogtak, míg az egyikük nem bírta és szétszakadt a kötelékük, a földre huppantak és nevettek. Fontos és kiemelt szerepe van a környék fáinak, a fáramászás nem elsősorban a rajta érő gyümölcsökért folyik, hanem élvezetből és gyakorlásból. A rengeteg irodalomban leírt fákhoz kötődő játékforma közül a kedvencem a bopi nevezetű. A Kongó völgyében élő Mbuti Pygmi népcsoport gyermekei keresnek egy kellően fiatal fát, 8-10-en felmásznak rá, ami a nem várt súly miatt annyira meghajlik, hogy a földig érhet. Erről a gyerekektől díszített karácsonyfáról hirtelen egyszerre leugranak. Ha valaki kicsit lassabb, mint a többiek akkor ő fennragadhatott és óriási hintába kezd vele a fa, a többiek nagy szórakozására. Ahol a helyi körülmények olyanok, ott a fák mellé a folyóvizek, is mint potenciális játékterek szerepelnek. A Parakana gyerekek egész fiatal életüket a fák és a folyó környékén élik, nagyon hamar megtanulnak úszni, imádják a fáról folyóba ugrálást, az iszappal történő dobálásokat, játékokat. A leírt mozgásos játékok kiegészítő eleme, ha különféle eszközök (eszközös mozgásos játék) is részt kapnak benne, fák, kövek a természeti környezet részei. A madarak tollából gyakran labdaszerű játékok készülnek, de a kukoricacsutkából, különféle gyümölcsökből is érdekes forgó, repülő eszközök segíthetik, egészíthetik ki a fizikai játékukat. Mind a !Ko, a Himba és az Eipo népcsoportnál elterjedt és szépen dokumentált labdajátékok vannak, gyakran egy fa nedvéből nyert gumiból készült labdával folyik a játék, amit természetesen dobnak, rúgnak, sőt ütnek is.

A felsorolásból nem maradhat ki a nyilazás, a vadászat. Általában elmondható, hogy ez kizárólag férfi dolog, de itt-ott megemlítették, hogy lányok is szívesen részt vesznek benne. 4-5 évesen a Guyakai törzs gyermekei megkapják az első, kisméretű nyílfelszerelésüket és ezzel próbálkoznak, először megismerkednek vele, a levegőbe lövöldöznek, majd kisebb nagyobb élettelen tárgy a célpont és végül egy pár év múlva már kisebb gyíkokra, madarakra is vadászhatnak. Amíg a fiatal fiúk ezzel foglalkoznak, addig a hölgyek, főleg esős időben, házakat, udvart, babákat, állatfigurákat készítenek agyagból (konstrukciós játék). Ezeket igyekeznek nagyon élethűen ábrázolni, a legfontosabb momentum a férfi és nő bábuk nemi megkülönböztetése. A másik fontos eleme ennek a csoportnak a testfestés, ami szintén lányos dolog, a helyi érő gyümölcsök levéből nyert piros lével kenik be egymást, természetesen a későbbi rituálékhoz még nem kapcsolhatóan, pusztán a játék öröméért.

A szociális játékok osztályába tartozik néhány nagyon érdekes játék, ezeket megpróbálom leírni. Hol van a tűz? nevezetű játékban a Camaiurá gyerekek két kis gödröt ásnak a homokba, amit egy alagúttal összekötnek. A játékos társnak a fejét bele kell raknia az egyik lyukba, aztán teljesen betemetik a fejét, az alagúton keresztül képes lélegezni, és megkérdezik tőle, hogy hol van a tűz, azaz hol van a Nap éppen az égen. A játék vége az, amikor a többiek korrekt választ kapnak. A bújócskázás, fogócskázás számtalan formáját említi az irodalom, a nálunk kevésbé ismert a halászos változat, amikor vízben, iszapos nehezítéssel folyik a játék. A szociális típusú játékok egyik formája a birkózás, verekedős, ami mint a nevében is benne foglaltatik egy fizikai sport, azonban az igazi harcoktól sokban különbözik, nem komoly, sérülések nincsenek, és egyértelmű arci, mimikai jelzései (speciális mosoly, amely jelzi, hogy játékról van szó) vannak. A támadott és a védekező gyermek szerepei bármikor felcserélhetőek. A !Kung gyerekek kergetik a háziállataikat is, kutyákkal kelnek birokra, rovarokat fognak, és még a strucc csibéket is folyamatosan zaklatják, ahol lehet, birkóznak, csapatokat képeznek a résztvevőkből, az egyik a falusiak csapata lesz, a másik homokból darázsfészket épít, és próbálják körülötte zümmögve megvédeni azt a falusiaktól. A Xavante fiúk is két csapatot alkotnak, a legyek ura mintájára, különböző színekkel befestik a két csapatot és az ókori harcok szerint, a kiválasztott, legjobb harcosaik kifulladásig küzdenek egymással.

A fentiekben leírt játékformákon kívül létezik még egy, a fantázia fajta, az én vagyok a bálna, ez a banán egy telefon típusú, és az utóbbi évek beható vizsgálatai alapján a felnőttkori kreativitás alapja  lehet ez. Egyre növekvő szerepe és jelentősége miatt megér egy külön kis részt ez,  és ezért a következő fejezetben erről lenne szó.

Anthony D. Pellegrini PhD and Peter K. Smith Phd: The Nature of Play: Great Apes and Humans,

The Guilford Press; 1 edition 2004.