Kávémesék: A kerekes bőröndök esete az evolúcióval

A technikai innovációk világában élünk, akármerre vetül szemünk sugara, mindenütt újabb és újabb kütyük, cuccok vesznek körül minket. A régmúlt kőkorszakból is az emberi elme találékonysága találta meg a kiútat, tehát ennek köszönhetjük kiemelkedésünket és elterjedtségünket a Föld nevű bolygón. Már egy kis könnycseppet is elmorzsoltam a szemem sarkában, annyira meghatódtam. Megérkeztünk, tehát a Homo sapiens valójában inkább Homo innovatio kellene neveznünk?

Megkérdeztek az USA-ban, Angliában, Finnországban hétköznapi embereket, az utca emberét, ha így jobban tetszik, hogy a saját életükre mennyire igaz ez, ők mit találtak ki, mit faragtak maguknak, min változtattak a háztartásukban, amire azt mondhatják, hogy ők találták ki. A válaszolok mindössze 5-6%-a állította azt, hogy feltalált valamit. Nem sok, ezek szerint sok újdonságért az emberek huszadának elméje felelős. Talán mégsem vagyunk annyira Homo innovatio.

Az első bőröndök nagy böszme dinoszauruszok voltak, ráadásul tele bendővel, nehezen lehetett őket vonszolni, nem lehettek nagyon praktikusak, mekkora ötletnek, megoldásnak találjuk ma a kerekes bőröndöket, holott több évtized telt el míg ezek megjelentek és elterjedtek. 10-20 év szükségeltetett erre az egyszerű megoldásra, ami milliók életét könnyítette meg. Miért?

A válasz nagyon messziről, a régmúlt idők hajnalából érkezik, az emberi elme, az agyunk nem technikai problémák megoldásának eszköze, hanem szociális innovációk kincsestára. A csoportos együttélés kívánalmainak próbál megfelelni, ki kivel, miért mit csinál, hogyan tudok ebbe bekapcsolódni. Az együttműködés, együttélés által támasztott problémák ténylegesen az élet-halál kérdések lehettek egy vad világban, az hogy együtt kergessünk el támadó vadállatokat sokkal fontosabb, mint egy új pattintott kő kifejlesztése, vagy egy színes ruha összevarrása. Az emberi elme működését jelen témánk alapján két szélsőség között lehetne elhelyezni, az egyik szélén a technikai innovátorok, a másik oldalon a szociális feltalálók helyezkednek el. A technikai oldalon az enyhe autista, főleg férfi tudósok, míg a másik oldalon a nők nagy része helyezhető el, az emberek többsége pedig a számegyenes bármelyik pontján felbukkanhatnak, de sűrűbben vagyunk a női, szociális oldalon.

Érdekes kérdéseket vett fel a vázolt felosztás, hogyan milyen módon lehet az egyes embereket mozgatni ezen a pályán, hogyan válhat valakiből elsőrendű feltaláló, ha igazából az emberi kapcsolatok érdeklik, vica versa, ha autista, csak a tárgyak érdekelnek emberke vagyok, hogyan lehet elérni nálunk, hogy az emberek is felkeltsék a figyelmünket?

Csak a szépre emlékezem

Újabb év telt el az életünkből, és talán ideje lenne, hogy a fenti kis mondás szerint kezdjünk el élni. Elise Kalokerinos és néhány segítője idősebb és fiatalabb egyéneket hívtak be a laborjukba, és aranyos kis állatképeket, és csúnya balesetek helyszínéről felvett fényképeket mutogattak a résztvevőknek. A memóriájukra voltak kíváncsiak, és valóban, az idősebb emberek a kis tündi bündi állatokra jobban emlékeztek, mint egy baleset szörnyű képeire, a fiatalabb kísérleti alanyok mindkettő típusú fényképekre azonos eséllyel emlékeztek, náluk nem lépett fel ez a jelenség.

A kísérlet ezután kezdődött el igazából, egy és két év múlva újra behívták a résztvevőket és vérmintát kértek tőlük, amiből az immunrendszerük működésére voltak kíváncsiak, és nem nagy meglepetésükre azok, akik a pozitív képeket részesítették előnyben, erősebb immunrendszerrel bírtak. Miért is?  

Az agyunk a legenergiaigényesebb szervünk, nem mindenkinél, zárójel bezár, az energiánk 20%-ra tart igényt, állandóan, nem lehetséges, hogy egy pillanatra, percekre kikapcsoljon. Tőle nem tudunk kölcsönkérni, ha máshol erre égető szükségünk lenne, nem ad a kis kapzsi. Az izmainktól kérhettünk, ők is nagy fogyasztók, de ha máshol szükségünk lenne egy kis energiára, akkor az izmaink kikapcsolása, leülünk, lefekszünk, képes annyit kölcsönözni, amennyire szükségünk lehet. Kivételes esetekben azonban, kerget minket egy mamut, vagy mi kergetjük őt, ezekben az esetekben ne számítsunk erre az energiaraktárra sem. Az immunrendszer okosabbnak tűnik, ő immunsejteket tárol egy későbbi felhasználásra, nem a probléma, betegség, parazitatámadás esetén lép csak teljes működésbe, ő már előre gondolkodik, rengeteg sejtet tárol a testünkben, amelyek vész esetén aktiválódnak. Mikor érdemes ezeket termelni? Akkor, amikor boldogok, nyugodtak vagyunk, ekkor nem kerget minket a tatár, nem igényelnek más szerveink plusz energiákat, dolgozhatunk a jövő támadásai ellen.

Ha hosszasan boldogtalan életet élünk, akkor az állandó stressz, az állandó mozgás nem engedi, hogy a megfelelő védelmi immunhadsereg készen álljon egy alattomos támadás ellen, megjelenik a depresszió, a rák, stb. Még az is jobb, ha cigizve iszogattunk és zabálunk, de a barátaink társaságában, mintha otthon egyedül búslakodunk a múltunk befejezetlen problémáin.

Éljünk a mának, és csak a szép dolgokra emlékezzünk.

Kávémesék: Káosz, rendezettség és hányás

Csányi Vilmos egyik kedvenc gondolkodom és egyben példaképem is fogalmazta meg több alkalommal is írásaiban, hogy egy jelenség leírásához, és a tudományos berkekben való elfogadtatásához két szinten, fizikai, kémiai, élettani stb, kellene megfelelnie, és ezeknek egymással kompatibilisnek, összeegyeztethetőnek kellene lennie a vizsgált gondolatnak, elképzelésnek. Most ezzel én is megpróbálkozom a világegyetem, az élet termodinamikai leírásával egy nagyon lényeges jelenséget a hányást közelítve meg.

A végtelen káosz sötét óceánjában kis rendszigetecskék úszkálnak, mint egy kikeverés előtt álló palacsintatésztában a lisztgolyócskák, és ezeken a kis rendszigeteken éldegélünk mi is, szintén a környezetünkhöz képest rendezetten. Ehhez és ennek hosszabb idejű fenntartásához rengeteg energiát igényelünk, napjaink, időnk nagy részét ezzel töltjük, a rendezettséget fenntartjuk: főzzünk, eszünk, emésztünk. Olyan ételnek nevezett dolgokat is beengedünk a szervezetünkbe, amelyek nem oda valóak, a testünk rendezett állapota ellen dolgoznak, szépen megfogalmazva növelik az entrópiánkat. Sajnálatunkra ezek csökkentik az életben maradásunk esélyeit, és a reprodukciónkat sem támogatják igazán.

 Háromféle támadásnak vagyunk folyamatosan kitéve: biológiai, kémiai és mechanikai. Mindhárom fenyegetés képes lerombolni a sok év alatt felépített rendünket, a testünket és végeredményül átalakít minket egy olyan egyensúlyi állapotba, amit mi egyszerűen halálnak nevezünk. A támadások ellen nem vagyunk védtelenek, minden érzékszervünknek létezik olyan komponense, alrendszere, amelyek ezekkel a lehetséges veszélyekkel foglalkozik. Néha azonban a külső rendszerek elfoglaltak, vagy nem dolgoznak az elvártaknak megfelelően, ekkor mérgező, vagy romlott táplálék kerül a testünkbe, de még az így kialakult helyzettel is képesek vagyunk megbirkózni, kihányjuk a nem oda való dolgokat. A mérgező növényeken kívülről ritkán látszik az, hogy a halálunkat okozhatják, és nem mindig vannak okos felnőttek a környéken, akik ismerik azokat. Ilyenkor jól jön egy kis hányás.

A rendszer működésének egyik modern kori példája a tengeri betegség, de létezik légi betegség is, többnyire a látási ingerek és az egyensúlyérzékelés közötti ellentétek okozzák. Az ember nem utazásra fejlődött ki, általában saját lábunkon mozogtunk, és ekkor általában nem lépett fel a fenti rosszullét. A látásunk is ezt tükrözi, a mozgásunkra van kalibrálva, teljesen szinkronban van a végzett tevékenységünkkel. A testünk mozog, lép, fut, a szemünk pedig ezt képezi le, párhuzamosan ezt támogatja.

Ha az ősember időszakában egy méreg került a szervezetünkbe, az általában az agyi áramköröket, és a látást is befolyásolta, homályossá vált az, szédültünk, elájultunk. Ha ez fellépett a paleo korszakban erre legjobb válasz az lehetett, hogy ki a szervezetből, hányás. A mai, modern időszakukban is nagyon jól működik ez a védelmi rendszer, ha valamilyen eltérés van az érzékelésünk és a mozgásunk között, azt az emberi test mérgezésnek véli, és elindul a hányás. A tengeri betegségnek pontosan ez az alapja, a látvány és a mi saját testünk mozgása nincs szinkronban.

Na így jutottunk el a világegyetem rendjétől az igazán fontos és központi témánkhoz a hányáshoz.