Walt Disney, jégbor, az erdei békák és a cukorbetegség, avagy egy környezeti faktor szerepe a betegség kialakulásában

 

Dr. House nézőként már profi módon tudjuk, hogy egy betegség hátterében genetikai, fertőző ágens, étkezési vagy egyéb más környezeti faktor jöhet szóba. A cukorbetegség még nincs teljesen felfedve, ezért a fenti okok mindegyike részt vehet egyenként vagy együtt a kifejlődésében. A paleo étkezés számtalan sikert könyvelhet el a betegség visszafordításában, ezért ezzel most nem is foglalkozom, hanem egy egészen más tényezőt vizsgálok meg.

 

Amikor a víz megfagy, nagyon éles, csipkézett formában kristályosodik, szétrepesztve bármit, ami útját állja. Egy ember megfagyásakor a vér víztartalma a fagyás közben szétszabdalja a vérereket, roncsolja a közvetlen szerveket, sejteket. Természetesen testünk nem adja olcsón magát, vannak eszközeink a hideg kivédésére, először például elkezdünk remegni, ami sok hőt termelve segíthet rajtunk. Ezzel egy időben a testünk legérzékenyebb helyeiről, a kezünkből és a lábunkból a vér visszavonul a testünk belső részébe, így csökkentve a további lehűlést, és az élet számára fontos belső szerveinket melegen tartva. Sajnos a magashegyi sportot űzők sokszor valamelyik végtagjukkal fizetnek a fagyási baleset miatt. Az eszkimóknál a vér ciklikusan visszatér a végtagjaikba, majd vissza a testük közepébe, ezzel biztosítva számukra, hogy huzamosan ott tudjanak élni. A meleg égövről származó népeknél nem létezik ez az adaptáció, ezért ők, mi kevésbé tűrjük a hideget. A fagyos koreai háborúban az amerikai katonák sokkal hamarabb szenvedtek fagyási sérüléseket, mint a helyiek, vagy említhetném Napóleon oroszországi sikertelen hadjáratát, amelyekben valószínűleg a szélsőséges éghajlat is szerepet játszott.  Még egy fura, mindenki által megtapasztalt jelenségre hívnám fel a figyelmet, hidegben pisilni kell. Veséink jelzést kapnak, hogy némi extra folyadékleadás szükséges, de még nincs magyarázat erre a dologra. Még az északi, kemény fagyos hidegben élő népeknél is létezik ez a jelenség, de mi szerepe lehet ennek?

Idősebb Plinius is leírja, hogy egyes szőlősgazdák némely szőlőfajtákat csak azután szednek le miután az megfagyott. Általában vastag héjú fajtákat használnak erre, a mai napjainkban reneszánszát éli a jégbor készítés. -7 ^oC-on szüretelik a fagyott szemeket, az ebből készült must közel 300g cukrot tartalmaz literenként. Hihetetlenül hangzik. A víz 0 ^oC-on csak akkor fagy meg, ha tiszta, más anyagot nem tartalmaz, ha már sót tartalmaz, akkor jóval alatta fagy csak meg, lásd útsózás, ha alkoholt adunk hozzá, akkor pedig ablakmosó folyadékként is jól funkciónál télen. Ezek mind csökkentik a tiszta víz fagyáspontját, a cukor is ilyen anyag. Természetes fagyásgátló. A szőlő, ha érzékeli, hogy a környezet hőmérséklete eléri a kritikus 0 ^oC-ot, akkor két kézenfekvő módszerrel is védekezik ez ellen. Az egyik, hogy  csökkenti a veszélyes víztartalmát, vizet izzad ki, és a másikaz, hogy a szőlő  szemen belül pedig növeli a cukor koncentrációját. Ismerősen hangzik a hidegben pisiléshez az izzadás? Talán nem véletlenül.

Az állatvilág tagjai is kifejlesztettek hasonló eszközöket, hogy megküzdjenek a hőmérséklet csökkenésével. A téli álmot, hibernációt alkalmazó állatokat most csak megemlítem, számunkra most egy erdei béka az érdekes. A delikvens bőre ha  
 
 
 
megérzi a fenyegető hideget, a véréből és a szerveiből a vizet kipumpálja, de ezt testén belül tartja,  egy helyen, mert így ellenőrzött körülmények között tudja irányítani annak megfagyását. Ezzel párhuzamosan a béka mája hatalmas mennyiségű glukózt termel és pumpál a véredényeibe, ezzel védekezve az érkező hideg ellen.

A víz kipumpálása a szervezetből és cukor, glicerin, mint természetes fagyásgátló termelése elterjedt védekezési adaptáció a környezet változása ellen. Vajon az embernél is létezik ez a mechanizmus? Hidegben pisilünk, ez megvan. Elképzelhető, hogy ha hideg területen éltek őseink, akkor a hidegben az inzulintermelést visszaszorították, engedték, hogy a vérünkben felszaporodjon a cukor, amely segített, hogy ne fagyjon meg a vérük, és tovább élhessenek, olyan helyen ahol ez e nélkül nem lehetséges. Nem biztos, de elképzelhető. A mai korban ez hátrányosan érint minket és hosszabb időn keresztül sok millió ember életét fenyegeti, cukorbetegség néven. 

Még néhány adalék, amely alátámasztja a fenti ötletet.

Ha patkányokat hideggel stresszelnek, akkor azok rezisztensé válnak a saját inzulinjukkal szemben, hasonlóan a cukorbetegekhez.

Az északi földtekén, a hidegebb éghajlaton, a hidegebb hónapokban több beteget diagnosztizálnak.

Amerikai veteránok vérvizsgálata is azt mutatta, hogy a téli időszakban magasabb a vérük cukorszintje.

Végül, hogy jön a képbe Walt Disney?

A válasz legközelebb, addig mindenki találgasson.

 

 

Az avokádó, a papaya, a kakapó, egy amerikai antilop és az autoimmunbetegségek meglepő kapcsolata

Az avokádó, a papaya, a kakapó, egy amerikai antilop és az autoimmunbetegségek meglepő kapcsolata

 

Minden élőlénynek vannak olyan fizikai tulajdonságai, viselkedési formái és génjei, amelyek más fajokkal, egyedekkel történő interakciókért felelősek. A növények toxinokat termelnek, hogy megvédjék leveleiket, nektárt termelnek, hogy az állatok cserébe elszállítsák pollenjeiket, és végül gyümölcsöket, hogy ezzel az  állatokat manipuláljanak arra, hogy elterjesszék magvaikat. Az állatok hosszú nyelvet fejlesztenek, hogy  a nektárhoz jussanak, jobb szaglást, hogy az érő, édes gyümölcsöt könnyebben megtalálják, a húsevő állatok gyors lábakat, éles fogakat a préda elfogására.

Minden élőlény a Földön rengeteg olyan jellemzővel rendelkezik, amelyek a másikkal való összekötődés egyértelmű jeleit viseli.

Az avokádó egy rendkívül zsíros, szénhidrátokat nem igazán tartalmazó, finom külső részből és egy nagy kemény belső magból áll, Közép -Amerikában őshonos. Egyértelműen nagy testű állatok számára fejlődött ez a nagy energiabomba. Figyelemreméltó, hogy az avokádó nem érik meg a fán, amin terem, sőt ott tárolják, hanem csak a leszedés után. Az etiléngáz segíti az érését, ezért ha éretlent avokádót vettünk a piacon, érdemes érő banán mellé tenni egy zacskóba, mert az az érése során etilént termel és ezzel az avokádónk is szépen érlelődik.

A papayának 20-30 cm-es termései az öt kilót is gyakran elérik. Az avokádóhoz hasonlóan nincsenek keményítőraktárai, ehelyett rengeteg karotinféleséget, aromákat tartalmaz. Ez is egy nagy gyümölcsevő állatnak készülhetett.

A pronghorn, egy amerikában őshonos, antilopszerű legelésző állat, rendkívüli futósebességgel. Akár 90km/h tempóban menekülhet, amit 5 percig is képes fenntartani. Ezen idő alatt 8km-re jut a kiindulási helyétől. A Földön a gepárd mögött a második leggyorsabb állat,viszont ezt a sebességet tovább bírja, mint a gepárd.

A kakapó egy papagájféleség, Új-Zéland területén őshonos, földalatti üregekben él. Sokáig kipusztultnak vélték, de most már szaporodóban van. Mérete mint egy libaé, de a természetben mégis nehéz észrevenni, mert olajzöld tollazata tökéletesen illeszkedik a környezetéhez. Ha megzavarják, akkor mozdulatlanná merevedik és könnyedén elsétálhatunk mellette, anélkül, hogy észrevennénk. Ezek a tulajdonságai miatt azt feltételezik, hogy egy nagyon jól látó ragadozó vadászhatott rá .

Az igazán meglepő és hasonló ezekben az élőlényekben, az az, hogy hiányzik életükből az a rész, amelyre kifejlődtek a fenti tulajdonságaik. Az avokádó, a papaya egy nagy gyümölcsevő állat számára növesztettek ekkora termést, és benne a nagy, kemény magokat, de ezek az állatok most már nem élnek ott, a pronghorn lehet bármilyen gyors, de minek, ha ma nem él olyan ragadozó, amely erre az antilopra vadászna, ugyanígy a kakapónak sincs a természetben olyan ragadozója, amely megmagyarázná a rejtőzködését. Ma már ezeket nem találjuk, de a múltban ott voltak.

Egy pici bevezető az immunrendszerünkbe. A testünk egy ország, amit két immunhadsereg védelmez, az egyik fő ellensége a baktériumok, vírusok, a másik a nagyobb paraziták, férgek ellen harcol. Ők együtt dolgoznak, egy büdzséből, ha az egyik többet kap a test energiaraktárából, akkor a másik kénytelen kevesebbel beérni.  Ez már közel 200 millió éve működik a természetben, a cápáktól kezdve a mókusig. De mi történik akkor, ha ez a védelmi rendszer nem látja el jól a feladatát,és nem képes elpusztítani egy kórokozót? Harcoljon vele örökké? Vagy valamilyen módon próbálja tolerálni a jelenlétét és együttélni vele? Itt jelennek meg a békéltető sejtek, amelyek kordában tartják az immunrendszert és a parazitát. Nem engedik, hogy testünk felesleges energiákat, immunsejteket áldozzanak egy olyan harcban, amit nem nyerhetnek meg. A testünk a régmúltban állandó lakótársként fonálférgeket, bacikat tartalmazott, amelyeket az immunrendszerünk nem volt képes kitessékelni, ehelyett az immunrendszerünk megtanult együttélni velük, kiaknázni a jelenlétüket. A védelmi rendszerünk megtanulta, hogy hogyan kell viselkednie azokkal.

Az utóbbi néhány évszázad legnagyobb eredménye, hogy a rajtunk, közelünkben élő parazitákat sikerült majdnem teljesen kiirtani. Ennek eredménye az lett, hogy változatos formájú immunbetegségek terjednek hasonló sebességgel, mint ahogy a fertőzőek eltűnnek.

Itt kapcsolódik össze az avokádó az immunbetegségekkel, mindkét esetben eltűnt, kipusztult egy ellenség, egy társ és így a hálózat már nem funkciónál rendesen. Ha az immunrendszernek szüksége van egyes parazitákra, azért hogy megtanulja azt, hogy hogyan reagáljon normálisan, akkor ha ezt a tanulási fázist eltüntetve a parazitával együtt, ne csodálkozzunk, hogy immunrendszerünk túlreagálva egyes dolgokat saját testünk ellen fordulhat, autoimmunbetegségeket okozva. Ez az úgynevezett higiénia hipotézis alapja.

Ezen elméleti kereten belül manapság egyre több kísérlet történik az említett betegségek gyógyítására parazitákkal. Férgeket, bacikat juttatva a betegek testébe az immunrendszer egyensúlyát visszalökve a normális állapotába már sok sikert értek el autoimmun betegségek kezelésében.

Hajrá.

 Koffein és a virágok nektárja, másképpen Johann Sebastian Bach és a méhek

 

A koffein az egyik legrégebben és legalaposabban vizsgált természetes anyag, kávé, tea, kakaó.

Keserű, ezért egy kis cukor növeli a fogyaszthatóságát. Az emberi kultúra szerves része csoportosul ezen élénkítő szernek tartott anyag feldolgozásán, a keserű ízének elfedésére, különböző formákban. Azt gondolnánk, hogy ezek mind-mind az emberi elme rendkívüli találékonyságának pompás bizonyítékai. A Science múlt heti számában megjelent tanulmány azonban szétoszlatja ezt az álomfelhőt. A koffeint nem csak az emberek keverik egy kis cukorral, hogy elfedjék a fanyarságát, hanem egyes növények nektárjaiban is ez történik. Bizonyos citrusfélék a méhek számára készített nektárjaikban az édes cukrok mellé egy kis koffeint is becsempésznek. Miért? Nagyon egyszerű a válasz, mert a koffein által az őket beporzó méhek agyában változás áll be, huzamosabb ideig emlékeznek a dílernövényre, rászoknak a szerre. Természetesen a nektárban nagyon pontosan beállítódott a megfelelő koffein mennyisége, ne legyen se mérgező, sem pedig hatástalanul kevés. A koffeines méhek 72 óra elteltével kimutathatóan jobban emlékeztek a cukros (koffeines) bácsira. Az ördögi növények farmakológiailag manipulálták az őket beporzó méheket.

Általánosan elterjedt a koffeinről, hogy megnöveli a munkateljesítményt, de ez csak bizonyos típusú feladatok elvégzésére igaz. Egy fáradt embernek, akinek viszonylag egyszerű, nem nagy kreatívitást igénylő munkáknál segíthet, míg a nehezebb, díverzebb megközelítést feltételező teendőben nem igazán ajánlott a fogyasztása. Természetesen ne feledjük, hogy minden ember más és más, így a koffein hatása is erősen eltérhet.

 

Ja, Bachot majd elfeledtem nagy kávéfogyasztó volt a maga korában.

Maraton életre-halálra

Maraton életre-halálra, avagy Usain Bolt versus Stephen Kiprotich

 

Kit fedd ez a második név, a jól ismert és istenített Bolt mellett, és milyen kapcsolat lehetséges a futás és egy evolúciós blog bejegyzés között?

A magyarországon is már jól elterjedt paleo mozgalom már meghódította az étkezési szokásainkat, lassan az élet más területein is teret szerezhet magának. Az egészséges életmódban az elfogyasztott ételeink mellé a megfelelő mozgás, sportolás elengedhetetlennek tűnik, szerintem a kettő szétválaszthatatlan. Ha az ősember ezeket és ezeket ette, így és ilyen formában, ahogy a paleo állítja, akkor ehhez megfelelően fontos lehet azoknak a mozgásformáknak az ismerete, amelyekkel ő akkoriban sikeresen túlélhetett. Utánozva őseink életstílusát, rövid intenzív gyakorlatok, súlyemelések, gyors futások, nehéz súlyok szállítása és a játék az alapja, az USA-ban már elterjedt úgynevezett Crossfitnek. Testünk nem csupán az ételekre, de a mozgásformákra is adaptálódott. Az élet pulzáló lehetett, gyors, nehéz feladatokat a pihenés, lazulás hosszú időszakai váltották. Gyerekeket, sziklákat, elejtett állatok cipelése, gyökerek, érett gyümölcsök egész napos gyűjtögetését , a több napos pihenés, tánc, mesélés követte.

A mai információs korszakunk nagyban különbözik nem csak ettől a régebbi kortól, de már a gyerekkoromtól is. 20 éve még a szülőfalum terein rengeteg gyermek focizott napnyugtáig, manapság senki. A couch potato, az állandóan heverésző, tévétnéző, internetezőt jelent. Pár éve megjelent egy alfaja a fenti jómadárnak, az aktív couch potato, aki egy kicsivel, de többet mozog az eredeti fajnál, de már ez is óriási különbséget okoz egészségi állapotukban. Ők azok akik nem sportolnak semmit a szabadidejükben, de napközben esetleg lépcsőznek, sétálnak, vagy kutyát sétáltatnak. Egy ausztrál tanulmány összehasonlítása alapján, aki egy órával növeli a tévé vagy számítógép előtt eltöltött időt naponta, annak 18%-kal nő az esélye arra, hogy szívbetegségben idő előtt elhalálozzon. A bevitt és leadott kalóriák egyensúlyán múlik minden, egy kis mozgással, sétával, kerti munkával, fűnyírással háromszor annyi energiát égetünk, mint az inaktív tévézéssel.

Az említett csak semmi mozgás csak semmi sport felfogás ami rossz az egészségünknek, egy dolog.

Az amerikai paleosok ( De Vany, Cordain) szerint vadászó őseink élete változatos, rövid ideig tartó gyakorlatokból állt, ez az ami jó nekünk, míg kitartó, hosszú idejű, folyamatos terhelés, például a  hosszútáv futás, rossz. De Vany nagy súlyokkal való sétálást ajánl, ami jól utánozza a leölt mastodon húsának hazacipelését. Mások kétségbe vonják, hogy elődeink szilárd lapos talajon futottak volna, inkább koszos, füves talajon és inkább sétáltak vagy sprinteltek, a gepárdhoz hasonlóan rövid távon. Egy egy vadásznap rövid sprintekből, sok sétából állt,  utána akár több napi pihenés következhetett.

Az utóbbi időben ezzel a kialakult nézettel teljesen ellentétes kép kezd kialakulni, mégpedig az, hogy a hosszú  távú futás nemcsak hogy egészséges, de az evolúciónk során fontos szerepet játszott. Kétlábúak vagyunk, de hogy ez miért alakult így, arról még vitatkoznak a tudósok, David Carrier biológus 1984-ben felvetette, hogy amikor az emberi mozgásról beszélünk, akkor általában sétáról beszélünk, nem pedig futásról. Összehasonlítva az embert más állatokkal, kutyákkal, a lovakkal nagyon gyenge sprintelőknek bizonyulunk. 60-80 km/h-ánk messze elmarad a gepárdétól, de nagyobb probléma, hogy közben kétszer annyi energiát égetünk, mint ami a tömegünk alapján elvárható lenne egy hasonló súlyú emlőstől. De mi van akkor,  ha nagyobb távot kellene megtennünk futva, akkor is lemaradnánk? Vadkutyák, hiénák és néhány nagyobb vándorló legelésző állatot nem hagynánk le, de az említett lovakat biztosan otthagynánk, nekik sokkal gyakoribb pihenésre van szükségük hosszabb távon, mint nekünk, gondoljunk csak a három testőre, akik Angliába lovagolva gyakran cseréltek lovakat, mert azok gyorsan kifulladtak.

 

 A világ sok részén a történelmi koroktól napjainkig ismertek azok a vadászó emberek, akik a kengurut vagy az antilopot pusztán azzal fogják meg, hogy addig kergetik a szavannákon amíg az a kimerültségtől összeesik. Ha ez igaz, két kritikus problémát kellett megoldania az evolúciónak, az egyik a fejlődő hő elvezetése a testről, a másik az energiaraktárak kérdése, hiszen az órákig tartó hajtóvadászat nagy energiaigényű tevékenység. A második az ételekkel megoldható, az első nehezebb dió. A melegvérű állatok mozgásuk alatt a metabolizmusuk felgyorsulása miatt egy kevés hőt fejleszt, ez az amit a bemelegítés folyamán érzünk, eleinte szeretjük, de a gyakorlatok során egyre nagyobb gond, a megoldás az izzadás, amely elvezeti a hőt. A gepárd egy kilométer futása alatt annyi hőt termel, hogy a teste 40.5C fokos lesz, és ha nem akar túlhevülés miatt elpusztulni, akkor meg kell állnia. Egy kilométere van , hogy elfogja a vacsoráját. A szőrös állatok nem izzadnak, ők a hőt lihegéssel távolítják el, sokkal kisebb felületen, mint mi emberek, akiknek egész testünkben rengeteg izzadságmirigy dolgozik a hőegyensúlyunkon. A szőrtelen testünkről nagyon könnyedén távozik a felesleges hő.

Az emberi futásnak van egy másik fontos jellemzője: nincs optimális sebessége. Ez egy olyan érték lenne, aminél a legkisebb lenne annak energiaigénye.

Ezek alapján az emberi test további bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy maratoni futásokra adaptálódhatott az. A koponya és a nyak a gyors mozgások stabilizálására, a lábcsontok szerkezete is mintha ezekre lettek volna tervezve.  Az emberi fej mozgása független a vállainktól, ami a sétánál nem igazán, míg a futásnál segíti testünk egyenesben tartását.

A legtöbb állat ha vadásznak rá, akkor az első és legjobb menekülés az a gyors elfutás lesz, de ebben hamar kifulladnak, pihenniük kell a következő menekülés előtt, különben túlhevülnének és ebben pusztulnának el, ennek kihasználására jöhetett létre ez a képességünk. Ha igaz ez, akkor ez a stílusú vadászat eredménye a proteinben és zsírban gazdag hús volt, és ez lehetett a későbbi agynövekedésünk megalapozója. Ha viszont azt feltételezzük, hogy dögevők lehettek őseink, akkor is jól jöhetett ez a tulajdonságunk, hiszen a dögevőa keselyűk egyértelműen jelzik a tetemek helyét, ha megakartuk előzni az egyéb dögevőket, hiénákat, gyorsnak és kitartó futóknak kellett lenniük paleo elődeinek.

Sok vita, ellenvetés és válasz után egyre megalapozottabb az a nézet, hogy a hosszabb távú futás fontos szerepet játszott és játszik életünkben.

Két dolgot még érdekességet megemlítenék, az egyik, hogy habár a maratoni futók teljesítménye 30 éves koruk után csökken, de nem nagyon jelentősen, 90 évesen hasonló eredményeket lehet elérni, mint 40 évesen, a hölgyeknél még kisebb ez a teljesítménycsökkenés.

Van agyunkban egy fehérje, ami a prefrontális kortexben a normális működés fontos eleme. A fehérje mennyisége sportolás alatt és miatt növekszik, így a maratoni sámson őseinknek a fehérje mennyiségének halmozódása további segítséget nyújthatott agyuk fejlődésében,ezek az agyterületek a döntésekért, a kognitív térképekért és az érzelmi kontrollért felelnek. Fontosak ma is.

 Stephen Kiprotich a 2012-es olimpia maratoni futásának győztese. Őseink diadala.

Evolúciós alkohológia

Evolúciós alkohológia

 

Az elmúlt húsz évben az egészségügyi problémáink nagy részéért a dohányzást, a nem megfelelő táplálkozást, a kevés gyümölcs-sok zsír, sok cukor, és só fogyasztást okolták a szakemberek. Az alkohol csak mostanában  csatlakozott a ˝csapathoz˝, és a mai betegségeink egyik fő okozójává vált az elmúlt húsz évben. Hogyan érte el ezt a pozíciót, és az evolúciós megközelítéssel mit mondhattunk a múltbeli szerepéről, megjelenéséről.

 Az egyik közhiedelem az ember és alkohol kapcsolatáról a középkori életből ered, miszerint a régmúltban a víz gyakran fertőzött volt különféle bacikkal, és ez ellen az alkohol, mint fertőtlenítő anyag kiválóan megfelelt, Nyugaton, a vizet gyakran alkohollal keverték, lásd fröccs, míg a keleti világban a víz forralásával védekeztek a fertőzések ellen. Ennek bizonyos genetikai következményei is vannak, a keletiek kevésbé tudják az alkoholt bontani, kevesebbtől mámoros állapotba kerülnek. Az állatvilágban az ecetmuslicától, a sivatagi show támolygó varacskos disznóitól, az erdei cickányig nagyon sok bizonyított eset létezik az érett, magas alkoholtartalmú gyümölcsök élvezeti fogyasztására és az ehhez kapcsolódó fertőtlenítő, antibakteriális hatásáról is. Hogyan kezdődhetett a cukrok alkohollá bontása, és mikor, ezek fontos kérdések, hogy megértsük a mai fennálló helyzetet.

130 millió éve jelentek meg az első virágos növények, húsos, cukortartalmú gyümölcsökkel. Ezek természetesen nemcsak a nagyobb állatok tápláléka lett, hanem a gombák is lecsaptak erre az új élelemforrásra. Az egyik élesztőgombafaj egy ügyes trükköt fejlesztett ki, ahelyett, hogy a gyümölcsben található cukrokat teljesen lebontotta volna, megállt egy közbenső fokon, alkoholt állított elő, mint mellékterméket és ezt nem bontotta tovább. Ez első pillantásra hátrányosnak tűnhet, hiszen kevesebb energiához és alapanyagokhoz juthatott ezáltal, de volt egy nagy előnye, mégpedig az, hogy az  alkoholnak erős a baktériumölő képessége, amellyel a gyümölcsön táplálkozó ellenfeleket legyőzhette. Az élesztőgomba által előállított alkohol illata emellett egyértelműen jelezte a környék nagyobb állatai számára az érett gyümölcsök jelenlétét. Így az finom, lédús táplálék és az alkohol pozitív kapcsolatba kerülhetett az ezzel táplálkozó emberősök, emberszabásúak agyában. Ezen agyi áramkörök kellemes érzéseket keltenek bennünk, ha alkoholt iszunk, ezért később tudatosan is kinyertük az alkoholt a gyümölcsökből, hogy ezeket az agyi áramköröket szabadon, bármikor stimulálhassuk. Ellene szól egy picit fentieknek, hogy amikor megérezzük az alkoholos, érett gyümölcsöt, az már inkább a túlérettség, a rohadás közeli állapotra utal, és nem igazán kedveljük ezeket manapság.

Talán a későbbi , első gazdálkodó telepeseknek származhatott előnyük az alkohol termeléséből. A fermentálódó gabonák alkoholtartalma nemcsak a bacikat, hanem egyéb patogén kórokozókat is elpusztított, és így megvédte az elraktározott gabonát a romlástól.
A fertőzött, beteg gyümölcslegyek is több alkoholtartalmú gyümölcsöt fogyasztanak, ami elpusztítja a kórokozóikat.  Az említett élesztőgombák az alkoholon kívül hasznos vitaminokat, fehérjéket is termeltek. Az alkohol segített a növekvő emberiség szociális interakcióiban is. Gondoljunk csak a mai bulikra, ahol az alkoholnak erős szerepe van a kapcsolatok teremtésében, a feszültségek feloldásában.

Az első alkoholos italokat valószínűleg véletlenül fedezték fel az első gazdálkodók, amikor a tárolt gabonájuk a megfelelő élesztőgombával fertőződött, valamikor 7000 éve. Az első alkohol tárolására szolgáló edényeket ebből a korból találták meg a régészek a mai Kína területén . Ha egyszer sikerült, akkor ezzel az erjesztett itallal beoltva a következő már könnyedén előáll, hála az élesztőnek.
 A Saccharomyces cerevisae  élesztőgomba volt az első organizmus aminek a genetikai kódját szekvenáltuk. Ezen élőlény  a mezőgazdaság megjelenése óta nagyon sok változáson ment keresztül, vannak hidegtürő fajtái, amik Patagóniából Németországba is eljutottak, mégpedig eléggé rejtélyesen, azelőtt, hogy az európaiak elérték volna az Újvilágot.
 Érdekes párhuzam , hogy bizonyos levélvágó hangyák is farmerkednek, gombafajtákat nevelnek étkezési céllal, levelet rohasztanak, ezzel táplálják őket, a termőkamráikban a gombáknak optimális hőmérsékletű és páratartalmú levegőt biztosítanak.

 Az élesztőgombák minket embereket is megváltoztattak. A főemlősök testében az alkohol lebontásáért felelős enzimek az egész testükben megtalálhatóak, ami azt jelzi, hogy a sejtjeikben a testi folyamataik során etanol keletkezik, mint melléktermék. A mi testünkben is sokfelé megtalálhatóak ezek az enzimek, de legnagyobb mennyiségben a májunkban találhatóak. Egy átlagos emberi májban dolgozó enzimek 10%-a az etanol lebontását végzi. Több vizsgálat kimutatta, hogy a ritkán és keveset fogyasztott alkohol egészségmegőrző hatását, míg 2010-es adatok a túlzott alkohol fogyasztás rizikójára hívták fel a figyelmet, miszerint évente közel 5 millió ember haláláért felelős a túlzott alkoholfogyasztás. A természetes szelekció talán segíthet, hiszen manapság vannak olyan genetikai változások a keleti kultúrákban, a kínait és a japánt említeném, amelyekben az alkohol lebontásáért felelős két gén egyike nem működik. Ezzel a génnel rendelkező egyének néhány ital után már kótyagosak, szédülnek, arcuk vörössé válik és hányingerük lesz, komoly ellenállást keltve ezzel a további, már káros alkoholfogyasztás ellen. Ez a mutáns gén az elmúlt néhány ezer éve terjedt el, valószínűleg az Ázsiai populációból, ahol az alkohol ivás negatívumai ellen hatott ennek a variációnak a megjelenése. Aki a mi nyugati kultúránkban az esti bulizásnál hasonló rosszullétet, és arcpirosodást észlel, az két dolgot tudhat meg az őseiről, az egyik, hogy minden bizonnyal keletről jöttek és olyan helyről, ahol az alkohol már elterjedt, hiszen a túlzott fogyasztás káros következményeitől védi meg őt ez a hiányzó enzim.

Egy nagyon érdekes szimbiotikus kapcsolat alakított minket és az élesztőgombát, eleinte segítették őseinket, hogy azok megtalálják a tápanyagdús, érett, ízletes gyümölcsöket, majd később a földművelőket támogatta a termény megromlását okozó bacik ellen, közben az emberek is változtatták a gomba egyes tulajdonságait. Most már a gomba helyét ebben a kapcsolatban maga a fő terméke, az alkohol vette át, átalakítva genetikai rendszerünket, talán valamikor egyensúlyra jutva, valahol a kevés de elegendő mértékű alkoholfogyasztásnál.