A humor és a nevetés szerepe az életünkben

A nevetés és a humor univerzális emberi jelenség, amelyek azonban meglehetősen kevés figyelmet kaptak a tudós emberektől. A pszichológia tudománya, érthető okokból, elsősorban a negatív érzésekkel, mint az idegesség, a depresszió, a düh foglalkozik, és ezek hatásával a mindennapi életünkre. Mostanában emelték fel a fejüket csodálkozva az említett szakemberek, hogy jé léteznek pozitív érzései is az embernek, mi lenne, ha ezekkel is megismerkednénk, megvizsgálnánk őket, hátha megtudunk valamit az emberről.  A humor és közvetlen rokona a nevetés nagyon kis részét képezi ennek az utóbbi csoportnak, kevés empirikus kutatás létezik a témában, a fejlődésével, a gyermekek életében betöltött szerepével pedig még kevesebb. Miért is lenne fontos ez számunkra? Néhány éve írtam egy könyvet a gyermekekről, és azóta is keresem a belső indíttatásom, hogy miért is írtam róluk, és mostanában kristályosodott ki előttem a válasz a miértemre. A gyermekeink mintegy megismétlik az evolúciót, az emberiség hajnalához vezetnek minket, a fejlődési lépcsőik egyértelműen elárulják, feltárják számunkra, hogy mi volt a lényeges a múltunkban, és mi tesz minket emberré. Egyszerűen megfigyelve őket időutazást tehetünk a paleolit korszakba, ahol kialakultunk, és ahonnan elindultunk a Föld nevű bolygó meghódítására. Hogyan kapcsolódik a humor, hogyan fonódik bele ebbe a képbe? A gyermekeink fejlődésük nagyon korai szakaszától kezdve érzékenyek a humor minden formájára, és ez sokkal korábbi időpontban elkezdődik, minthogy beszélni tudnának, tehát a humor észlelése megelőzi a beszéd és egyéb fizikai, agyi szervünk kialakulását. Nagyon furcsa, és elgondolkodtató.  A testünkről, ahol minden óramű pontossággal, kritikus fejlődési szakaszokban növekszik, nem tartom elképzelhetőnek, hogy a természet odatervezett volna egy haszontalan, felesleges dolgot, nesze kezdj ezzel valamit. Vegyünk komolyan a humort, a gyermekeink humorát.

A nevetés természete, a természet humora

A humor nem azonos, nem felcserélhető a nevetéssel, mindannyian tisztában vagyunk ezzel, nem mindig nevetünk a vicceken, a tréfákon, ugyanakkor sok esetben mosolygunk, nevetünk a humor jelenléte nélküli szituációkban. Mégis közeli rokonokról van szó, evolúciós biológusok szerint a nevetést a játék közbeni hangkiadásokból vettük át, onnan fejlődött a humor egyik reakciójává társas helyzetekben. A nevetés tudattalanul, és akaratlanul megjelenik, a kontroll teljes hiánya jellemzi, nem irányítható és nehéz akaratlagosan előidézni, na most nevetek egyet. Arisztotelész szerint egyedülien, ránk emberekre jellemző tulajdonság, és a gyermekek első nevetése azt jelzi, hogy a lelküket éppen akkor megkapták, Darwin szerint a nevetés az emberi kommunikáció egy korai formája, a szociális jelzések egyik legfontosabb közvetítője. Darwinnak minden bizonnyal ebben is igazat adhatunk, inkább, mint Arisztotelésznek.

Minden emlősállatnak az agyában megtalálhatóak a nevetésért felelős agyi áramkörök, az ősinek nevezett agyi részekben. A nevetésünkre jellemző a ha-ha-ha hangkiadás eredete a fiatal csimpánzok és más főemlősöknél a játékos viselkedésük során megjelenő lihegő levegővételében felismerhető, ehhez hasonló a bonobók nevetésszerű hangkiadása, amit szintén a játék során adnak ki.  Mostanra már biztosan kijelenthetjük, hogy minden főemlős kiadja a hahaha nevetésszerű hangorkánt ha például csiklandozzák, habár kevésbé gyakran, mint az ember gyermeke. A makákók, Darwin szerint, két jól megkülönböztethető arcjelzésük egyértelműen az emberi mosoly előfutára lehet, sőt egyes fajoknál a humorra jellemző kognitív képességek alapjait is felfedezhetjük. Ezt a nevetést, mármint a játék közben megjelenőt vettük át, vagy inkább ez tovább fejlődött, alakult a humoros szituációk minősítésére. A nevetés és a humor nem felcserélhetőek egymással, a humorra adott reakciók egyik fajtája a nevetés. A humor sokkal komplexebb, mint a nevetés, a jó humorhoz szükséges a környező világ megfigyelése, a memória, tehát a megfigyeltek raktározása, bizonyos elvárások a világ történéseivel kapcsolatban, és természetesen mások jelenléte. A humor legegyszerűbben az elvárások nem teljesülésében nyilvánul meg, létezik valamilyen elvárás, megszokás ahogy a dolgok, az események történek és ha ez sérül, nem úgy alakul, akkor az gyakran meghökkentő, humoros.  A dolgok, Newton szerint legalábbis, lefelé esnek a világunkban, ha nem ez történik az általában vicces.

A humor fejlődése a kisgyermekeknél

Washburn már 1929-ben kíváncsian kereste, kutatta, hogyan viselkednek az újszülöttek 2 és 12 hónapos időszakukban, ekkor már többször, többféle nevetést produkáltak, és a csiklandozás bizonyult a leghatékonyabb formájának, ez volt a kiváltója a nevetésüknek, állapította meg. Sroufe és Wunsch és társai 1972-ben már egy nagyobb mintán, 150 2-12 hónapos gyermek szisztematikus megfigyelését végezték el, leírták a nevetésüket, annak minden fizikai paraméterével, frekvenciájával, mi indította el, meddig tartott. Általánosan a 4-6 hónapos csecsemők elsősorban a hangjelekre, és csiklandozásra válaszoltak nevetéssel, az idősebb korosztály a vizuális effektekre volt érzékenyebb, habár ezek nagyon nehezen elválaszthatóak egymástól. A fenti kutatások alapján további két lényeges vonást sikerült megfigyelni, a humor mindig szociális környezetben jelent meg, és tipikusan egy határozottan képtelen, abszurd dolog okozta a nevetést. Ezen a vonalon tovább haladva két hipotézis merült fel arra, hogy a nevetés, és a humor milyen szerepet tölthet be az ember életében, miért jelenik meg nagyon korai fejlődési szakaszunkban.

Nevetni a szeretetért lenne az első, röviden, tömören.  Az életünk első hat hetében már képessé válunk a mosoly teljes kontrollálására, amely természetesen rendkívüli módon fontos is, hiszen ezáltal tartjuk fenn a kapcsolatot a minket ellátó felnőttekkel. A szociális mosoly után már a gurgulázó nevetések következnek, amelyek az elképzelések szerint segíthetik a kötődés, egy erős érzelmi kapcsolat kialakulását és ennek továbbfejlődését, megerősítését. A kötődés egy lényeges szociális-érzelmi mérföldkő a csecsemők emberré válása során. Mireault és kollégái a kötődés és a humor kapcsolatát vizsgálták egyéves gyermekeknél, és az előrejelzésük alapján azt várták, hogy akik hamarabb reagáltak a humoros helyzetekre később szorosabb kapcsolatban voltak a gondozóikkal. Pontosan az ellenkezőjét találták, meglepően, a jó humor érzékkel megáldott gyermekek könnyedén mellőzték a szüleiket, gyengébb kapcsolat szövődött közöttük. Miért? A válasz még várat magára.

Nevetni a tanulásért a másik magyarázó keret a humor korai megjelenésére. A szociális és érzelmi fejlődés mellett a kognitív területek is támaszkodhatnak a humorra. A humorban néhány faktor zsúfolódik össze: újdonság, a memória szükségessége, az ellentmondás az elvárt eseménnyel, személyekkel kapcsolatban, a kisgyermekek hihetetlen gyorsan felismerik és összerakják ezeket a faktorokat. A gyermekek imádják az új dolgokat, szeretik és keresik az új élményeket, kúsznak, másznak, hogy felfedezzék a környező világuk összetevőit és azok egymáshoz való viszonyát. Ha ezt még viccesnek is találják, akkor tovább fenntartják az érdeklődésüket az esemény iránt, mint abban az esetben, ha hiányzik a humoros rész. A világ megfigyelése során elraktározzák a memóriájukban a normálist, ilyen és ilyen helyzetekben ez és ez történik. Ha megtörjük ezt, akkor az elvárásaik szerint valami egészen más történik, és ez gyakran vicces, humoros számukra és számunkra is.

A humor rakja le az alapokat egy ember érzelmi, kötődési, szociális és kognitív fejlődése folyamán, vegyük hát komolyan a humort.

A humor szociális

A gyermeki fejlődés során nyert benyomásunk nem teljes azonban, mellőzi a humor jelenlegi betöltött szerepének kialakulását, a humor fejlődése szociális folyamat, nem elsősorban intellektuális jelenség, ehelyett inkább interperszonális. Gyakrabban történik mások társaságában, nevetni is felszabadítóbb barátaink vagy családunk körében, mint magányosan valami tévéadást figyelve. Provine szerint a jó humor fő összetevője nem a jó poén, az ütős vicc, inkább egy másik személy, akivel osztozunk a meglepetés, a meglepődés erejében. A nevetés összeköt, a jelenlévő idegenek, akikkel együtt nevettünk, azokat sokkal szerethetőbbnek tartjuk, mint más ismeretleneket. Már 10 hónapos életkorunkban is inkább együtt nevetünk valakikkel, más személyek jelenlétében, mint magányosan. Az evolúciós elméletek közül a leginkább elfogadható is a csoporttal, a szociális kapcsolatokkal hozza összefüggésbe a humor szerepét az ember életében. A humor megnöveli a csoport tagjai közötti kapcsolatokat, a közös öröm, élvezet növeli a közösség tagjaiban az együvé tartozás érzését. Ebben a vonatkozásban is nagyon hasonlít a játékra, ahonnan szerintem eredeztethető a humor, a játék is összehoz különféle embereket és szinkronizálja azok tevékenységét, akár még csapatépítő is lehet, ha komolyan vesszük.

A humor gyógyító

1976-ban egy neves orvosi lapban jelent meg egy kis tanulmány Norman Cousin tollából, napi 10 perces igazi, öblös kacarászás valamilyen komikus filmen, két órás fájdalomcsillapító hatással bírt egyes betegség esetében. Azt ugyan nem tudni biztosan, hogy a nevetésnek lehetett ez a hatása, vagy a szokatlanul nagy adag C vitaminnak, amit szimultán kaptak a betegek, de ezzel a kutatással elindult a nevetéssel a gyógyulásért vizsgálat sorozat. Könnyen alkalmazható és olcsó megoldásnak tűnt, ez jelent meg több amerikai filmben is, gondoljunk a Robin Williams főszereplésével készült Patch Adams című filmre. Az igazi szisztematikus, placebo kontrollált kísérletek hiányoznak, de ezen ne is csodálkozunk, a mai orvoslás nem hiszem, hogy egy olcsó és könnyen beszerezhető gyógyszert támogatna, vizsgálna, mert ha ez beválna, akkor sok embernek felkopna az álla. De, és ez nagy de, a nevetés során a szívbetegeknél kevesebb aritmiát és visszaesés figyeltek meg a rehabilitáció során, a kortizol szintet is csökkentette, növelte az endorfin szintet, a fájdalomtűrő képesség is nőtt, a gyulladáskeltő anyagok szintje szintén csökkenő tendenciát mutatott, és egy időben a gyulladáscsökkentő belső anyagok szintje felfelé száguldott. Ezek a kiragadott példák csak azt illusztrálják, hogy milyen széleskörűen lehetne ezt is alkalmazni, olcsó és könnyen megvalósítható gyógymód van a kezünkben, amivel az evolúció látott el minket, de sajnos nagyon távol vagyunk jelenleg ennek komoly alkalmazásától.

Ötéves kislányomnak a napokban magyaráztam el a paleo alapjait, mit és miért eszünk, hogyan kellene élnünk, egy pár percig gondolkodott és felcsillant a szeme:

Apa, akkor holnaptól reggelire mamutot eszünk?

Felhasznált irodalom: 

Seligman, M. P., & Csikszentmihalyi, M. (2000). Positive psychology: An introduction. American Psychologist, 55(1), 5–14. 

Dezecache, G., & Dunbar, R. M. (2012). Sharing the joke: The size of natural laughter groups. Evolution and Human Behavior, 33(6), 775–779.

Provine, R. R. (2004). Laughing, tickling, and the evolution of speech and self. Current Directions in Psychological Science, 13(6), 215–218.

Panksepp, J. (2005). Beyond a joke: From animal laughter to human joy? Science, 308, 62–63.

Preuschoft, S. (1992). ‘Laughter’ and ‘smile’ in Barbary macaques (Macaca sylvanus). Ethology, 91(3), 220–236.

Loizou, E. (2005). Infant humor: The theory of the absurd and the empowerment theory. International Journal of Early Years Education, 13, 43–53.

Washburn, R. W. (1929). A study of the smiling and laughing of infants in the first year of life. Genetic Psychology Monographs, 6, 397–537.

Sroufe, A., & Wunsch, J. (1972). The development of laughter in the first year of life. Child Development, 43, 1326–1344.

Mireault, G., Sparrow, J., Poutre, M., Perdue, B., & Macke, L. (2012b). Infant humor perception from 3- to 6-months and attachment at one year. Infant Behavior and Development, 35(4), 797–802.

Baillargeon, R. (2004). Can 12 large clowns fit in a Mini Cooper? Or when are beliefs and reasoning explicit and conscious? Developmental Science, 7(4), 422–424.

Cousins N.: Anatomy of an illness N.Eng.J.Med. 1976. 1458-1463.

Tan SA, Tan LG, Berk LS. Mirthful laughter an effective adjunct in cardiac rehabilitation. Can J Cardiol. 1997:13(suppl B):190.

Berk LS, Feiten DL, Tan SA, Bittman BB, Westengard J. Modulation of neuroimmune parameters during the eustress of humor-associated mirthful laughter. Altern Ther Health Med. 2001:7(2):62-72,74-76.

Berk LS, Tan SA, Fry WF, e al. Neuroendocrine and stress hormone changes during mirthfiillaughter./lm/Mcíí5o. 1989;298(6):390-396.

Berk LS, Tan SA, Nehlsen-Cannarella SL, et al. Humor associated laughter decreases Cortisol and increases spontaneous lymphocyte blastogenesis. Clin Res. 1988:36:435A

Matsuzaki T, Nakajima A, Ishigami S, Tanno M, Yoshino S. Mirthfiil laughter differentially affects serum pro- and anti-infiammatory cytokine levels depending on the level 179. of disease activity in patients with rheumatoid arthritis. Rheumatology (Oxford). 2006;45(2):182-186.

Weisenberg M, Raz T, Hener T. The influence of film-induced mood on pain perception. Pain. 1998;76(3):365-375

Evolúciós sportológia : a fáradtság és a központi irányítás 2. rész

Minden fejben dől el, a motiváció, az akaraterő, a kitartás mind elengedhetetlenül fontos kelléktárai a sikernek az élet minden területén, így a sportban is, és valóban ezek az agyunk, az elménk munkájának gyümölcsei, néha rohadtak, de ha jól gondozzuk őket akkor ízletesek és hálásak. Ezekre gondolunk amikor a minden fejben dől el rigmust mantrázzuk, most azonban egy más oldaláról lesz szó, és ezzel kanyarodjunk is vissza az előző bejegyzésünk végéhez, testünk, az izmaink, a tüdőnk, a tejsav szintünk a képességeink behatárolói vagy mégsem, van még valami?

A hős színre lép

Tim Noakes a kedvenc tudós emberem, az egész életében futott, orvosként végzett, és utána kezdett el foglalkozni az edzéselmélettel, írt egy vaskos, több kilós könyvet a futásról, mostanában pedig a keto étrend előnyeit próbálja az élet és a sport berkeiben elterjeszteni. 1996-ban még ismeretlen előadóként megkérdőjelezte A.V.Hill közel száz éve fennálló elméletét, miszerint az izmok oxigén ellátottsága határolja be a sportoló teljesítményét, szerinte az ég nem kék, hanem rózsaszín, ezt is mondhatta volna. Felzavarta az állóvizet, többen védték a fáradtságban játszott központi szerepét az oxigénnek, de természetesen voltak, akik mellé álltak, mármint Noakes mellé, és további kísérleteket szerettek volna látni.

A legtöbb atléta, sportoló úgy gondol a testére, mint egy autóra, a verseny kezdetén tele a tank, míg ahogy halad az úton, a végére teljesen kiürül, elfogy az üzemanyag, nem hagy semmit a tankban. Valami nem stimmel ezzel az ideális elképzeléssel, 5-10 km futáson az lehetne a legjobb stratégia, hogy az elejétől a végéig maximális sebességgel haladok, és a verseny végére pontosan elfogy minden, elfáradok. Okos tudós emberek utánajártak ennek az elméletnek, 64 világverseny adatait átböngészve egészen más összkép bontakozott ki, a két leggyorsabb kilométerre voltak kíváncsiak. Az első nem nagy meglepetésünkre az első kilométer volt, ekkor a legfrissebbek a versenyzők, mindent bele. A másik azonban az utolsó kilométer volt, ami meglepő, ha feltételezzük, hogy a versenyen folyamatosan fogy az energia, és folyamatosan fáradunk. Honnan szedik még azt a pluszt erre az utolsó körre? Noakes szerint nem az izmok, és azok oxigénes ellátottsága a teljesítmény igazi korlátjai, hanem az agy. A Central Governor modellje szerint az agy ellenőrzi testünk teljesítményét, és neki csak egyetlen célja van, biztosítani a testünket, hogy a normális funkciói fennmaradjanak, még extrém megterhelés során is.  Legyen az edzés, vagy verseny az agyunk igyekszik elkerülni, hogy testünk katasztrofális helyzetbe kerüljön. Gondoljunk egy 10 km-es versenyre egy hideg reggelen, a fizikai helyzetedet felmérve plusz a környezetet figyelembe véve az agyad tudattalanul beállítja a futásod optimális sebességét, úgy hogy elérd a célt nagyon nagy gond nélkül, ne történjen semmi olyan folyamat, ami visszafordíthatatlanul egy esetleges a test végzetéhez vezethetne. Nyilvánvalóan más időeredményt kapnál, ha ugyanolyan edzettségi szinten, de meleg nyári napon futnád le a távot, ekkor a külső hőmérséklet miatt lassabb lépésszámot állít be az agyad, nehogy túlmelegedjél, és szerintem sokan tapasztalták már ezt, hidegben jobb teljesítményre képesek, mint melegebb hőfokon.

Ezek után mit is mondhatunk mi a fáradtság tulajdonképpen? Egy érzet, egy érzelem, amit az agy konstruál azért, hogy a testedzés, a mozgás a test képességeinek határain belül legyen. Sokféle dolog határozza meg, a motiváció, a félelem, a múltbeli edzések emléke, a hit a saját sikerességünkben stb.  Egyfajta kombinációja a különféle pszichológiai, tudatos és tudattalan jelzéseknek, amelyek biztosítják, hogy izmaink jól elvégezzék a kitűzött feladatot. Az elképzelés alapján a fizikai teljesítményünket nem a szívünk, a tüdőnk vagy az izmaink kapacitása határozza meg, hanem a központ, az agy.

Nagyon nehéz ezt bizonyítani egyértelműen, de van egy két olyan jelenség, ami mintha alátámasztaná ezt a központi irányítású elméletet. A szénhidrátok mindig is kitüntetett szerepet játszottak a sportolók teljesítőképességében, tanulmány tanulmány hátán mindegyikben istenítik őket, egyél sokat, nő a hátad (sicc vagy vicc?). Az érdekes azonban az, hogy nem is fontos megenni őket és mégis nőhet a teljesítményed, átejtheted a testedet, igazából az agyadat, legalábbis egy érdekes kísérletben ezt találták 2004-ben a sokat emlegetett brit tudósok.  Biciklistákat kértek, hogy egy órán keresztül tekerjenek miközben vízzel, vagy cukros vízzel öblíthették ki a szájukat, nem ihatták meg a folyadékot, csak öblítés. A szénhidrátos szájlögybölés 3%-kal növelte a teljesítményt. A szájban lévő receptorok érzékelték, hogy üzemanyag került a szervezetbe, az agynak eljutatott hamis információ szerint növelhetjük a munkát, hiszen több energiánk lett ezzel most. Az igazán meglepő az volt, hogy a kísérleti egerek, biciklisták nem érezték, hogy növekedett volna a teljesítményük, ők csak tekertek, tekertek.

Ha igaz a központi irányító szerepe a teljesítményünkben, akkor, ha sikerül valamilyen módon becsapni, ahogy a fenti első kísérletben sikerült is, megnövelhetjük a teljesítményünket nem várt módon és mértékben. 2012-ben szintén biciklisták voltak az alanyok ennek további bizonyítására: 4000 m kellett maximális erőkifejtéssel tekerniük, ez volt az alap, amivel később dolgoztak, ezt kellett valahogy túlszárnyalni. Még két alkalommal tértek vissza a laborba a versenyzők, első alkalommal egy virtuális ellenféllel hozták össze őket, akinek a legjobb ideje, nem meglepően az ő idejükkel azonos volt. Sikerült legyőzni korábbi önmagukat, körülbelül 1%-kal jobb eredményeket produkáltak. Kicsi különbség, de kezdetnek nem rossz. Második alkalommal már komolyabb kihívás várta őket, egy a legjobb eredményüknél is jobb ellenféllel versenyeztették őket és most már ezt is sikerült 2%-kal túlszárnyalni. Mindezt úgy, hogy az agyukat egy picit becsapták, átállították.

Jelenleg nagyon sok fejlesztés foglalkozik azzal, hogy hogyan lehet az agyunkat jól irányítva, ha kell becsapva növelni a fizikai teljesítőképességünket, sajnos leginkább katonai alkalmazások az elsődleges kutatási terepek, de a sport is előtérben van. Fáradt, lemerült agy, fáradt, merült testet irányít, hogyan lehet maximális teljesítményt elvárni, ha az agyunk fáradt? Edzéssel természetesen, léteznek olyan gyakorlatok, amelyeket erre fejlesztenek, és próbálnak ki, sikeresen.

Talán érdemes lenne ezeknek utánajárni és alkalmazni az amatőr sportjainkban is. Milyen gyakorlatokról van szó? Legközelebb egy-kettővel megismerkedhettünk.

Evolúciós sportológia avagy mítoszok a sporttudományban: a tejsav, a fáradtság és a központi irányítás 1. rész

Professzor A.V. Hill-lel kezdődik a mai kis történetünk, és holmes-i nyomozásunk, ami elvezet a sport tudományának néhány központi kérdéséhez. A professzor kíváncsian kísérletezett, leginkább saját magán, akkoriban több emberkísérlet folyt, mint manapság, az 1920-as években remélte, hogy képes utánajárni annak, hogy mi a kapcsolat egy futó sebessége és annak oxigénfogyasztása között. Hill kiváló sportember volt, 4:45 alatt futotta a mérföldet, gyakran magára szerelt egy álarcot, amivel az összes kilélegzett gázokat egy tartályba gyűjtötte és a futás után elemezve szépen, képes volt kiszámolni az oxigénfogyasztását. Ahogy növelte a futás sebességét, egyre több oxigént használt ehhez, egészen addig, míg elért egy maximumot, egy platóra érkezett, ahol hiába növelte tovább a lépéseinek számát, az testének oxigénfogyasztása már nem nőtt tovább, és emiatt ezt a sebességet nem volt képes hosszabb ideig fenntartani. Minden futónak létezik egy ilyen maximális sebessége, amit nem képes tovább növelni, mert a teste képtelen több oxigént felhasználni egy adott idő alatt, és tejsav halmozódik fel a vérében, ami fáradtsághoz vezet. Ha nem elég az oxigén, akkor anélkül, anaerob módon dolgoznak az izmaink, és ezt azóta is mindenki így tanulja, szajkózza az edzőtermektől a katedrákig.

Tejsavas fáradtság, nem mindig az bűnös, aki a tett helyszínén van

Hill professzor kortársa Meyerhof békákkal kísérletezett, élő békákat szelt ketté (pfujj mindent a tudományért?), majd egy oxigénmentes oldatba helyezte azokat, és áramot vezetett beléjük, aminek hatására azok mozogtak, rúgtak, addig, amíg el nem fáradtak. A környező oldatban ennek hatására rengeteg tejsav jelent meg. Meyerhof első feltételezése szerint az oxigénhiányos állapotban tejsav keletkezik, felhalmozódik, és fellép a fáradtság: ez azóta a szent közhely, ami vagy igaz vagy nem. Agatha Christie rajongójaként már régóta megtanultam, hogy azért mert valaki a gyilkosság helyszínén volt a gyilkosság idejében, nem biztos, hogy ő az elkövető. A tejsavat egészen más feladattal látta el a természet, oxigénmentes környezetben segíti a testünket, hogy képes legyen továbbra is fenntartani a megnövekedett energiaigényünket. George Brooks egerekbe tejsav nátrium sóját injekciózta, radioaktív formában, majd futatta azokat, és teljesen eltűnt a tejsav, energiaforrásként használta fel a kis rágcsálók teste.

Mára már jól tudjuk, hogy nem csak az oxigénmentes környezetben, hanem oxigén jelenlétében is termelődik, és hogy a két rendszer, az aerob és az anaerob rendszer szoros kapcsolatban együtt dolgozik testünk fenntartásán. Ahogy egyre keményebben dolgozik a test, egyre több tejsavat termelnek sejtjeink, alacsony aktivitásnál az aerob folyamatok termelik az energiát, később egyre inkább átveszi az anaerob a feladatot. A tejsav nem csak az izmaink számára jelentenek táplálékot, de kemény edzés során még a szívünk is nagy mértékben erre támaszkodik (hej te kis buta, a szív egy hatalmas izom). A probléma nem a termeléssel lehet, hanem a sportolás utáni eltakarítással, amikor már nincs szükség rá. Minél intenzívebb egy edzés, annál több tejsav keletkezik, a legjobb atléták, sportemberek képesek a legoptimálisabban elhasználni a tejsavat. Ha az edzés nem megfelelő, akkor sok tejsav marad a vérben, amely valóban már káros lehet, fáradtság, izomláz szempontjából. A gyakorlati tanácsok előtt, Brooks további megfigyelései: azok a sportolók, akik tényleg kiemelkedőek, azok közel 60%-kal több tejsavat termelnek, és használnak el, mint az átlag, így hosszabb ideig képesek maximális erővel dolgozni az adott sportágban.

Mit tehettünk, hogy testünket felkészítsük, hogyan használjuk ki a fenti elképzeléseket arra, hogy a maximumot hozzuk ki testünk adottságaiból?

Mindenki ismeri, vagy hallott már a kétféle edzésformáról, az alacsony intenzitásúról és a magasról. Szépen elhelyezhetjük ebben a keretben a most tanultakat, alacsony, lassú intenzitású mozgások során, ez az alapozás, egyre több mitokondriumot állít elő a testünk az izomsejtjeiben, amelyek képesek egyre több tejsavat felhasználni energiaforrásként. A magas intenzitású edzés stresszeli a szervezetünket, amikor az elszállítja és használja a többlet tejsavat. A mitokondriumok mennyisége tovább növekszik, és a test hozzászokik a megnövekedett mozgásigényhez. Érdemes alapozásként hosszú, könnyű edzésekkel kezdeni, majd pár hét után váltani, magasabb intenzitással folytatni, és váltogatni a kettőt.

Amit szerintem kerülni kellene az a közti állapot, amikor közepes szinten edzegettünk csak, úgy érezzük, hogy kemény, de nem annyira szörnyen nehéz. Ehelyett inkább az alacsony intenzitást, az aerob szintet kellene választanunk, vagy a keményet, a nagyon keményet, ami dolgoztatja az anaerob rendszerünket is. A középső szint, a nem túl megerőltető jobb, mint a semmi (járhatnánk kocsmába vagy ülhetnénk helyette a tévé előtt is), de a nem használja sem a képességeidet, és nem fejleszti a tejsav rendszeredet sem. Kerüljük ezt a típusú edzést.

A tejsav termelésünk elérhet egy maximális szintet, aminél hiába edzünk még többet, nem léphetünk túl, és ez adja azt a határt, ahol testünk nem léphet tovább, ennyi, erre vagyok képes. A testünk, az izmaink, a tüdőnk, a tejsav szintünk a képességeink behatárolói vagy mégsem, van még valami?

 David R. Bassett Jr., “ScientificContributions of A. V. Hill: Exercise Physiology Pioneer,” Journal of Applied Physiology 93, no. 5 (2002): 1567–82.

 A. V. Hill and Hartley Lupton, “Muscular Exercise,Lactic Acid, and the Supply and Utilization of Oxygen,” QJM os-16, no. 62 (1923): 135–71.

 T. D. Noakes and A. St. Clair Gibson, “Logical Limitations to the‘Catastrophe’ Models of Fatigue During Exercise in Humans,” British Journal of Sports Medicine38, no. 5 (2004): 648–9.

The first edition of Dr. George Brooks’s textbook: George Austin Brooks and Thomas Davin

Fahey, Exercise Physiology: Human Bioenergetics and Its Applications (New York: John Wiley &

Sons, 1984).

Robert A. Robergs, Farzenah Ghiasvand, and Daryl Parker, “Biochemistry of Exercise-Induced Metabolic Acidosis,” American Journal ofPhysiology: Regulatory, Integrative and Comparative Physiology 287, no. 3 (2004): R502–16.

 L. A. Messonnier, C. A. Emhoff, J. A. Fattor, M. A. Horning, T. J. Carlson, and G. A. Brooks, “Lactate Kinetics at the Lactate Threshold in Trained and Untrained Men,” Journal of Applied Physiology 114, no. 11 (2013): 1593–602.

Kultúrák találkozása, avagy miért hiányzik a lila szín a régi festményekről

Nem értettem felnőtt korom negyvenes éveim kezdetéig, hogy miért nem érti meg egymást a kulturális ember a biológiai tudományok emberével, hoztunk létre és az oktatásunkkal sikeresen meg is teremtjük a szétválasztás alapjait. Oktatásunk néhány évtizedes kemény munkával létrehozta a történelem, irodalom embertípusát és közben megszületett a kémia, fizika tudósa is, akik ritkán beszélnek egymással, holott ha jól utána gondolunk mindkettőjük kutatásának központi eleme az ember és a természetes vagy mesterséges környezetének kapcsolata. A mai mindent átható információs korszakunk óriásit fordított ezen a statikus megközelítésen és öles léptekkel hatolnak be egymás területére a különböző tudományterületek emberei, és tesznek meglepő kijelentéseket. Remélni tudjuk csak, hogy ez eljut egyszer csak az iskoláinkba is és átalakítja annak jelenlegi tanítási struktúráját.

A lila szín

Egy kisgyermeknek, ha megtiltunk valamit, ne egyél annyi édességet, ne kend össze az új ruhádat, ne hallgasd a zenét olyan hangosan, abban a pillanatban, hogy a tiltási szituáció enyhül, azonnal átesnek a ló túloldalára, degeszre tömik magukat csokival, az új ruhájukkal mossák fel a konyhát és olyan hangosan hallgatják a zenét, hogy a harmadik szomszéd is zeng a Queen zenéjétől. A festészet is a kisgyermekhez hasonlítható, a 19. század közepétől a festményeken, elsősorban az impresszionisták művein a lila szín dominál, míg ezelőtt nem nagyon emlékszünk olyan középkori festő képére, ahol domináns lenne, sőt egyáltalán megjelenne ez a szín. Fura érzés, de az érzés nem elég, szisztematikusan is érdemes utánajárni ennek a feltételezésnek, és talán még magyarázatokat is feltehettünk, megvizsgálhattunk, ha tényleg fennáll a fenti gyanúnk.

Festmények vizsgálata

Szerencsénkre ezt már valaki elvégezte, sőt olyan akkurátusan, hogy nem bízott meg a könyvekben található fényképekben, sőt a számítógép monitorjának szín visszaadásában sem, ezért személyesen végigjárta a múzeumokat és a két szemével kereste a lila színt, vagy annak bármilyen nyomát a korábbi festményeken. Hihetetlen mennyiségű, 139,892 művet vizsgált meg, 193 múzeumban, 42 országban. Járt nyugati, és keleti országokban is, a paleolit korszaktól, a 19 századig festményeket, szobrokat, grafikákat vett szemügyre, és kereste a lilát, de nem igazán lelte, mert még nem létezett. Összesen 87 festményen jelent meg ez a szín, ami 0.06%-a a megvizsgált mintának, elhanyagolhatónak hívjuk ezt. Jan Brueghel, az idősebb, és a fiatalabb is gyakran festettek virágokat, még náluk is hiányzik ez a szín, de a Japán festészet sem dicsekszik vele, hová lett? Anthony van Dyck Hölgy és gyermek arcképe, vagy El Greco The miracle of Christ healing the blind címmel említhettünk két olyan képet, ahol lila vagy annak árnyalata egyértelműen felfedezhető. Érdekes, de a művészettörténeten kívül kit érdekelhet ez, és ami fontosabb kérdés, hogy milyen magyarázatot találhatunk erre. Itt lépünk át a kulturálisan felállított határvidékünkről a másik oldalra, a biológiai ember oldalára.

Magyarázkodás a lila szín hiányáról

A legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat, ami szinte mindenkinek egyből eszébe jut, hogy a festők ismerték a színt, szerettek volna ilyen színnel festeni, de sajnos nem volt még ilyen pigment, festék, vagy ha létezett is, az annyira drága volt, hogy ezért nem használták, használhatták. A színek analízise azt mutatja, hogy a 19. század előtt a piros és a kék színekből ezt ki lehetett volna keverni, és az ára sem lehetett akadály, hiszen a gazdagabb festők nyugodtan megengedhették volna maguknak, ha ezt szerették volna látni, vagy láttatni a képeiken. Ezzel az első, kézenfekvő hipotézisünket nyugodtan elfeledhetjük, kukába vele.

A második elképzelés már szerintem érdekesebb területre vezet minket, ez pedig a Földünk történelméhez kötődhet. A növényzet és az állatvilág időszakos változásához kapcsolható, a feltételezés szerint a rózsaszín ismert virágok a leandernek, az akácnak, vagy például az árvácskának nem léteztek még lila árnyalatú fajtái, azok, amiket ma is ismerünk, azaz a lila színű virágok hiányoztak a környezetünkből, a természetből. A korai botanikai gyűjtemények, leiratok talán segíthetnének ennek eldöntésében, de sajnos az elérhető információk kevés támpontot adnak ennek a kérdésnek a tisztázásában, kevés és nem igazán reprezentatív mintákról lehet szó. Azt ökológiai vizsgálatok alátámasztják, hogy Észak-Amerika egyes területein a növényzet virágainak színezett időben hogyan változott, a zömében piros virágok helyét hogyan és mikor vették át a fehér és sárga virágzattal bíró növények. A hirtelen megjelenő lila virágokra nincs egyelőre egyértelmű bizonyíték, így ez a hipotézis egy időre még nyitva maradhat.

A harmadik vélelem már a panoramisztikus egész Föld nézőpontból elmozdul közvetlenül az emberhez, az emberbe. Ez egy élettani kognitív elmélet, alapja az ember látásának adaptív jellege és ennek alakulása, a különféle természeti színek jelentősége az életünkben. Lehetséges, hogy a lila szín hiánya a művészetekben egész egyszerűen arra vezethető vissza, hogy az ember nem rendelkezett még a lila színre érzékeny látósejtekkel. Abban a pillanatban, hogy egy genetikai változás megengedte és érzékeltük a természetben ezt a színt, akkor teret nyert és hirtelen minden szeg lett, mert most már van kalapácsunk. A vörösre, a zöldre majd evolúciónk során a legutoljára a kék színre lettünk érzékenyek, valójában a kék csapok száma is ezt tükrözi a maga 2%-val. A kék és rokonai nem életbevágóan fontosak a túlélésünk szempontjából. A hiányos érzékenység a lilához hasonló indigónál is kimutatható, először 1289-ban jelent meg, majd közel 700 évig elfelejtettük. A legtöbb ember a mai napig nem képes megkülönböztetni egy sötétkéktől az indigót. Egy kis nyelvészeti zárójeles megjegyzést vessünk közbe, az ősi írásokat végigböngészve, Biblia, Védikus himnuszok, Izlandi Sagák, mindegyikben meghatározott sorrendben jelennek meg a színek, a vörös a leggyakoribb és a szivárvány színei szerint haladva a kékig, a liláig egyre kevésbé használták ezeket az utolsókat. Berlin és Kay klasszikus tanulmánya szerint az első színek és a világ felosztása is a Föld népeinél is hasonló, fehér-fekete, vörös, sárga zöld és legvégül a kék, lila.

Nem szeretném megítélni ennek a lehetőségét, de elsőre nagyon meggyőzőnek tűnhet, azt hiszem mégsem ez a kis írásom tanulsága, hanem…….

Why Was the Color Violet Rarely Used by Artists before the 1860s? Journal of Cognition and Culture,Volume 18, Issue 3-4,262 – 27, 2018

Paleo nagymamák, nagypapák

Az emberi élettel foglalkozó társadalomtudósok előtt már több évtizede ismert jelenség a nagy, többgenerációs családok felaprózódása, a család tagjainak szétválasztása, és ennek egyenes következményeként az apró, apa-anya-gyermekek nukleáris családszerkezet megjelenése. A vadászó, gyűjtögető közösségeket jellemző emberek többgenerációs együttélése százezer éveken keresztül alakította ki azt a közösségünket, kognitív, érzelmi életünket, amit egy kissé szétzilált a mostani modernnek titulált életmódunk. Érdekes párhuzamos változás, hogy a tradicionális vertikális családszerkezet megváltozása a baráti viszonyokat is átalakította, a tágabb családi szerepeket közeli barátok vették át[i]. A mai írásunkba a nagyszülők szerepét igyekszünk felderíteni a múltban és a jelen körülményei között. A fejlett gazdasági, egészségügyi ellátási helyzetünkben a társadalmunkban az emberek egyre magasabb életkort élnek meg, a nagymamák, nagypapák, nagynénik gyakran láthatják felnőni az unokáikat, sőt egyre gyakrabban játszhatnak már az unokáik gyermekeivel is, annak ellenére, hogy a gyermekeik egyre inkább eltolják időben az első gyermekük születését. Egy hagyományos természeti nép körében a nagyszülők a gyermekeik, unokáik közvetlen közelében élnek, a mai széttöredezett, gyakran költöző családi világunkban gyakran több tíz, vagy száz kilométerek választják el egymástól a nagyszülőket az unokáiktól. Ebben a kényszerű helyzetben azt várnák, hogy a nagyszülők szerepe alaposan csökkent a régmúltban megszokotthoz képest. Vajon ez a helyzet?[ii]

Rejtélyes ellentmondás az emberi biológiában

Evolúciós keretünkben gondolkodva minden a szaporodásról, génjeink elterjesztéséről szól az életünk története folyamán, megszülettünk, szüleink gondoskodnak felnövekedésünkről, majd párt keresünk magunknak, akivel gyermekeket nemzünk és így tovább. A genetikai anyagunkat akkor vagyunk képesek a legjobban, legoptimálisabban elterjeszteni, ha lehetőség szerint életünk végéig szaporodunk. Az öregedés és a szaporodási készségünk azonban kéz a kézben járnak, de, és ez egy nagy de, a nők negyvenes ötvenes éveik során elveszítik teljesen fogamzó képességüket, menopauzának hívjuk ezt, míg a férfiak egészen idős életkorban is képesek maradnak az utódnemzésre. Egy mai modern hölgy akár nyolcvan, kilencven életévet is megélhet, azaz életének egy harmadát töltheti úgy, hogy saját gyermekei már nem lehetnek. Ez evolúciósan óriási pazarlásnak tűnik, fenntartani egy élő szervezetet, ami nem szaporodik, ezt réges-rég kigyomlálta volna a Természet. Szaporodj, vagy tűnj el. Mielőtt megpróbálnánk feloldani ezt az ellentmondást, vizsgáljuk meg az állatvilág tagjait, hogy náluk hogy is van ez a nagypapiság, nagymamiság.

Nagyszülőség az állatvilágban

A nagyszülőnek definíció szerűen azt jelenti, hogy valamilyen módon, leggyakrabban viselkedésünkkel támogatjuk a közvetlen leszármazottjaink utódait, őket részesítjük előnyben a csoportunk nem rokon tagjaival szemben[iii]. Esetenkénti nagymamaságot figyeltek meg a természetben a vad csimpánz közösségekben[iv], gorillák körében állatkertekben[v], vad pávián csapatokban[vi], és egyes delfinek körében. Nagypapaságot egyedül delfinek között sikerült megfigyelni a kilencvenes években. A majmok az azonos csoportban élő lányaikat segítik elsősorban, és ebbe a típusú segítségbe beletartozik, hogy azoknak utódait, azaz az unokáikat is védelmezik a gyilkos hímek támadásától, védelmet és nyugalmat biztosítanak számukra, sőt 2009-ben egy Japán majmok között nagymama szoptatta az unokáját típusú, nagyon ritkának tűnő jelenséget is sikerült meg figyelni[vii]. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek eseti megfigyelések, folyamatos ellátás, támogatás hiányzik az említett emlősök között, igazi nagyszülőségről nem beszélhettünk. A vízben élő, posztreproduktív állapotú nőstény palackorrú delfinek nagymamái is védelmezik, segítik, sőt ők már gyakrabban szoptatják, táplálják utódaik utódait[viii]. Zárójelesen megjegyezném, hogy egyes költöző madaraknál is leírt jelenség az unokák etetési segítése, ez akár saját leendő utódaik kárára is történhet. Mindezen állati példák ellenére sem állíthatjuk, hogy a nagyszülőség jelensége hosszú evolúciós múltra tekinthet vissza, inkább csak az emberi fajra jellemző tulajdonságról van szó. Három kiemelkedő jellegzetesség fontos az igazi nagyszülőség megjelenéséhez: folyamatos segítés, nem pusztán alkalomszerűen, a második a nagyszülők életképessége hosszabb időtartamon, a harmadik a nőstények menopauza utáni extrém élettartama. Ez az első feltételezésekkel ellentétben több állatfajnál fennáll, egyes delfinek, bálnák és még az elefántok esetében is, persze ne legyenek illúzióink jóval rövidebb időtartamról beszélhettünk az esetükben.

Nagymama, nagypapa hipotézisek

Medawar 1957 elképzelésével indul az utazásunk, szerinte az öregek, a szaporodási időszakuk után biológiailag nem járulnak hozzá a populációjuk fitneszéhez, haszontalanok[ix]. Williams már alapvetően másként látja ugyanazt a jelenséget, szerinte a szaporodási képesség megszűnése adaptív, hasznos, mert ahelyett, hogy kockázatosan egy újabb gyermek életébe fektetné az energiáit az anya, ehelyett a meglévő gyermekeinek a felnövekedését támogathatja[x]. Így a génjeimnek már létező másolatait segítem, a gyermekeim jövőjével törődőm. Eleinte ezt anya hipotézisnek, később ennek változataként nagymama hipotézis néven említi a szakirodalom. Ha a gyermekemet védelmezem, támogatom, akkor ezzel a leendő unokáimat is áttételesen segítem. Ezen a ponton kapcsolódik össze végérvényesen a menopauza jelensége a nagymama hipotézissel, vajon ténylegesen ez egy hasznos, adaptív tulajdonságunk, és csupán azért jelenik meg, hogy a saját gyermekek szülése helyett a már meglévők felnevelése legyen az elsődleges célja az anyának? Összefoglalóan és az evolúciós időskálán elhelyezve az alábbi történet alapján képzelhető el a nagymamák kiemelt jelentőségének megjelenése Hrdy után szabadon[xi]: Homo erectus emberősünk időszakában óriási klimatikus változások álltak be a Földünk életében, ez arra kényszerítette őseink tagjait, hogy folyamatosan újabb és változatosabb ételeket keressenek, földalatti gumókat, ehető gyümölcsöket, és az ehhez tartozó tudást is valamilyen módon raktározzák. A csapat idősebb tagjai a botanikai tudás kincsesbányái, akik nemcsak ismerik az ehető növényeket, de még képesek begyűjteni is azokat, miközben a lányaik a közös táborhelyen a gyermekeikkel foglalkoznak. A segítő nagymama ebben az időszakban lép az evolúciós színpadra, ellátja, segíti a közvetlen leszármazottait. Sear és Mace 45 tanulmányt[xii] összegezve keresték azt, hogy a régmúltban és a jelenlegi természetes környezetben élő népek gyermekeinek túlélését, mely családtagok biztosítják a leginkább. Az első, kiemelt helyen természetesen az anyák szerepelnek, de tőlük nem sokkal lemaradva egyértelműen az anyai nagyanyák következnek, a következő helyet nem az apák, hanem az testvérek foglalják el, utánuk következnek csak az apák. A modern fejlett városokban, civilizációkban a gyermekhalandóság kicsi, a nagymamák szerepe azonban nem korlátozódik a gyermekeik és unokáik fizikai ellátottságára.

Az idős nőstény elefántok ismerik azokat a vízlelőhelyeket, amelyek a legnagyobb szárazság idején is biztosan nem száradtak ki, ezt a tudást a sivatagi emberek is kihasználják, gyakran követik az elefántokat ezekre a lelőhelyekre. A nagypapa hipotézis is ezt lovagolja meg, Nestor hatásnak nevezik, a bölcsességéről híres mitológiai alak után[xiii]. Az idősebb tagok, férfiak bölcsességével elképzelhető hogy az adott közösség tagjai tovább élnek, több utódot hagynak hátra? Szép elképzelés, egyelőre nem igazán vizsgálták még meg ezt a brit tudósok.

A mai helyzet

A nők és férfiak mind érdeklődésükben, mind pedig aktivitásukban különböznek egymástól, nem kivételek a nagypapák, nagymamák sem. A nagypapák a társadalmainkat vizsgálgatók szerint, eszköz központúak, és nem a családi, a közösségi tevékenységekben vesznek részt unokáik életében, hanem inkább kütyüket javítanak, vagy éppen úszni tanítják kisunokáikat. A nagymamák inkább az érzelmesebb oldalukkal fordulnak hozzájuk, az emberi kapcsolatokat, a családi eseményeket, összejöveteleket szervezik, tesznek vesznek, szerveznek. Megkérdezéses riportokból is hasonló kép alakul ki, a kártyázás személyes bevonódást igényel, inkább a nagyival játszottuk ezt, míg a biciklizni tanulás inkább a nagypapák hatáskörébe tartozó tevékenység[xiv]. Coall és Hertwig 2010-ben összegyűjtötte és rendszerezte a szakirodalmat és arra a következtetésre jutottak, hogy a csak nagyon kevés tanulmány foglalkozik komolyan a nagyszülők unokáik kognitív, szociális és érzelmi fejlődésére tett hatásával. Igazi, egyértelmű kapcsolatot ezért nem igazán lehetett még biztosan kijelenteni, de néhány veszélyes, rizikós körülmények között élő családnál, ahol a szülők nem igazán törődnek a gyermekeikkel, a bensőséges kapcsolatot fenntartó nagyszülők ellensúlyozzák a negatív hatásokat, és a gyermekek fejlődése normális keretek közt zajlik[xv]. 2011-ben Sear és Coall a nyugati társadalmakat vizsgálva már 77%-ukban azt találta, hogy a gyermekek jólléte, egészsége, gondolkodási, érzelmi fejlődése szépen korrelál a nagyszülői befektetésekkel[xvi]. Kevesebb problémáik vannak a szülői válások után a gyermekeknek, ha a nagyszülők jobban odafigyelnek, érzelmileg kötődöttebbek az unokáik irányába. 2012-as tanulmányukban Tanskanen és társai már arra jutottak, hogy a mellőzöttnek tartott nagypapák határozottan pozitívan hatnak az egészen fiatal unokák iskola sikerességére, és későbbi munkahelyi elégedettségükre is[xvii]. A valamit valamiért elvből következik, hogy nem csak a gyermekekre hatnak kedvezően a nagyszülők, de az utóbbiak is nyernek a kapcsolatból, jobb egészségi és mentális állapotban élnek az aktív nagyszülők, egészen addig míg ez át nem fordul abba az esetbe, amikor ők lépnek elő elsődleges gondozói állapotba, mert ekkor eltűnik az elért hatás, és inkább negatív folyamatok dominálnak[xviii].

Zárszó

A nagy családok időszaka elmúlt, a rokoni kötelékek egyre töredezettebbek, a régmúlt árnyai azonban nem hagynak nyugtot nekünk, érdemes ezekre odafigyelnünk, a múltunk, az őseink üzenete ez, egykor így éltünk, ezt tartjuk jó megoldásnak az életünk problémáira. A mai korszak problémái nem sokban különböznek a paleo ősünk időszakában felmerülőktől, a megoldásaik emberi természetünkbe ágyazottan várják, hogy újra felfedezzük őket, jé milyen egyszerű. Ne hagyjuk, hogy a családjaink generációi véglegesen eltávolodjanak egymástól, hiszen kölcsönösen egymástól függő helyzetben éltünk, élünk.

---

[i] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.

[ii] Dench G et al: The role of grandparents In R. Jowell et al: British social attitudes 1999, 127-135.

[iii] Trivers  R.L.: Parental investment and sexual selection In: B. Campbell: Sexual selection and descent of man Chicago 1972, 136-179.

[iv] Wroblewski E.E: An unusual incident of adoption wild chimpanzee population at Gombe National Park American Journal of Primatology 2008, 1-4.

[v] Nakamichi M et al: Baby transfer and other interactions between its mother and grandmother in a captive social group of lowland gorillas Primates 2004, 73-77.

[vi] Collins D.A. et al: Infanticide in two population of savanna baboons In G. Hausfather et al: Infanticide : comparative and evolutionary perspective Hawthorne 1984, 193-215.

[vii] Nakamichi M. et al: Old grandmothers provide essential care to their young granddaughters in frre ranging group of Japan monkeys Primates 2009, 171-174.

[viii] Carey J.R. et al: Population biology of the elderly In: K.W. Wachter et al: Between Zeus and the salmon: The biodemography of longevity 1997, 127-160.

[ix] Medawar P.B.: The uniqueness of individual New York 1957.

[x] Williams G.C.: Pleiotrophy, natural selection and the evolution of senescence Evolution 1957, 398-411.

[xi] Hrdy S.B.: Mothers and others the evolutionary origins of mutual understanding 2009

[xii] Sear R et al: Who keeps children alive? A review of the effects of kin on child survival Evolution and Human behavior 2008, 1-18.

[xiii] Greve W. et al: The Nestor effect: Extending evolutionary developmental psychology to a lifespan perspective Developmental Review 2009, 163-179.

[xiv] Euler H.A. et al: Grandparental and extended kin relationships In: C.A. Salmon et al: Family relationships: an evolutionary  perspective New York 2007, 230-255.

[xv] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.

[xvi] Sear R and Coall D.A.: How much does family matters? Cooperative breeding and the demographic transition Population and Development Review 2011, 81-112.

[xvii] Tanskanen A.O. et al: Beneficial effects of grandparental involvement vary by lineage int he UK Personality and Individual Differences 2012, 985-988.

[xviii] Coall D.A. et al: Grandparental investment Past, present and future Behavioral and Brain Sciences 2010, 1-19.

Kőkorszaki agyunk és a munka világa

Egy amerikai éjszakai showban adták elő azt az elképzelt állásinterjút, ahol az ősember szemben ült egy másik törzs három tagjával egy lehetséges átjelentkezéssel kapcsolatban.

Mihez ért, mit csinál jelenleg? hangzik el az első kérdés.

Vadász vagyok-jön a rövid, de velős válasz.

A csapatunkban rengeteg vadász van- válaszol a bizottság női tagja.

De én gyűjtögetni is tudok.

Igazán, tehát te egy vadászó gyűjtögető vagy inkább egy gyűjtögető vadász?

A mai modern időszakban sok mindenhez érteni kell.

Az ősi időkben a mai elnevezésű munka nem létezett, ahogy a csimpánzok sem dolgoznak fizetésért, az ősember sem volt munkavállaló, a szó mai, szoros értelmében. A törzs, a csoport minden tagja egyformán kereste az élelmet, feldolgozta azt, ha kellett, tüzet gyújtott, táplálta, vigyázott arra, a gyerekekre nem pusztán a szüleik vigyáztak, hanem az egész törzs minden tagja részt vett a felnevelésükben. Amint az alapvető szükségleteket kielégítették, jöhetett a mesélés, a tánc, az ének és egyéb társas rituálék. Akkoriban nem volt különbség a magánélet és a munkás élet között, nem voltak főnökök, nem voltak szakmák, nem volt fizetés, szabadság vagy jutalom.

A tudósok sokáig abban a hitben éltek, hogy az ősi életmód nagyon brutális lehetett, ahol naponta alig került valami a gyomrokba, állandó éhínség, harc, erőszak jellemezte az őseinket. Az 1960-as évektől radikálisan megváltozott ez a kép, a megvizsgált természeti népek kényelmesen, éhségtől, harcoktól, betegségektől mentes idilli életmódot folytatnak valójában. Egy törzs tagja napi egy két órát tölt a saját alapvető igényeinek kielégítésével, hihetetlen sokféle élelmet nagyon rövid idő alatt képesek összeszedni, kivéve a több napos vadászatokat, az !Kungok például hetente 20 órát töltenek élelemszerzéssel, a fennmaradó órákat a szociális kapcsolataik fenntartásával, ápolásával töltik.

Homo universalis

A korai ősembert nyugodt szívvel nevezhetnénk Homo universalisnak, hiszen hasonlóan a mai természeti népekhez, nem létezett náluk specializáció. A férfiak idejük nagy részében vadásztak, védték a csoportjukat, a nők pedig magokat, gyökereket, érett gyümölcsöt gyűjtöttek, vigyáztak a gyermekeikre, de ezek a tevékenységek átfedtek, ha kellett a férfiak keresgéltek, vagy hordozták a síró gyermeküket. Mindenki értett mindenhez, csak így lehetett életben maradni. A mindennapi keresgélésük, tevékenységük az éjszakai alvóhelyük környékén történt, nem utaztak hosszú kilométereket a zsúfolt sztrádákon, kivéve természetesen a férfiak kimerítő vadászatát, nem volt fizikai vagy pszichológia különbség a munka és az élet között ahogyan ma ez élesen jelentkezik. A törzsünk, az életünk tagjai, barátaink, élettársaink, rokonaink vettek körül minket, nem létezett a munka eltérő világa ebben a tekintetben sem, ahol sem igazán barátok, sem rokonok csoportjai között töltjük életünk több mint egyharmadát.

A mezőgazdaság felfedezésével indult el az a folyamat, amely során a keletkező szociális munkafülkéket kezdték betölteni az emberek, és egyre kevesebb dologhoz értett egyre több ember. Katonák, vezetők, írnokok, építőmunkások, halászok külön kasztja és ezeken belül további tagozódások, különféle beosztások jelezték, hogy elhagytuk az édeni, természetközeli életmódunkat és valami új kezdődött. Minél komplexebb, bonyolultabb lett a társadalom, annál több szakmára, speciális tudásra lett szüksége az önmaga fenntartására. A növekvő munkamennyiség és a növekvő emberiség számára szükségessé váltak az iskolák, oktatási műhelyek megjelenése, a pénz feltalálása. A történelem következő jelentős fejezete az ipari forradalommal indul, megjelenik a gyár, ahol a munkáskezek nap nap után ugyanazt az unalmas tevékenységet végezték akár egész életükben. A dolgozók hiper-specializációjának végeredménye egy nagyon szűk kis területhez értő kisember, aki teljesen elvesztette kapcsolatát a természettel, a saját lehetőségeivel.

Össsze-nem illések

A primitív, kőkorszaki agyunk igyekszik a testünket olyan irányban vezetni, irányítani, hogy a számára fontos túlélés és szaporodás kettős fő szabálya ne sérüljön. A több millió éves természeti élet és annak kihívásai egészen más dolgokat kívántak meg tőle, mint az, amit a mai munkakörnyezetünk támaszt irányunkban, és ez gyakran rossz döntésekhez, állandó stresszhez, betegségekhez vezetett. Lássunk néhányat ezek közül.

A törzsi életben nem nagyon vannak főnökök, állandó vezetők, akiknek minden utasítását követni kellene. A természeti népek körében a vezetők, ha léteznek, sokéves kemény munkával szerzik meg a többiek bizalmát és válhatnak vezetővé, ezért nagyon nehéz elfogadnunk a jelenlegi helyzetet. Egy ismeretlen ember van fölöttünk, akiről sokszor nem tudni hogyan, miért került ebbe a pozícióba. Ne csodálkozzunk, hogy nem nagyon vagyunk motiváltak a munkavégzésre, reggel kilencre megérkezünk a munkahelyünkre és alig várjuk, hogy elindulhassunk hazafelé délután.

A munka és magánélet közötti választóvonal a 19. századig nem okozott nagy gondot, mivel a két dolog nem különbözött, a munka-élet mérleg a 70-es évektől került a középpontba, és azóta is életünk e körül forog. Túl sok munka mellett kevés jut a család, a magánélet számára. Agyunk ősi huzalozását erősen igénybe veszi ez az egy napunkon belüli jelentős változás a fizikai, élettani rendszereinkben. A szavannán a rokonság, a család együtt töltötte a napjait, ma bemegyünk a munkahelyünkre, ahol vadidegenekkel töltjük életünk harmadát, felét. Az össze nem illés akkor keletkezik, amikor kőkorszaki agyunk az idegeneket elkezdi családtagként, közeli társként észlelni, hiszen az időmet csak azokkal töltöm huzamosabban együtt, akik hozzám tartoznak. Könnyen születnek munkahelyi szerelmek, esnek meg afférok pontosan emiatt. Az agyunk nem képes élesen elkülöníteni a munka és magánéletet. Az emberek ¾ későn ér haza a munkából, nagy hányaduk nagyon fáradt a sok döntési helyzettől a napi munkája során, amikkel szembekerül, és 50%-uk úgy érzi, nagyon kevés időt tölt otthon a szeretteivel. Ejtsünk néhány szót a munkahelyi stresszről általánosan. Egy szavannai életmód is rendkívüli módokon lehet stresszes, vadállatok támadhatnak meg, tűz üthet ki, vagy eltörhetem a bokámat egy esés során. Ezek mind az élet adott pillanatában jelennek meg, akkor testünket kortizol árasztja el, és a megfelelő válaszlépésre ösztökélik a testünket. Egy nap egyszer, kétszer. A modern munkahelyeken azonban sokkal több ismeretlen probléma merülhet fel, a környező ismeretlen emberekkel, a bal lábbal kelt főnökkel, vagy éppen a számítógépünkkel gyűlik meg a bajunk, gyakran ezek folyamatosan stresszt indukálnak, kortizolban úsznak a belső szerveink egész nap. Az eredmény: kiégés a legjobb esetben, komolyabb esetekben az egészségünk látja a kárát: gyomorfekély, vagy szívbetegségek formájában. A legszélsőségesebb esetekben halálos végkimenetele is előfordulhat a munkahelyi stressznek, évente amerikai statisztikák szerint 500-600 ember öngyilkossági esete történik munkahelyen, valószínűleg összefüggésben a munkájukkal. Japánban külön kifejezésük is van erre a jelenségre, a karosi, ami szó szerinti fordításban a túl sok munka miatti halált jelent.

A dolgozók rengeteg fizikai problémától szenvedhetnek, hiszen túl sok időt töltenek autóban ülve, utána a munkahelyeken kényelmetlen székekben terpeszkedünk, a régmúltban ez elképzelhetetlen volt, egész nap valamilyen mozgásforma jellemezte őseinket, ritkán ültek tétlenül órákig. Mindenféle tanulmány vizsgálata alapján ma már biztosan állíthatjuk, hogy a mozgás növeli a kreativitást, a munkahelyi produktivitást, könnyebben tanulunk edzés után, és jobb döntéseket hozzunk. Már napi harminc perc kerékpározás mérhető növekedést okoz a kreativitásban összehasonlítva az autóvezetéssel, ennek a hatása még órákig fennáll a mozgás után. Nehéz üzleti döntések is könnyebben mennek, ha közben mozgunk, az aktív vállalati dolgozók akár 30%-kal kevesebb hibát vétenek, mint a főleg ülő munkát végző társaik.

Megoldások

A szervezetekkel foglalkozó tudós emberek szerint a szervezeteket motivált emberek önálló munkája teszi sikeressé, a kollektív ambíció sokkal nagyobb hajtóerő, mint a vezetők által irányított tervezett, majd mi megmondjuk ki mit csináljon típusú vezetés. A dolgozók minden termelési szinten jobban szeretik, és emiatt produktívabbak is, ha aktívan eldönthetik, mit hogyan csinálnak, a főnök néha segítsen, jelölje ki a célokat, a megoldást, a munkafolyamatot, annak beosztását bízza a dolgozóra. A vállalati struktúra jelenlegi formája egy háromszögre hasonlít, legfelső szinten ül az igazgató, lejjebb a középvezetők, és legalul a dolgozók. Kőkorszaki agyunk egy laposabb, szinte mindenki egy szinten lévő elrendezésre van beállva, ahol mindenki ismer mindenkit. Agyunk külső, neocortex rétegének nagysága alapján 100-150 emberrel tarthatunk fenn tartós kapcsolatot, ennél többel nem igazán vagyunk képesek megbirkózni.

Bill Gore és felesége 1958 óta épített fel egy céget, ahol jelenleg tízezren dolgoznak, ami meglepő, vezetők, igazgatók nélkül dolgoznak, és nem is címkézik a munkájukat, ha az egyik részleg eléri a 100-150 fős létszámot, akkor új helyet kapnak, leválnak a központról és végzik tovább a munkájukat. Mindenki a személyes kapcsolataival, és a szociális interakcióival foglalkozik. Minden csoportban létezik egy vezető, akit a munkatársak választanak ki maguk közül, nem pedig az igazgató nevez ki, vagy kívülről emel a többiek fölé.

A rokonszelekció, és az általunk leírt ősi élet alapján egy rokoni kapcsolatban lévők együtt töltötték napjaikat, megbíztak egymásban, és nem igazán voltak titkaik egymás előtt. Hollandiában 180 ezer családi vállalkozás adja az ország GDP-jének 40%-át. Néhány tanulmány szerint ezek a kis családi vállalkozások könnyebben megbirkóznak a pénzügyi krízisekkel, mint a nagyobb vállalatok.

A munkájukkal elégedettebb, boldogabb dolgozók felé tett első lépés az otthoni munkavégzés engedélyezése, ami hazánkban is egyre gyakoribb. Szerintem ez még inkább összezavarja a munka és magánélet relációt. Egyedül vagyunk általában, tehát szociálisan izoláltan, hiányoznak azok a környezeti jelek, hogy mikor kell szünetet tartani, kávé vagy ebédszünet következik. Ha ezek hiányoznak az otthon munkát végzők többet, és tovább dolgoznak, mint amúgy tennék. Óvatosan az első pillantásra nagyszerűnek tűnő ötletekkel, kőkorszaki agyunk az általa már bejáratott módszerekkel szeret dolgozni, ha valami változik, azt már stresszként éli meg.

Felhasznált irodalom:

Ronald Giphart: -Mismatch 2018 Robinson

Colarelli S.M.etal: The biological foundations of organizational behavior Chicago University Press 2015

Dunbar R: Grooming, gossip, and the evolution of language Faber and Faber 1996.

Saad G et al: Evolutionary psychology in business science Springer 2011.

Sapolsky R.M.: Why zebras dont get ulcers? Freeman 1994.