Ne fürdjé le: fürdés, udvarlás, miegymás

Közép-Amerika trópusi, szubtrópusi erdeiben él egy kis 3,5-10 cm nagyságú denevérfaj, apró rovarokat esetenként gyümölcsöt fogyasztanak sok rokonukhoz hasonlóan. A szárnyuk végén, közel a vállukhoz van egy bevágásszerű kis zsákocskájuk, ami nem egy seb, amit minden egyes egyed magán visel, mint egy régi harcok emlékeként, és erről a kis zsebükről kapták a nevüket is. A faj hímjei kihasználják e tartó edény, alkalmatosság minden előnyét, és jó férfiakhoz hasonlóan gyűjtögetnek, eltesznek ezt-azt ezekbe a kis zsákokba. Természetesen nem bélyegeket, színes csillogó fémpénzeket, és nem is gyümölcsöket vagy virágokat, ennél prózaiba, hétköznapibb dolgokat halmoznak ide. Emberi szemmel nézve egy kissé perverz módon testi működésük maradványait: egy kis pisit, egy kis kakit és alkalmanként egy kis spermát is összeraknak ebbe a kis zacskóba. Lényeg a megfelelő arány. Mindennap friss alapanyagokat ráznak össze ebben a speciális mixerben, és délutánonként kitisztítják azt, hogy másnap ismét összekeverjék a számukra ideális keverék anyagot[i]. Mit kezdenek ezzel a koktéllal, mi a szerepe az életükben? Mindennek mi köze van a puszta érdekességen kívül hozzánk emberekhez?

Az állati test fedésére szolgáló bőr nagyon ősi jelenség, mindenki igyekszik megvédeni magát a külső világ fenyegetéseitől. A rovarok bőre első pillantásra nagyon ráncos, tele van redőkkel, kis és nagy hegyekkel-völgyekkel, hozzájuk képest nekünk simább, már-már sivatagi laposságú bőrünk van. A felszíni különbségek alapvető eltéréseket takarnak a külső rétegeink funkcióját tekintve, a rovarok igyekeznek minden patogént távol tartani maguktól, ezzel a redőzöttséggel nehezítik meg azok tapadását a bőrükön. Mi másképp működünk, lehetetlen feladatnak tűnik távol tartani nagy testfelszínünk minden kicsi részétől a betolakodókat, ehelyett mi hasznos, baráti baktériumok közösségével telepítettük be a bőrünket, és ők rengeteg feladatuk mellett távol tartják a patogén kórokozókat is. Mint jó gazdákhoz hasonlóan mi is a kis baktérium telepeinket ellátjuk étellel, megfelelő lakást, otthont biztosítottunk nekik, cserébe ők többek között illatanyagokat, antimikrobás, gombaölő kémiai vegyszereket gyártanak számunkra, valamit valamiért alapon. Egy egész ökoszisztémát tartunk fenn a bőrünkön, és előre jelezhetően ennek nagy hatása volt, van és lesz az emberi faj biológiájára[ii]. Legfontosabb feladatuk az ellenséges kórokozók távoltartása, és ennek megfelelnek is, a legtöbb patogén baci nem találkozik az immunrendszerünkkel, mert nem jutnak be az emberi testbe, elakadnak a bőrünkön.

A bőr flórájának szerepe az ember életében

A hagyományos unalmas leírás helyett szeretnék egy érdekesebb és talán hasznosabb megközelítést alkalmazni a rajtunk élő baktériumok és az ember kölcsönös kapcsolatáról és szerepéről egymás életében. Az emberi testre egyszerűen, matematikailag tekintve az egy két hengerből áll, egy belső (a szánktól a végbelünkig) és egy külső a fejünktől a talpunkig tartó bőrhengerből, amelyek folytonosan egymással össze vannak kötve. A kettő között helyezkednek el a belső sérülékenyebb szerveink, amelyek közös tulajdonsága, hogy baktérium mentesek. A két henger felelős a belső szerveink védelméért, ezért viszonylag hasonlóak egymáshoz, mindkettő immunológiailag és endokrinológiailag felszerelt, masszívan kolonizált hasznos baktériumokkal, amelynek ellátásáért az emberi szervezet felelős. A kettejük szoros összekötetését további bizonyítékok is alátámasztják: a gyomor és egyéb belső panaszoknak gyakran a bőrünkön is tapasztalható, látható nyomai vannak, kiütések, gyulladások formájában. A gyomor-agy komplex ismert hálózatába bekapcsolódik az egyre erősödő harmadik szereplő a bőr[iii]. Mostanra egy háromszereplős és egymástól kölcsönösen függő rendszerről beszélhetünk, amelynek meghatározó elemei az egysejtű mikrobáink. Egy velünk és rajtunk élő ökoszisztémáról van szó, amit nem lehet különválasztani tőlünk, csak így egyben van értelme erről gondolkodni. Ha ezt figyelembe vesszük, egészen érdekes jelenségek kerülnek új megvilágításba, és nyernek egyszerű magyarázatot.

A paleo ember mezítlábas élete

Millió évekig csupasz lábbal mozgott, futott emberősünk, és éppen ezért nagyon gyakran érték a lábát különféle sérülések, vágások, ficamok, esetlegesen törések. Az élősködő gombák előszeretettel kedvelik a nyílt sebeket és könnyen megtámadják az emlősök sérült lábait. Az immunrendszerünk gyakorlatilag nem képes ezt kezelni, hiszen a lábunk vérellátása erősen korlátózott. Ebben a helyzetben lépnek a színre a lábunkon élő Bacillus subtilis nevezetű barátaink. Ők gombaellenes kémiai anyagokat termelnek és ezekkel sikeresen távol tartják a gondot okozó élőlények hadseregét a testünktől. Cserébe mit kapnak tőlünk? Azt mindenki tudja, hogy az emberek lába erősen képes izzadni, de mi lehet ennek a szerepe, hiszen a lábunkon keresztül nem igazán vagyunk képesek lehűteni a testünket? A lábunk izzadsága egy fontos aminosavat tartalmaz a leucint nagy mennyiségben, amit a Bacillus subtilis köszöni, szépen elfogadja, és felhasználja a biokémiai folyamataiban[iv]. Egy kellemetlen mellékhatása van ennek a kapcsolatnak, a leucinból egy isoflavic sav nevezetű anyagot gyárt a baktérium és ettől bizony erős lábszag terjeng a környéken. Valamit valamiért, megvédem ezt a sérülékeny várrészt, de cserébe elvárok egy kis ellenszolgáltatást, egy kis ennivalót és sajnálom, de ebből egy kis bűzös molekulát gyártok[v]. Az anyatej tartalmaz olyan oligoszacharidokat, amelyeket a csecsemő beleiben élő baktériumok számára készített direkt eledel, ez, mármint a láb izzadságába kiválasztott leucin aminosav lehet a következő olyan vegyület, amit az emberi szervezet kizárólag gyárt a rajta, együtt élő baktériumai számára. Ezt a tudásunkat talán felhasználhatjuk azon betegek számára, akik különösen érzékenyek a lábfertőzésekre (cukorbetegek), és pre és probiotikumos készítmények kifejlesztésével, a jövőben talán ezek elkerülhetővé válhatnak. A bőr mikroba összetétele, diverzitása meghatározhatja a sebek gyógyulási folyamatait, annak sebességét. A csecsemők és gyermekek leggyakoribb bőrgyógyászati betegsége az atópiás eredetű bőrgyulladás (atopiás dermatitis). A betegség általában gyermekkorban kezdődik, gyakori vakarózás és bőrgyulladás a fő tünetei. A betegek bőr baktériumai kevésbé diverzek, mint az egészséges emberekké, és a Staphylococcus fajok dominálnak közöttük. Vajon egy speciális összetételű mikrobaközösséget felhasználva visszafordíthatóak ezek a típusú betegségek is?

Feromonok, párválasztás

A főemlősök általában gazdagabbak mirigyekben, mint más emlős fajok, és ha ezek szerepe az, hogy a testünkön élő mikrobákat befolyásolják, táplálják őket, akkor ismét jelentős kijelentéseket tehetünk a szerepükről az emberi életünkben, a párválasztásunkban. A bőrünk felszíne alatt az izzadságmirigyek azok, amelyek a hónaljunk környékén és a mellek, a has, a kiválasztó szervek közelében sűrűsödnek. Olyan kémiai molekulák tömegét választják ki, amit a közelben élő Corynebacterium fajok szívesen fogyasztanak, és természetesen cserébe talán mi is kapunk valamilyen egyéb szolgáltatást[vi]. Illatanyagokat, úgynevezett feromonokat gyártanak belőlük, ezek, azok az anyagok, amelyek a fajon belül a nemek között szállíthatnak információkat az egyes egyedek fizikai, pszichikai állapotáról. A szakirodalomban régóta téma, hogy az emberek igyekeznek olyan párt találni maguknak, aki hasonlít is, de ugyanakkor el is tér tőlük egyes tulajdonságokban. Az eltérő sajátságok közül a legfontosabb, hogy az immunrendszerük ne legyen hasonlatos, térjen el egymástól, így lehet optimális az utódaink védelme az állandóan megújuló patogén baktériumok ellen. Hogyan tudom megállapítani egy ellenkező nemű emberegyedről, hogy kompatibilis-e az én immunrendszeremmel? Látható jelei ennek nincsenek, ellenben az illatuk elárulja azt, ha kellemesnek, vonzónak találjuk, akkor rendben van, ha viszont visszataszító, akkor hagyjuk az egészet, a leendő gyermekeinkért is[vii]. Röviden és érthetően ennyi lenne. Ezeket az illatanyagokat azonban a bőrmikrobáink állítják elő az általunk adott szagtalan alapanyagokból. Ha eljutottunk idáig a gondolatmenetben, akkor láthatjuk, hogy valójában a bőrünk baktériumai választanak párt számunkra, nem pedig mi. Ezek a feromonok az általános genetikai hátterünket, az egészségi állapotunkat jelzik (gondoljunk a betegségeinket kiszagoló kutyákra), és mindezért megbízhatónak kell lenniük, különben tévútra tévedhetünk. A denevérek rejtvénykérdés megoldása most már könnyűnek tűnhet, a zsákocskában bacikat etetnek, akik feromonokat gyártanak a számukra.

Gyakori fürdés, tisztálkodás, parfümözés

Gita Kasthala antropológus Pápuában és Kelet-Afrikában eldugott kis falvakban dolgozva említett egy számunkra érdekes megfigyelést. Szerinte háromféle ember van a személyes higiéniát tekintve, az elsők, akik nemigen érintkeznek nyugati emberekkel, ők csak akkor fürdenek, ha halászni mennek, szappant és egyéb hasonló tisztálkodási eszközt nem ismernek. A második csoportba tartozók már találkoztak a nyugati kultúra vívmányaival, már nem természetes alapanyagokból készült ruhákat viselnek, gyakran tisztálkodnak, szappannal mossák a testüket és a ruháikat is. Na, ők büdösek, az első csoport tagjai viszont még az igényes nyugati orral sem azok. A harmadik csoport tagjai mi vagyunk, akik nap, mint nap fürdünk, kenjük magunkat és illatozunk[viii]. Néhány nap fürdés nélkül, és mi is másképp szaglunk már. Miért tisztábbak és szagtalanabbak azon népek tagjai, akik nem használják a modern világunk tisztálkodó szereit? Történetileg egy modern találmánnyal állunk szembe, 1850 évekig az egész testünk fürdetése idegenkedést váltott ki, sőt elsősorban a felsőbb osztály privilégiuma volt ez. Az alsóbb rétegek szaglottak és mosatlanok voltak. Mi a probléma a napi fürdéssel, tisztálkodással és illatosítással?

A naponta elvégzett a testünknél forróbb fürdő, plusz a használt szappanok, tusfürdők megváltoztatják a bőrünk természetesen kialakuló mikrobaközösségét. A feromonokat gyártó baktériumok különösen érzékenyek, könnyen elpusztulhatnak, nehezen növekednek, terjednek ilyen körülmények között. A mindennapos fizikai, kémiai háború eredményeképp egészen eltűnhetnek, és ezzel más fajoknak engednek teret. A hasznosnak tűnő Corynebaktériumok elburjánzanak, és ennek eredménye lehet a rossz testszag. Ironikus az egész folyamat, kemikáliák tömkelegével mossuk a testünket, megöljük a hasznos illatokat gyártó mikrobákat, és ezért kénytelenek vagyunk illatosítani magunkat és újra fürdeni. Az eltérített illatok már nem hordoznak használható információkat a fizikai kondíciónkról, ezért van talán annyi összezavarodott párkapcsolat. Örömhír, hogy már kaphatóak pre-és probiotikumos bőrkészítmények a természetesen jelenlévő leggyakoribb fajokkal. Addig is jó tanácsként annyi, hogy kevesebb fürdés, az is testmeleg vízben, szappan és tusfürdők nélkül.

---

[i] Voight C.C et al: Journal of Mammalogy 2005, 745-749.

Bats, bacteria and bat smell: Sex specific diversity of microbes in a sexually selected scent organ

[ii] Grice EA et al: Topographical and temporal diversity of the human skin micribiome Science 2009, 1190-1192.

[iii] Catherine O Neill et al: The gut skin axis in health and disease: A paradigm with therapeutic implications Bioessays 2016.

[iv] Ara K et al: Foot odor due to microbal metabolism and its control Can J Microbiol 2006. 354-364.

[v] Landy MWGH et al: Bacillomycin an antibiotic from Bacillus subtilis active against pathogenic fungi Proc Soc Exp Biol Med 1948. 539-541.

[vi] Council SE et al: Diversity and evolution of the primate skin microbiome Proc Biol Sci 2016. 283.

[vii] James AG et al: Microbiological and biochemical origins of human axillary odour FEMS Microbiol Ecol 2013. 527-540.

[viii] Alanna Collen : 10% Human How your bodys microbes hold the key to health and happiness William Collins 2015.

A történetek, mesék világa

A paleo életmód a modern életünk vizsgálatát a biológiai működésünk alapjaival kezdte, az étkezésünk, a táplálékunk voltak az első átgondolandó feladataink, majd következett a mozgás és a sport szerepe a modern kori ember életében. Azt gondolom az ember élete nem pusztán ezektől a tényezőktől válik emberivé, ezek, mármint a táplálkozás, mozgás öröme, a megfelelő alapozást adhatják azokhoz a tevékenységekhez, amitől úgy érezzük, mások vagyunk, mint főemlős rokonaink. A következő kis cikkecskéimben olyan ránk jellemző tulajdonságainkat, viselkedési formáinkat vizsgálunk meg, amelyek nem pusztán a modern, fejlettnek titulált emberre jellemző, hanem a dzsungel mélyén élő, elszigetelt népcsoport tagjaira is, és talán első pillantásra nem tűnik különös dolognak, de ahogy egy kicsit mélyebben elemezzük, mindjárt látni fogjuk, hogy bizony ezek velünk lehetettek, részünket képezték az emberré válásunk során.

Hogyan érdemes egy ilyen elemzésszerűséget elindítani?

A mai témám a történetekről, a történetmesélésről szólna. Ha tágabban tekintünk a tárgyalandó jelenségre, akkor azt láthatjuk, hogy mai életünk minden szegmensében ott találhatóak a történetek: a leírt könyvekben, mesékben, a színházi előadásokban, a reggeli kávé mellett hallgatót rádióadásokban, a mozifilmek is egyfajta vizuális megjelenítései a sztoriknak, és gyakran a művészetek más ágainak formájában is történeteket sejtünk. A következő nyomozói lépésben azt látjuk, hogy nem a mi életünkre jellemző egyedüli jelenségről van szó, hanem bizony minden kultúránkra igaz, hogy vannak történeteik, amiket tovább adnak, tovább mesélnek[i]. A mesélés formája, tartalma változhat, de mesélés mindenhol létezik az emberi világban. Korunk gyermekeinek fejlődése során jól elhatárolható az az időszak, amikor a történet mesélés megjelenik, és elnyeri funkcióját, ez két és fél-hároméves életkorban történik[ii], sőt erre az időszakra már a gyermek képes megkülönböztetni a nyelv történetekre használt formáját, a mindennapi használttól[iii]. Ha egy kulturális találmány lenne mindössze a történetmesélés, akkor bizony nem biztos, hogy minden elszigetelt népnél megjelent volna valamilyen formában, léteznie kellene olyan népeknek, ahol semmilyen történetmesélési forma sem létezik. Ilyen népet még nem találtak. Ha ez még nem lenne elég, ahhoz hogy elfogadjuk, a történetmesélés, a sztorik szerepét az életünkben, akkor még mellékesen jegyezzük azt is meg, hogy rendkívül nagyszámú, és komplex agyi mechanizmusunk foglalkozik a feldolgozásukkal, hiszen ok-okozati összefüggéseket, az elmeteóriát, mások is tőlünk függetlenül gondolkodó lények, a nyelvet és más agyi hálózatainkat is igénybe vesz. Röviden összegezve, úgy tűnik, hogy a történetmesélésnek mintha valamilyen lényegi funkciója lenne az ember életében. Nyilvánvalóan az elsődleges vizsgálati célpontunk most a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népek lehetnek, náluk milyen szerepet játszik ez, hiszen az emberi nyelv 100 ezer éve jelent meg[iv], és utána erre alapulva a történet mesélés is valamikor legkésőbb 30 ezer éve. Ebben az időszakban még mi is javában a természeti népek életmódját követtük, és most ezt próbáljuk meg egy kicsit körüljárni.

A történetek, a történetmesélés funkciója

A történetmesélés egy interakció, egyfajta szociális akcióforma a mesélő és a hallgatók között, durva megközelítésben információközlés, információcsere történik a mesélés folyamán. A történet maga egy virtuális világ, ahonnan a hallgatóság tudást, információt szerezhet olyan dolgokról, amiről nehéz, kockázatos első kézből információt szereznie. Milyen problémákkal, milyen nehézségekkel kellett és ma is kell állandóan szembesülnie egy természet közeli nép tagjának? Táplálkoznia kell, fenntartania saját magát és a rokonait, párválasztás, pártalálás, annak megtartása, gyermeknevelés. A túlélés és a szaporodás röviden az a két fő központi momentuma minden emberi életnek, ennek minden szociális és fizikai hozadékával együtt. Az ember evolúciója során ugyanezekkel a problémákkal küzdött, ezek az ősi univerzáléink, közös emberi örökségünk. Agyunk felépítése is jól tükrözi ezt, hiszen rengeteg olyan úgynevezett modullal, agyi, jól elkülöníthető szerkezettel vagyunk felszerelve, amelyek a fenti problémákkal való megküzdést segítik[v]. A probléma adott globálisan minden ember számára, élj és sokasodj, de a környezeti, szociális feltételek változatossága miatt nincsenek egyértelmű, minden esetben működő megoldások, csak a helyi kultúra figyelembe vételével kaphatunk lokális megoldásokat a problémáinkra. Elsőre bonyolultnak tűnik ez, de egy nagyon szép példával remekül szemléltethető ez a globális-lokális kapcsolat.

A Piroska és a farkas meséje

A természetben élő népek számára az egyik legnagyobb életet fenyegető veszélyforrást a vadállatok különböző fajtái jelentik, ezért is annyira elterjedtek azok a történetek, mesék, amelyeknek ez az egyik központi témájuk. Egy gyermeket, vagy felnőtteket ér egy tipikusan húsevő, nagy testű ragadozó állat támadása[vi]. Az esetünkben ez a globális probléma, minden emberi ősközösségünk egyik megoldandó feladata volt ez a fenyegetettség. Az emberiség vándorlásával egyre változatos környezetben találta magát, és a vadállatok is mások voltak az egyik élőhelyen, mint a másikon. A fenyegetettség fennmaradt, csak a vadállat és az esetleges megoldások változtak. A mese kínai variánsában egy tigris a támadó állat, először a kisgyermek otthonába látogat, ahol az anyukáját, majd a nagymamáját próbálja meg megtámadni, de a tappancsa, a hangja elárulja őt. A francia variánsban egy farkas jelenik meg a nagymama erdei házánál, és legelőször ott próbálja a nagyit megtámadni. A tigristől egy fára mászik a kislány és forró olajat önt a szájába, míg a francia Piroska bezárja a nagyi házába a farkast és elfut. A lokális megoldásokban láthatjuk, hogy Kínában egy az előző században még elterjedt vadállat, a tigris, a fő gonosz, míg az Európai változatban pedig a farkasok, amelyekről köztudott, hogy a hideg időszakban gyakran támadtak emberekre is. A támadás két féle lokális megoldást is leír, a meleg olajat, és az egyszerű bezárás utáni elszökést. Ezek nem biztos, hogy működő megoldások lehetnek, ha tényleges támadás ér minket, de a gondolati játék elindult, és esetleg más, jobban kivitelezhető, és hatásosabb ellentámadás található ki és tesztelhető, anélkül, hogy komolyabb veszélynek tennék ki magukat a közösség tagjai.

 Ezeknek a lokális megoldásoknak a tesztelése, leírása, elmesélése történik akkor, amikor este a tűz köré gyűlnek a !Kung népcsoport tagjai, és a törzs legidősebb tagja mesélni kezd[vii]. Miről szólnak a meséik, miről mesélnek az öregek? A sikeres vadászatokról, az állatok viselkedéséről, hogyan kerüljük el a vadászó oroszlánt, az ínséges időkben hol találunk vizet. Ezek az információk, ha nekünk, saját magunknak kellene kitapasztalnunk, akkor bizony igencsak költségesnek tűnnek, gyanítom, hogy a legtöbb esetben életünk is komoly veszélyben lenne. Ne becsüljük le ezt a fajta tudásszerzést, hiszen, ahogy Hewlett és Cavalli-Sforza (1986)[viii] az Akák népénél tett vizsgálataik alapján kiderült, hogy a túlélésükhöz elengedhetetlen vadászó, étel gyűjtögető ügyességet, tudást öntanulással csak az esetek 1-3%-ban voltak képesek elsajátítani, a legtöbbször az elbeszélésekből, és az idősebbek megfigyelésből tanultak a törzs fiatal tagjai. A túlélésben, és a szaporodásban a képzettséget nem a próba-szerencse módszerrel, hanem a közösség tagjaitól, azok hathatós közreműködésével nyertük, nyerik ki még mindig az adott közösségek tagjai. A történetek tökéletesen megfelelnek ennek a funkciónak, rövidek, nem igényelnek különösen sok befektetést a hallgatóságtól, és a hallgatóságnak nem szükséges sem fizikai, sem pedig szociális kockázatot vállalnia azért, hogy a történetben felmerülő problémát saját maga próbálja megoldani.

A világ történeteinek, meséinek elemzése

J. Gottschall[ix] és társai 2003-ban a világ minden tájáról összegyűjtött, közel 700 népmesét elemzett és próbált evolúciós szempontok alapján rendezni. A mesehősök az esetek többségében fiatal férfiak voltak, éppen a párkeresés időszakában, 20 és 30 év közöttiek, és bizony a házasság, a pártalálás a mesék fő témája, a megvizsgált esetek 80%-ban a mese végére a férfiak megtalálták párjukat és boldogan éltek, amíg…A további részletek is főleg az eltérő női és férfi taktikákról, praktikákról szólnak, hogy hogyan nyerjék el a választottjuk kegyeit, nagyon jól illeszkedve az evolúciós elvárásokhoz, a nőknél a fizikai megjelenés, míg a férfiaknál a státusz, a gazdagság a meghatározó fő szempont a választásban.

A mai történeteik, regényeink első rápillantásra egészen biztos, hogy a fenti szempontok szerint tökéletesen nem illeszkednek ebbe az elképzelésbe, de ez csak a látszat. Az ember őseink 50-150 fős csoportokban éltek nagyon sokáig, a természetben nem csupán a túlélés, a fizikai környezet kihívásai jelentenek megoldandó feladatokat, hanem a többiekkel való együttélés, a szövetségek kialakítása, a mások manipulálása a céljaink elérésére. A modern ipari környezetben a túlélés, a vadászat problémái nem jelennek meg, helyette a mára már akár több milliós együttélés miatti szociális problémák, feladatok jelentik a kihívást az ember számára. Hogyan lehet ebben a nagy tömegben a nekem tökéletes párt megtalálni, akivel közös gyermekeinket felnevelhetjük? Milyen lépéseket kell ezért nekem megtennem, hogyan legyek sikeresebb, kívánatosabb a másik nem tagjainak szemében? Az alapproblémák ugyanazok, mint százezer éve, de a lokális környezet más, a minket körülvevő hatalmas embertömeg miatt, ahol ezeket a célokat, megoldásokat a történeteinkben teszteljük, és hasonlítjuk össze más történetek végeredményével.

A nagy és sikeres íróink meséi talán annak köszönhetik időtállóságukat, hogy tiszta formájában, nem köntörfalazva tárják elénk azokat a mély, emberi, evolúciós problémáinkat és az azokra adott válaszokat, amelyek mindig is velünk voltak és lesznek.

---

[i] Brown D.E.: Human Universals 1991, McGraw-Hill.

[ii] Sutton-Smith B.: Childrens fiction making In T.R. Sarbin: Narrative psychology the storied nature of human conduct 1986, Praeger

[iii] Olson J.L.: Encouraging visual storytelling In J. Simpson et al: Creating meaning through art 1997, Prentice Hall

[iv] Dunbar R.: Grooming, gossip and evolution of language 1996, Faber and Faber

[v] Cosmides L. and Tooby J.: Cognitive adaptations for social change In J. Barkow et al : The adapted mind 1992, Oxford University Press

[vi] Dundes A.: Little Red Riding Hood: A casebook 1989, University of Wisconsin Press

[vii] Blurton-Jones N., Konner M.: !Kung knowledge of animal behavior In R.B. Lee et al: Kalahari hunter-gatherers 1976, Harvard University Press

[viii] Hewlett B.S. és Cavalli-Sforza L.L.: Cultural transmission among Aka Pygmies American Anthropologist 1986, 922-934.

[ix] J. Gottschall et al: Patterns of characterization in folktales across geographic regions and levels of cultural complexity Human Nature 2003, 365-382.

A biofilia hipotézis: a szavannai környezet és a kertjeink kapcsolata

Nem szeretjük az idegen kifejezéseket és a hipotéziseket sem nagyon, de olyan egyszerű dologról van szó, hogy ezeket az ellenérzéseket most tegyük félre és ismerkedjünk meg a biofilia fogalommal. Szeretjük a természetet, a fákat, növényeket, állatokat, ennyit takar a kifejezés. Ennek a vonzódásnak genetikai, viselkedésbeli alapjai vannak, és ezek habár régen alakultak ki az emberré válásunk során, még a mai, modern korban is éreztetik hatásukat[i]. A cikkem első részében az alapokkal ismerkedünk meg, a következő részben gyakorlatiasabb megközelítéssel, a potenciális felhasználásokkal foglalkozom.

Az ember kifejlődésének, evolúciójának 99%-át vadászó gyűjtögetőként töltötte, aki vonzódott a vízhez, fákhoz, ódzkodott, félt a kígyóktól, pókoktól és az éjszakai sötétséget sem kedvelte túlzottan. Ezek a természeti környezetünkkel történő kapcsolatok az idők hosszú folyamán az ismétlődések miatt és által a genetikai anyagunk részévé váltak: ösztönösen félünk a kígyóktól, a sötétségtől, és a magasságtól is[ii]. Felnövekvésünk során még abban az esetben is, ha semmiféle előzetes tudásunk, tapasztalatunk sincs ezekkel kapcsolatban, akkor is megjelennek ezek a válaszok a régmúlt időkre vonatkozóan. Fontosak és meghatározóak voltak abban a természeti környezetben, élet halálról dönthettek, és lenyomatuk a különféle félelmek és fóbiák alakjában még mindig itt kísértenek minket.

Mi a helyzet az emberi evolúció környezetének egyéb, nem fenyegető, hanem segítő tényezőinek hatásával a mai, modern világban élő emberiség számára?

Tájképek és a szavannateória

Vitalij Komar és Alexander Melamid orosz emigráns festőművészek az USA-ban kaptak menedéket, és itt elvégeztek egy érdekes kísérletet. Kíváncsiak voltak arra, hogy a felnőtt lakosságnak milyen esztétikai ízlése van, ezért 1000 embert megkérdeztek arról, hogy szerintük milyen legyen, milyenek képzelik azt a festményt, amit szívesen kiraknának a lakásuk falára, milyen színek domináljanak, és konkrétan mi legyen a képen, milyen táj, milyen fajta növények, és emberek szerepeljenek rajta. A válaszok alapján a két művész megfestette azt, amire az amerikai emberek leginkább vágynak, amiben nap, mint nap gyönyörködhetnek a lakásuk falán[iii]. Az eredmény alapján úgy néz ki, hogy az emberek többsége a természetes környezetet, a tájat hiányolja az életéből, hiszen a válaszokból egy tájképet sikerült rekonstruálni. A két festő nem tudta még, hogy egy ősi, evolúciós dologra találtak rá. A kép elemei sok lényeges részletét tárják fel annak a korszaknak ahol, és amikor az ember kifejlődött. Szépen belátható tájat láttunk, nagy kék folyóval, kisebb fákkal, két szarvassal és néhány emberfigurával. Az emberek főleg fiatalok, de a kép közepére egy idősebb úr is odakerült, nevezetesen George Washington. Komar és Melamid hasonló eredményt kapott akkor, amikor összehasonlításképpen több nemzet tagjainál is elvégezték a kikérdezést, így az orosz, az ukrán, a francia, a finn, a dán, az izlandi, a török, a kenyai és a kínai nép körében. Minden egyes esetben megfestették a leginkább vágyott képet és lám mekkora azonosságokat találtak: szavannaszerű tájon, könnyen mászható fákkal, fűvel, vízzel borított táj néhány boldog emberrel és állattal az előtérben. A tudósok pontosan ezeket a kultúrák feletti azonosságokat keresik, mert úgy vélik, hogy ezek az úgynevezett emberi univerzálék bizonyítják és erősítik azt, hogy az emberben a biológiai öröksége is ott munkál, nem csupán a kultúra határozza meg azt. Rendben van, okos festők megmutatták számunkra, hogy szeretjük a természetet, a fákat, a hömpölygő folyókat, a legelésző állatokat és az embertársainkat.

Lássuk kicsit részletesebben a tájkép egyes elemeit, egy kicsit más szögből, felvértezve magunkat a szavanna hipotézis elemeivel. Távoli őseink a dzsungel biztonságos, zárt erdeiből kiköltöztek a forró, száraz és ragadozókkal teli szavannákra. Az itteni viszonyok, körülmények határozták meg a további életben maradási esélyeiket. A fennálló és állandó problémák: a forró nap, amely egész nap kellemetlenül süt, a nagy ragadozók állandó fenyegetése, viszonylag kevés táplálékért nagy távolságokat kell megtenni, és a víz, ami nélkül egy pár nap után biztos halál várt rájuk[iv]. Az ilyen körülmények között felmerülő problémák megoldásában a csoportosulás, a társulások jelentették az egyik biztos utat az emberré váláshoz. Kevesebb figyelmet kapott a szavannai környezet, és annak hatása az ember észlelési folyamataiban.

Egy felfedező, vagy vándorló embercsoport, ha megérkezik egy még ismeretlen helyre, akkor nem feltétlenül tudatosan, de legelőször felméri a táj adottságait, abból a szemszögből ahol éppen tartózkodik. Az első benyomásokat és az ezt követő döntéseket nagyban befolyásolja az, hogy a terep mennyire tűnik beláthatónak, milyen esetleges menedékek jöhetnek számításba, van-e vízlelőhely, és a lehetséges táplálékszerzés lehetőségei milyenek. Ha ezek az első felmérések megfelelőek, akkor indulhat a táj felfedezése, bejárása. Néhány nap múlva eldőlhet, hogy maradunk, vagy tovább áll a csapat[v]. Látható, hogy ezek az említett elemek az előzőleg tárgyalt tájkép festmények állandó elemei: víz, biztonságos fák, legelésző állatok, fiatal emberek. Nem véletlenül, a szavannai élet során az őseink életét alapvetően meghatározó elemek az idők során a genetikai és agyi rendszereink részeivé váltak, hiszen nem csupán az a fontos, hogy mitől óvakodjunk, hanem az is hogy a környezetünk milyen vonásai miről árulkodnak nekünk, ahol víz van, ott hal is van, ahol fa van ott biztonság, menedék is akadhat, és ahol állatok élnek, ott nem halunk éhen. Az elmúlt időszakban benépesítettük a Föld minden zugát, de ez az idő túl rövid volt ahhoz, hogy jelentős változások történjenek elsődleges, a szavannai környezet fontos elemeinek észlelési preferenciáiban. Ezzel a kijelentéssel megint nem mondtunk túl sokat, de lássunk most olyan konkrét eseteket, amikor a mai korban felfedezhetjük a szavannai élet, és a biofilia maradványait, lenyomatát a gondolkodásunkban, a környezetünk átalakításában és formálásában.

Kertjeink felépítése

A szavannán viszonylag szélesebb, és nem túl magas fák dominálnak, a fák lomjai szétterülnek, az ágaikon kisebb, elágazó levelek sűrűje található. Azt várnánk tehát, hogy a modern kertekben a belénk rögzült esztétikai válaszok miatt azokat a fákat fogjuk szeretni, ültetni, gondozni kertjeinkben, városainkban, amelyek erre hasonlítanak. A megvizsgált esetekben a kíváncsi kutatók valóban ezt találták, sőt nem csak a fák, de a kertek elrendezése, összhangja is a szavannai múltat idézi. A világon a kicsi és a nagy kertek alapvetően ritkásan növő fákból, bokrokból és füves aljnövényzetből állnak, tavakkal, kisebb patakokkal fűszerezve a tájat[vi]. A keleti kultúra nagybecsű és sokat dicsért része a japánkert sem mentes a biológiai örökségünktől. A juhar és a tölgy a két leggyakoribb fafélesége a kertjeiknek, és az új fajták kitenyésztése során egyre inkább a szélesebb, mint magasabb, rövidebb törzsű, kisebb, elágazó levelű fajták lettek az alapok a kertek felépítésében[vii]. A változtatások eredményei egyértelműen a szavannateória irányába mutatnak. Az alacsonyabb fák menedéket nyújthattak a nagy ragadozók ellen, az alsóbb ágakra felkapaszkodva gyorsan feljebb juthattunk rajtuk, ugyanakkor a nyári nagy melegben árnyékot adhattak a felhevült őseinknek. A lombkoronán kisebb, elágazó levelek pedig a láthatóságunkat csökkentették a távolból ránk lesőktől. Robert Sommer és kutatótársai[viii] a világ sok nemzet tagjait tesztelték, arról hogy milyen formájú fákat kedvelnek. Minden esetben az akácia féleségek nyertek, amelyek természetesen az afrikai szavannákon élnek, azok fő fafélesége. A fákat ábrázoló képek nézegetése közben a vérnyomásukat is mérték a résztvevőknek és a legnyugodtabbak akkor voltak, amikor az akáciákat nézegethették. Gyermekeket is megkérdeztek arról, hogy milyen fákat kedvelnek, és melyiket választanák, ha egy oroszlán kergetné őket, és itt is az alacsonyan kezdődő, elágazó, nagy lombozatú afrikai fák nyertek[ix].

A helyzet természetesen kicsit bonyolultabb, hiszen azt is láthatjuk, hogy a jelenlegi kertjeinkben sok olyan faféleség nő, aminek semmi köze az akáciákhoz, hosszú, magas és vékony fák, kis lombozattal, esetleg nagy levelekkel. Nyár és nyírfák, fenyőféleségek, mediterrán ciprusok, mind mind szeretjük őket, de nem illik bele a fenti elképzelésekbe. Vagy mégis? A kulturális hatásokon kívül talán az is szerepet játszhat ebben, hogy ahogy a melegebb szavannákról északra vándoroltunk a napfény egyre kevesebb, kisebb intenzitású lett. A bőrünkben napfény hatására szintetizáljuk a D-vitamint, ami testünk alapvető hormonja, rendkívül sokféle hatással. Északabbra már nem a hőségtől védenek minket a fák, hanem szeretnénk egy kicsit napfényben fürdeni, D-vitamint termelni, ezért errefelé szeretjük a kevésbé lombos, nem nagy kiterjedésű, vékony fákat is[x].

A vizekről

Azt már megjegyeztük, hogy víz nélkül csupán két-három napig bírnánk ki élve, tehát nem meglepő a vízforrások, lelőhelyek fontossága életünkben.

Ismerjük az újszülöttek, kisbabák merülési reflexeit, úszási képességeiket, kötődésüket a vizekhez.

Az omega3-zsírsavakat, agyunk felépítésének tégláit, agyunk fő alkotó komponensének megszerzése is a vízhez kapcsolódik: elsődleges forrásuk a vízben élő állatok, rákok, kagylók, halak. Ez további motiváló hatás ahhoz, hogy keressük a víz közeli helyeket.

A horgászat, halászás, a nyaralások vízparton, mind elsődleges célpontok a mai modern embercsoportok számára, hogy ősi vonzódásunkat a vizekhez kielégítsük. Épített környezetünk, városaink, településeink is közvetlen vízpartokhoz, vízforrásokhoz kapcsolható. Rómában még a mai napon is közel 1200 közkút és ezer közfürdő működik. Sem a perzsa, sem pedig a modernebb reneszánsz alapkertek nem képzelhetőek el valamilyen vízforrás, tavacska vagy szökőkút nélkül, hasonlóan a japánkertekben is fő attrakció a kis vízfolyás, apró csónakokkal. Már a tizenegyedik században részletes leírásokat találunk, arról, hogyan vezessék a japánkertek építői a vízfolyásokat, hogyan törjék meg azok kígyózását különféle sziklaalakzatokkal, de mégis igyekezve a természetes irányát megtartani. Saját kis házában, otthonában is legtöbben igyekeznek kis tavakat, vagy esetleg medencéket is kialakítva még közelebb kerülni ősi, evolúciós környezetünkhöz.

Az sem véletlen, hogy az emberek többsége a pihenését, nyaralását zömében víz közeli helyeken képzeli el, hétvégenként a Balaton felé kocsiban araszolva jusson eszünkbe ez, hogy erről a természet tehet, ő plántálta belénk a vizek szeretetét is.

---

[i] Stephen R. Kellert: The biological basis for human values of nature in The biophilia hypothesis edited: Stephen R. Kellert and Edward O.Wilson 42-73. Island Press 1993.

[ii] Roger S.Ulrich: Biophilia, biophobia, and natural landscape The biophilia hypothesis edited: Stephen R. Kellert and Edward O.Wilson 73-138. Island Press 1993.

[iii] Vitalij Komar , Alexander Melamid: Painting by the numbers: Komar and Melamids scientific guide to art Farrar,Status and Giroux 1997.

[iv] Csányi Vilmos: Az emberi természet Vince Kiadó 1999.

[v] Gordon H. Orians: Snakes, sunrises and Shakespeare The University of Chicago Press 2014.

[vi] J.H. Heerwagen and G.H.Orians :Humans, habitats and aesthetics in The biophilia hypothesis edited: Stephen R. Kellert and Edward O.Wilson 138-172. Island Press 1993.

[vii] CJ.D.Vertrees: Japan maples Timber Press 1978.

[viii] R. Sommer: Further cross national studies of tree form preference Ecological Psychology 1997, 153-160.

[ix] A. Bridges et al: Young children s projective abilities: What can a monster see? Educational Psychology 1985. 251-266.

[x] B.P. Meier et al: Why the sunny side is up? Associations between affect and vertical position Psychological Science 2004. 243-247.