Nem szeretjük az idegen
kifejezéseket és a hipotéziseket sem nagyon, de olyan egyszerű dologról van
szó, hogy ezeket az ellenérzéseket most tegyük félre és ismerkedjünk meg a
biofilia fogalommal. Szeretjük a természetet, a fákat, növényeket, állatokat,
ennyit takar a kifejezés. Ennek a vonzódásnak genetikai, viselkedésbeli alapjai
vannak, és ezek habár régen alakultak ki az emberré válásunk során, még a mai,
modern korban is éreztetik hatásukat[i]. A
cikkem első részében az alapokkal ismerkedünk meg, a következő részben
gyakorlatiasabb megközelítéssel, a potenciális felhasználásokkal foglalkozom.
Az ember kifejlődésének,
evolúciójának 99%-át vadászó gyűjtögetőként töltötte, aki vonzódott a vízhez,
fákhoz, ódzkodott, félt a kígyóktól, pókoktól és az éjszakai sötétséget sem
kedvelte túlzottan. Ezek a természeti környezetünkkel történő kapcsolatok az
idők hosszú folyamán az ismétlődések miatt és által a genetikai anyagunk
részévé váltak: ösztönösen félünk a kígyóktól, a sötétségtől, és a magasságtól
is[ii].
Felnövekvésünk során még abban az esetben is, ha semmiféle előzetes tudásunk,
tapasztalatunk sincs ezekkel kapcsolatban, akkor is megjelennek ezek a válaszok
a régmúlt időkre vonatkozóan. Fontosak és meghatározóak voltak abban a
természeti környezetben, élet halálról dönthettek, és lenyomatuk a különféle
félelmek és fóbiák alakjában még mindig itt kísértenek minket.
Mi a helyzet az emberi evolúció
környezetének egyéb, nem fenyegető, hanem segítő tényezőinek hatásával a mai,
modern világban élő emberiség számára?
Tájképek
és a szavannateória
Vitalij Komar és Alexander
Melamid orosz emigráns festőművészek az USA-ban kaptak menedéket, és itt
elvégeztek egy érdekes kísérletet. Kíváncsiak voltak arra, hogy a felnőtt
lakosságnak milyen esztétikai ízlése van, ezért 1000 embert megkérdeztek arról,
hogy szerintük milyen legyen, milyenek képzelik azt a festményt, amit szívesen
kiraknának a lakásuk falára, milyen színek domináljanak, és konkrétan mi legyen
a képen, milyen táj, milyen fajta növények, és emberek szerepeljenek rajta. A
válaszok alapján a két művész megfestette azt, amire az amerikai emberek
leginkább vágynak, amiben nap, mint nap gyönyörködhetnek a lakásuk falán[iii].
Az eredmény alapján úgy néz ki, hogy az emberek többsége a természetes
környezetet, a tájat hiányolja az életéből, hiszen a válaszokból egy tájképet
sikerült rekonstruálni. A két festő nem tudta még, hogy egy ősi, evolúciós
dologra találtak rá. A kép elemei sok lényeges részletét tárják fel annak a
korszaknak ahol, és amikor az ember kifejlődött. Szépen belátható tájat
láttunk, nagy kék folyóval, kisebb fákkal, két szarvassal és néhány
emberfigurával. Az emberek főleg fiatalok, de a kép közepére egy idősebb úr is
odakerült, nevezetesen George Washington. Komar és Melamid hasonló eredményt
kapott akkor, amikor összehasonlításképpen több nemzet tagjainál is elvégezték
a kikérdezést, így az orosz, az ukrán, a francia, a finn, a dán, az izlandi, a
török, a kenyai és a kínai nép körében. Minden egyes esetben megfestették a
leginkább vágyott képet és lám mekkora azonosságokat találtak: szavannaszerű
tájon, könnyen mászható fákkal, fűvel, vízzel borított táj néhány boldog
emberrel és állattal az előtérben. A tudósok pontosan ezeket a kultúrák feletti
azonosságokat keresik, mert úgy vélik, hogy ezek az úgynevezett emberi
univerzálék bizonyítják és erősítik azt, hogy az emberben a biológiai öröksége
is ott munkál, nem csupán a kultúra határozza meg azt. Rendben van, okos festők
megmutatták számunkra, hogy szeretjük a természetet, a fákat, a hömpölygő
folyókat, a legelésző állatokat és az embertársainkat.
Lássuk kicsit részletesebben a
tájkép egyes elemeit, egy kicsit más szögből, felvértezve magunkat a szavanna
hipotézis elemeivel. Távoli őseink a dzsungel biztonságos, zárt erdeiből
kiköltöztek a forró, száraz és ragadozókkal teli szavannákra. Az itteni
viszonyok, körülmények határozták meg a további életben maradási esélyeiket. A
fennálló és állandó problémák: a forró nap, amely egész nap kellemetlenül süt,
a nagy ragadozók állandó fenyegetése, viszonylag kevés táplálékért nagy
távolságokat kell megtenni, és a víz, ami nélkül egy pár nap után biztos halál
várt rájuk[iv].
Az ilyen körülmények között felmerülő problémák megoldásában a csoportosulás, a
társulások jelentették az egyik biztos utat az emberré váláshoz. Kevesebb
figyelmet kapott a szavannai környezet, és annak hatása az ember észlelési
folyamataiban.
Egy felfedező, vagy vándorló
embercsoport, ha megérkezik egy még ismeretlen helyre, akkor nem feltétlenül
tudatosan, de legelőször felméri a táj adottságait, abból a szemszögből ahol
éppen tartózkodik. Az első benyomásokat és az ezt követő döntéseket nagyban
befolyásolja az, hogy a terep mennyire tűnik beláthatónak, milyen esetleges
menedékek jöhetnek számításba, van-e vízlelőhely, és a lehetséges
táplálékszerzés lehetőségei milyenek. Ha ezek az első felmérések megfelelőek,
akkor indulhat a táj felfedezése, bejárása. Néhány nap múlva eldőlhet, hogy
maradunk, vagy tovább áll a csapat[v].
Látható, hogy ezek az említett elemek az előzőleg tárgyalt tájkép festmények
állandó elemei: víz, biztonságos fák, legelésző állatok, fiatal emberek. Nem
véletlenül, a szavannai élet során az őseink életét alapvetően meghatározó
elemek az idők során a genetikai és agyi rendszereink részeivé váltak, hiszen
nem csupán az a fontos, hogy mitől óvakodjunk, hanem az is hogy a környezetünk
milyen vonásai miről árulkodnak nekünk, ahol víz van, ott hal is van, ahol fa
van ott biztonság, menedék is akadhat, és ahol állatok élnek, ott nem halunk
éhen. Az elmúlt időszakban benépesítettük a Föld minden zugát, de ez az idő túl
rövid volt ahhoz, hogy jelentős változások történjenek elsődleges, a szavannai
környezet fontos elemeinek észlelési preferenciáiban. Ezzel a kijelentéssel
megint nem mondtunk túl sokat, de lássunk most olyan konkrét eseteket, amikor a
mai korban felfedezhetjük a szavannai élet, és a biofilia maradványait,
lenyomatát a gondolkodásunkban, a környezetünk átalakításában és formálásában.
Kertjeink
felépítése
A szavannán viszonylag szélesebb,
és nem túl magas fák dominálnak, a fák lomjai szétterülnek, az ágaikon kisebb,
elágazó levelek sűrűje található. Azt várnánk tehát, hogy a modern kertekben a
belénk rögzült esztétikai válaszok miatt azokat a fákat fogjuk szeretni, ültetni,
gondozni kertjeinkben, városainkban, amelyek erre hasonlítanak. A megvizsgált
esetekben a kíváncsi kutatók valóban ezt találták, sőt nem csak a fák, de a
kertek elrendezése, összhangja is a szavannai múltat idézi. A világon a kicsi
és a nagy kertek alapvetően ritkásan növő fákból, bokrokból és füves
aljnövényzetből állnak, tavakkal, kisebb patakokkal fűszerezve a tájat[vi].
A keleti kultúra nagybecsű és sokat dicsért része a japánkert sem mentes a
biológiai örökségünktől. A juhar és a tölgy a két leggyakoribb fafélesége a
kertjeiknek, és az új fajták kitenyésztése során egyre inkább a szélesebb, mint
magasabb, rövidebb törzsű, kisebb, elágazó levelű fajták lettek az alapok a
kertek felépítésében[vii].
A változtatások eredményei egyértelműen a szavannateória irányába mutatnak. Az
alacsonyabb fák menedéket nyújthattak a nagy ragadozók ellen, az alsóbb ágakra
felkapaszkodva gyorsan feljebb juthattunk rajtuk, ugyanakkor a nyári nagy
melegben árnyékot adhattak a felhevült őseinknek. A lombkoronán kisebb, elágazó
levelek pedig a láthatóságunkat csökkentették a távolból ránk lesőktől. Robert
Sommer és kutatótársai[viii]
a világ sok nemzet tagjait tesztelték, arról hogy milyen formájú fákat
kedvelnek. Minden esetben az akácia féleségek nyertek, amelyek természetesen az
afrikai szavannákon élnek, azok fő fafélesége. A fákat ábrázoló képek
nézegetése közben a vérnyomásukat is mérték a résztvevőknek és a
legnyugodtabbak akkor voltak, amikor az akáciákat nézegethették. Gyermekeket is
megkérdeztek arról, hogy milyen fákat kedvelnek, és melyiket választanák, ha
egy oroszlán kergetné őket, és itt is az alacsonyan kezdődő, elágazó, nagy
lombozatú afrikai fák nyertek[ix].
A helyzet természetesen kicsit
bonyolultabb, hiszen azt is láthatjuk, hogy a jelenlegi kertjeinkben sok olyan
faféleség nő, aminek semmi köze az akáciákhoz, hosszú, magas és vékony fák, kis
lombozattal, esetleg nagy levelekkel. Nyár és nyírfák, fenyőféleségek,
mediterrán ciprusok, mind mind szeretjük őket, de nem illik bele a fenti
elképzelésekbe. Vagy mégis? A kulturális hatásokon kívül talán az is szerepet
játszhat ebben, hogy ahogy a melegebb szavannákról északra vándoroltunk a
napfény egyre kevesebb, kisebb intenzitású lett. A bőrünkben napfény hatására
szintetizáljuk a D-vitamint, ami testünk alapvető hormonja, rendkívül sokféle
hatással. Északabbra már nem a hőségtől védenek minket a fák, hanem szeretnénk
egy kicsit napfényben fürdeni, D-vitamint termelni, ezért errefelé szeretjük a
kevésbé lombos, nem nagy kiterjedésű, vékony fákat is[x].
A
vizekről
Azt már megjegyeztük, hogy víz
nélkül csupán két-három napig bírnánk ki élve, tehát nem meglepő a vízforrások,
lelőhelyek fontossága életünkben.
Ismerjük az újszülöttek, kisbabák
merülési reflexeit, úszási képességeiket, kötődésüket a vizekhez.
Az omega3-zsírsavakat, agyunk
felépítésének tégláit, agyunk fő alkotó komponensének megszerzése is a vízhez
kapcsolódik: elsődleges forrásuk a vízben élő állatok, rákok, kagylók, halak.
Ez további motiváló hatás ahhoz, hogy keressük a víz közeli helyeket.
A horgászat, halászás, a nyaralások
vízparton, mind elsődleges célpontok a mai modern embercsoportok számára, hogy
ősi vonzódásunkat a vizekhez kielégítsük. Épített környezetünk, városaink,
településeink is közvetlen vízpartokhoz, vízforrásokhoz kapcsolható. Rómában
még a mai napon is közel 1200 közkút és ezer közfürdő működik. Sem a perzsa,
sem pedig a modernebb reneszánsz alapkertek nem képzelhetőek el valamilyen
vízforrás, tavacska vagy szökőkút nélkül, hasonlóan a japánkertekben is fő
attrakció a kis vízfolyás, apró csónakokkal. Már a tizenegyedik században
részletes leírásokat találunk, arról, hogyan vezessék a japánkertek építői a
vízfolyásokat, hogyan törjék meg azok kígyózását különféle sziklaalakzatokkal,
de mégis igyekezve a természetes irányát megtartani. Saját kis házában,
otthonában is legtöbben igyekeznek kis tavakat, vagy esetleg medencéket is
kialakítva még közelebb kerülni ősi, evolúciós környezetünkhöz.
Az sem véletlen, hogy az emberek
többsége a pihenését, nyaralását zömében víz közeli helyeken képzeli el,
hétvégenként a Balaton felé kocsiban araszolva jusson eszünkbe ez, hogy erről a
természet tehet, ő plántálta belénk a vizek szeretetét is.
[i] Stephen
R. Kellert: The biological basis for human values of nature in The biophilia
hypothesis edited: Stephen R. Kellert and Edward O.Wilson 42-73. Island Press
1993.
[ii] Roger
S.Ulrich: Biophilia, biophobia, and natural landscape The biophilia hypothesis
edited: Stephen R. Kellert and Edward O.Wilson 73-138. Island Press 1993.
[iii]
Vitalij Komar , Alexander Melamid: Painting by the numbers: Komar and Melamids
scientific guide to art Farrar,Status and Giroux 1997.
[iv] Csányi
Vilmos: Az emberi természet Vince Kiadó 1999.
[v] Gordon
H. Orians: Snakes, sunrises and Shakespeare The University of Chicago Press
2014.
[vi] J.H.
Heerwagen and G.H.Orians :Humans, habitats and aesthetics in The biophilia
hypothesis edited: Stephen R. Kellert and Edward O.Wilson 138-172. Island Press
1993.
[vii]
CJ.D.Vertrees: Japan maples Timber Press 1978.
[viii] R.
Sommer: Further cross national studies of tree form preference Ecological
Psychology 1997, 153-160.
[ix] A.
Bridges et al: Young children s projective abilities: What can a monster see?
Educational Psychology 1985. 251-266.
[x] B.P.
Meier et al: Why the sunny side is up? Associations between affect and vertical
position Psychological Science 2004. 243-247.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése