Az ellenállás melankóliája, miért nem szeretjük az új, kreatív dolgokat, eszméket?

Manet negyven évesen elégelte meg a fennálló rendszert, értetlenül állt az előtt a tény előtt, hogy nem sikeres, és ahogy a jövőjébe tekintett nem is látta a kiutat. A fennálló, és a sikeresség útjába emelkedő legnagyobb akadály az Élő Művészek Éves kiállítása volt, amit másképpen Párizsi Szalonnak neveztek, közel egy millióan látogattak meg a kiállítás hat hetében. Évenként közel 3000 művész 5000 festményéből választották ki a kiállításra érdemes darabokat az akkori Akadémiai tagok. Évről évre hiába adta be a műveit, mindig elutasították, szerinte valami nem stimmelt a választóbizottsággal kapcsolatban, nem értették azt az irányvonalat, amit képviselt. Nem szerették ezeket a régitől eltérő, új elképzeléseket. Manet nem egyedüliként szenvedett ettől az elutasítottságtól, szép kis csapat verődött össze: Edgar Degas, Monet, Renoir, vagy Pissaro is tagja volt a gyakran visszautasítottak csapatának. Mit tehet egy tehetséges, de mellőzött társaság a fenti kialakult patthelyzetben: saját csapatot alakít, független kiállításokat rendez, és ezzel vette kezdetét, ezzel született meg az impresszionizmus.

 Nem nagyon kellene meglepődnünk ezen a történeten, hiszen nap mint nap hasonló eseményeknek vagyunk tanúi, a ma sikeres művészei, tudósai elutasítják a jövő géniuszait, nem értik az új törekvéseket, a tőlük, a megszokottól eltérő más útirányokat. Mi pedig általában nekik hiszünk, hiszen ők tudják, ők érzik mit hoz a jövő, ők már bizonyították, hogy mire képesek, habár azt nagyon gyorsan elfelejtjük, hogy aki ma sikeres az nem biztos, hogy a jövőben is az lesz, nagyon hamar a süllyesztőbe kerülhet, ahonnan már hiába kiabál vissza, a hangja elhal, nem jut el már sehová. Egy kezdőnek, egy újoncnak még rengeteg lehetőség, gondolat foganhat meg az elméjében, egy tapasztaltnak csak néhány. Egy kreatív, innovációt igénylő világban gyakran inkább az első, a tapasztalatlan látásmódjára nagyobb szükségünk lehet, mint egy beszűkült, kevés módszerrel dolgozó profira.

Alfred Wegener asztronómiából doktorált 1904-ben, majd ezután meterológiával kezdett el foglalkozni, később pedig a különböző kontinenseken élő növény és állatvilág közötti hasonlóságok keltették fel a kíváncsiságát. Ő vetette fel, hogy a kontinensek nem állnak, hanem folyamatos mozgásban vannak. A geológusok keményen nekimentek, mit képzel, kicsoda ő, honnan szerzi ezeket a képtelen ötleteket. A halála után fogadták el csak az általa felvetett elképzelést.

Chester Carlson az 1930-as években fejlesztette ki az elektrofotográfiát, amit a legtöbb általa felkeresett vállalat elutasított, végül a Xerox elkezdte támogatni, és 1965-re már közel 1000 darabot adtak el az első fénymásolójukból, ami akkor 240 millió dollárt hozott a konyhájukra.

Az ellenállás dupla arcát mutatta, nem pusztán a felvetett ötletet utasították el határozottan, hanem azt sem nézték jó szemmel, hogy Wegener, még csak nem is volt geológus, tehát miért szól bele egy másik tudományágba egy oda nem tartozó. A kettő egymást erősítő folyamatnak tűnik. Max Planck sokat idézet mondása szerint az új igazságok csak a régi igazságok szószólóinak halálával nyernek utat a társadalmunk életében.  

A nyolcvanas évek vége felé két bátor orvosember Barry Marshall és Robin Warten azt merte állítani, hogy a gyomorfekélyt nem a stressz okozza, hanem egy bakteriális fertőzés miatt alakul ki ez a betegség. A gasztroenterológusok szerint, ez olyan mintha azt mondták volna, hogy a Föld lapos és körülötte forog a világmindenség. Felforgató és elképzelhetetlen elmélet volt, az eredeti cikküket egyetlen folyóirat sem akarta elfogadni, mit is vártak, és ezért radikális lépésre szánták magukat. Kísérletbe fogtak saját magukon, Marshall egy fiólányi Helicobacterrel fertőzte meg önmagát és néhány napon belül meg is érkezett a várva várt hatás, hányás, hasfájás, gyulladás formájában. A diagnózis után egy adag antibiotikummal kezelte magát és lám eltűntek a tünetek, elpusztult a bacikolónia. Egyszerre meg is mutatta az utat, a megoldást is egy régóta rejtélyesnek tűnő betegségre, antibiotikumos kezelés. Sokáig kellett várni az elfogadásra, 2005-ban azért már ők lettek az orvosi Nobel díjasok.

 Az üzleti élet is az emberi természet, döntések területe, nem csodálkozhatunk azon, hogy itt is hasonló fiaskók százai merülnek fel, elszalasztott befektetések, túlzott elvárások, de az újdonságok elutasítása úgy tűnik itt is elég gyakran felmerül. Lehetséges, hogy az emberi természetünk része a félelem az újtól, a nem elfogadottól, az ismeretlentől?

Neofóbia a jelenség hivatalos neve, félelem az új behatástól, szituációtól. Averzív, elutasító reakció minden újra, minden váratlanra. Az új mindig egy fajta fenyegetés, ami a sérülés, esetleg a halált is jelentheti, ezért a természetben, az állat és növényvilágban ez elfogadható reakciónak tűnik. Ezen kívül pedig az újjal mindig foglalkozni kell, több kognitív energiát kell befektetni, figyelem, fókusz, márpedig az energia az költséget jelent mindig. Létezik öt kategóriája: az ízlelő, a ragadozó, a szociális, a tárgyakkal kapcsolatos és a terekkel. Nyilvánvaló, hogy vannak előnyei és hátrányai is, ha félünk az újdonságoktól, egy ragadozókkal teli világban egy kis zaj a bokrok között majdnem biztosan veszélyt jelez, jobb elkerülni, ha viszont szűkösek az élelemforrások, akkor valami újat kell keresni, mert különben éhen halok. Gyakran a kettő együtt irányítja szerencsétlen állatot, aki igyekszik új élelemforrást felkutatni, közben minden egyes kis zörejtől kiugrik a bőréből. Ennél érdekesebb, hogy már sejtszinten is működik a neofóbia, és ez számtalan betegség alapja, de mielőtt belecsapnánk ebbe a rendkívüli módon érdekes dologba térjünk vissza kicsit az üzleti világba.

Mindig hallunk történeteket arról, hogy ki milyen cégbe nem szállt be az elején és nem lett milliárdos, mert valami nagyon jó dologból maradt ki, pontosan azért, mert félt az újdonságtól. Peter Thiel félmillió dollárral szállt be a Facebook-ba, amiből 8 év alatt 1 milliárd dollár lett a számláján, ez a sikeres befektetés példája. Egy másik induló kis vállalkozásba senki nem akart befektetni, még Thiel sem, mert néhány év alatt szerettek volna egy 10% haszonnal kiszállni, hiába kilincseltek a start-up kidolgozói. Ez a vállalat, az Airbnb, 9 év alatt 31 millliárdos dollárt bevételt ért, ami egy 150 ezer dolláros befektetésnél 3,1 milliárdot jelentett volna. De rengeteg szakember nem látta ennek az újdonság értékét, nem látták az üzletet benne. Ez nem egy egyszeri sztori, nem egy kiemelt példa, rengeteg ilyen történik nap mint nap.

Erin Scott és csapata elvégzett egy kis kísérletet a fenti jelenség vizsgálatára, 652 start-up ötletet vizsgáltattak meg hozzáértőkkel és nem hozzáértők csoportjával. A szakembernek minősítették a területen már több éve dolgozó kutatókat, vagy a doktorit elvégző hallgatókat. Rangsorolniuk kellett az ötleteket, mibe fektetnének be, mi az eredeti, miben látnak fantáziát. Hiába a területen jártasság, ez a tudás semmilyen előre jelző képességgel nem rendelkeztek a szakterületet ismerő gyakorlott emberek a teljesen szűzekhez képest. Több hasonló kísérletükből azt az egyszerű megállapítást tehették, hogy minél inkább tapasztalt valaki egy tudományterületen annál inkább zártabban, dogmatikusabban gondolkodik, nem engedi az új gondolatokat közel férkőzni a szépen felépített elképzeléseihez. Ragaszkodik az elveihez.

 Néhány évvel ezelőtt az IBM elvégzett egy felmérést, ahol 60 országban 33 iparág vezetőit, munkatársakat kérdeztek meg arról, hogy mi a legfontosabb tulajdonsága egy munkavállalónak a jövőben, amire a legnagyobb szüksége lehet a vállalatnak, aki alkalmazni fogja.  A kreativitást jelölték meg, ez a legfontosabb jövőbeli sikerességhez.

 Egy pár évvel később, 2016-ban 3,500 dolgozót kérdeztek meg öt országban, és a válaszok egyértelműen cáfolták a fenti elképzelést, a vezetők egyáltalán nem támogatták az új ötleteket, nem álltak be az új tervek, elképzelések mögé. Cinikusan üres beszédnek tartották a kreativitásról és az innovációról szóló elvárásokat.

Elvárjuk, azt hisszük, hogy ez kell nekünk, amikor meg ott van, akkor elutasítjuk, félretesszük, nagyon ambivalens kapcsolatban vagyunk az újjal, a kreatívval, a mással. Kicsit olyan ez, mint a leendő szépségkirálynők esete, akik mindannyian világbékét szeretnének, valójában azonban megelégszenek egy milliomos, gazdag férjjel is. Hihetetlenül gazdag és szerteágazó szakirodalma van ennek a kérdéskörnek, mindenkinek saját elképzelése van arról, hogy miért tartjuk nagyon fontosnak a kreativitást, ugyanakkor amikor szembe találjuk magunkat vele, akkor meg miért utasítjuk el csípőből.

Egy kis bekezdésben már említettem, hogy az újjal, az nem várttal az állatvilágban is hasonlóan elutasítás az első reakció, és ugyanezt találjuk, ha a szervezeti szintről sejtszintre ugrunk. Az allergia a látszólag nem idegen dolgokra, pollenekre, állati szőrzetre adott hiperszenzitiv válasz, talán a szervezet védelmét van hivatott képviselni egy új, egy idegen behatástól. Egy egész rendszer, nevezetesen az immunrendszer épült az idegen, a testnek még új behatások kezelésére. Már sejtszinten is ellene vagyunk az újnak, azzal foglalkozni kellene, hiszen, ha nem tesszük, az akár az életünkbe is kerülhet.

A kreativitás bölcsője a kíváncsiság. A gyermeki érdeklődés valahol meghal, elenyészik mikor felnövekszünk, valahol elveszítjük, és sokan nem is találják meg. Bob McKim összehívott egy felnőttekből álló kis csoportot és megkérte őket, hogy 30 másodperc alatt rajzoljanak egy skiccet a szomszédjukról. Majd megkérte őket, hogy mutassák meg a rajzot a szomszédjuknak. Mi történt? Tipikusan a felnőttek fele nem rajzolt semmit, a másik fele pedig folyamatosan elnézést kért, mert nem tud rajzolni, ezért nem is nagyon próbálkoztak. Egy két rajz készült el egy harminc fős csoportból. Mi történt, ha gyerekeket kért meg ugyanerre a feladatra? Mindenki azonnal nekiállt, rajzolt, festett nagy beleéléssel, és utána együtt a szomszéddal megbeszélték a képeket.

Választ nem kaptunk az eredeti kérdésünkre, hogy miért nem szeretjük az új, kreatív dolgokat, gondolatokat, de talán nem is baj, mindenki keresse meg a saját válaszait.