Harcolj, menekülj vagy ájulj el?

Az evolúciós orvoslás a 90’-es években született, új tudományágbak tűnt, amelyben a betegségeink alapjainak kifejlődését, alakulását próbálta magyarázni[i]. Az azóta eltelt időben azonban már kilépett a mesék, elképzelések birodalmából és konkrét, jól meghatározott javaslatokat, megoldásokat képes tenni a jelenlegi orvostudomány számára. Az allergiás tünetek és az emberi szervezetbe bejutó mérgek kapcsolata[ii], az terhességi cukorbetegség[iii], a terhesség alatti rosszullétek[iv], a betegségek alatti étvágytalanság[v], a láz néhány példa arra, hogy a szervezetünknek kialakult védekező mechanizmusai vannak a környezet káros termékei ellen, és ha ezeket a védőmechanizmusokat gátoljuk gyógyszeres vagy egyéb kezeléssel, akkor sajnos az ellenkező hatást érhetjük el[vi]. Azok az nők, akik gyakrabban vannak rosszul a terhességük alatt, biztosan elkerülik a spontán elvetélést, egészséges gyermeket szülnek. Nagyon nehéz egy élettani jelenségről kimutatni, hogy a testünk védekező mechanizmusának része vagy valamilyen mellékreakciója valamilyen nem mindennapi jelenségnek. Próbáljuk meg eldönteni, hogy az eszméletvesztés, az ájulás miként, hogyan illik a képbe.

Ájulás első megközelítése

Valószínűleg az élete folyamán minden ember megtapasztalja a teljes vagy esetenként a részleges eszméletvesztést, elájulást, de a szédülést, a vérnyomásesést mindenki érezte már. A kórházak sürgősségi osztályára eszméletvesztéssel kerülnek a legtöbben, messze lekörözve az öngyilkos jelölteket, tűzben megsérülteket, láb és egyéb töréses betegeket, a baleseti osztályra kerülők 3-5%-az ájulás miatt kerül oda[vii]. Mindannyian észleltünk már erős szédülést, amely egyértelműen előrejelzi az ájulást. Mi történik ilyenkor? A szívünk lehet az elsődleges oka ennek, ami így elsőre furán hangzik. Ezekben az esetekben a szív elégtelensége miatt az nem képes megfelelő mennyiségű vért és oxigént szállítani a szervek felé, valamilyen stressz, támadás miatt, ezért agyunk, ami ezek nélkül nagyon hamar maradandó sérüléseket szenvedhet, úgy próbál védekezni, hogy kikapcsol, lezár. Hasonló ehhez az az eset, amikor hirtelen felállunk guggolásból, akkor is gyakran elszédülünk, egyszerűen azért, mert a gravitáció ellenében az agyunkba nem jut elég vér és oxigén, szerencsénkre ebben az esetben nagyon rövid idő alatt helyre áll agyunk ellátottsága.

Az előzőleg említett hirtelen felemelkedésen kívül mi okozhatja a szív nem megfelelő működési problémáit? Mi az azonos ezekben a szituációkban, amikor elájulunk? Nagyon erős stresszhelyzet, érzelmileg telített állapotok állnak a háttérben. Az apás szüléseknél az apukák gyakran bestresszeznek és esetenként el is ájulhatnak[viii], a II. világháború után a halálhírt az érintett családokhoz a katonaság emberei vitték ki, akikkel egy nővérke is ment, mivel a hír hallatán a családtagok gyakran elájultak. A nővérke ammóniás sóval segített felébreszteni az ájultakat. A Jókai regényekből készült tévéfilmekben is gyakori esemény volt az érzelmileg túltelített esemény, levél utáni elájulás.

Ájulás evolúciója

Hogyan maradhatott fenn az evolúció során egy ilyen válaszreakció, amely egy traumás, stresszes helyzetre lekapcsolja testünk irányítását, az agyunkat? Egyedileg csak nálunk, embereknél, vagy esetleg az állatvilágban is elterjedt dologról van szó?

Az utóbbi kérdésre tudunk talán legkönnyebb válaszolni, igen. A kutya és macskatartók gyakran tapasztalhatták, hogy egy fárasztó nap után, vagy az állatorvosnál injekció beadásánál vagy vérvételnél kedvencük elájult. A másik gyakori eset, az állatot szűk helyre zárva, az nem tud mozogni, nem tudja megfelelően kezelni a helyzetet és ilyenkor is gyakran elájulhat. Vajon a vadonban lehetséges ez? Csimpánzoknál vadonban dehidratált vagy erősen stresszelt helyzetben eszméletlenül eldőltek[ix]. Charles Darwin is leírt hasonló jelenségeket.

A jelenség élettanilag hasonlóan kezdődik, mint a jól ismert harcolj vagy menekülj válasz, amikor is adrenalin kerül a véráramba, megnő a vérnyomás, a szív hevesebben ver stb. Az ájulás esetében a stresszes szituáció hatására adrenalin kerül a véráramba, de ezután egészen más irányt vesznek az események. A paraszimpatikus beidegzésért felelős váguszideg a szívfrekvenciát lassító hatást fejt ki, egyfajta „fék” szerepét tölti be a szimpatikus idegi befolyás szívfrekvenciát gyorsító hatásával szemben. Félelmi állapotokban azonban a vágusz ideg aktivitása annyira megnőhet, hogy lelassul a szív, de akár meg is állhat. Egy speciális fóbiában, a vér és orvosi beavatkozás fóbiában (a köznyelvben „tűfóbia”) a hirtelen megnőtt váguszhatásnak tulajdonítható az ájulás vagy elgyengülés[x].

Lehet-e ennek túlélési értéke, fontos mechanizmusról van szó, ami megvédhetett minket bizonyos szituációkban, vagy egyszerűn a felfokozott adrenalin miatt fellépő heves szívverést, vérnyomást a szervezetünk megpróbálja kompenzálni és gyakran a másik irányba, túlzottan lecsökkentve az élettani jellemzőinket?

Adaptív előny?

Egy fordított közel U alakú görbével rajzolható fel az egymást követő jelenségek sorozata, amibe jól illeszkedik az ájulás is. Egy fenyegetést, egy ragadozót messziről megpillantva az első reakció a megfagyás, megdermedés, teljesen tudatában vagyunk mindennek, testünk azonban mozdulatlanná válik. Kimutatható ennek előnyössége, hiszen a ragadozók látása elsősorban a mozgásokra figyel, így ha mozdulatlanná válik a prédajelölt, akkor ezzel esetleg a ragadozót képes megtéveszteni, nem vagyok itt, nem mozgok. Sokszor ez nem elég, a ragadozó közelebb kerülhet, ekkor a védekező rendszer következő eleme kapcsol be, ekkor adrenalin kerül a szervezetükbe, és elindul a menekülés. Nem mindig sikeres ez, hiszen a ragadozó gyorsabb, erősebb lehet, ekkor megpróbálkozhatnak a harcoljjal, szembenézni a veszedelemmel[xi]. Nagyon hamar kiderülhet, hogy ez sem fog működni, ekkor a közeledő veszélyre a testük szimpatikus rendszere helyett a paraszimpatikus veszi át az irányítást és egy ismert dolog jelenik meg, a halottnak tettetés. Az oposszum esetében, vagy egy közelebbi példánál maradva, a macska hatására az egér néha hullának próbálja tettetni magát és ez sokszor beválik, hiszen a ragadozók gyakran otthagyják őket. 

A tapasztalatlan rókákat gyakran csapják be a kacsák ezzel a hulla vagyok trükkel, de a rókák idősebb, tapasztaltabb korukban már harapásokkal győződnek meg róla, hogy tényleg döglött kacsával van dolguk, vagy trükkössel[xii]. A háborús történelem nyüzsög azoktól az esetektől, amikor valakit nem öltek meg, mert úgy gondolták, hogy már halott[xiii], nem érezték a szívverésüket, hiszen az a paraszimpatikus irányváltás miatt annyira lecsökkent, a vérnyomásukkal együtt, hogy nem lehetett azt észlelni, halottnak hitték őket.

A módszer működését támogatja még, hogy mivel a testük feletti uralmat elveszítették, gyakran maguk alá ürítenek, hánynak, ami tovább riasztja a támadót. Az önvédelmi oktatók gyakran ajánlják a nőknek, hogy támadás esetén próbáljanak hányni, vagy bepisilni, mert ez eltántoríthatja a támadókat az erőszakos cselekedettől. Az embernél a teljes elájulás is bekövetkezhet, ami a halottnak tettetéssel szinte egybefolyik, míg az állatvilágban ritkábban jelenik meg a teljes eszméletvesztés. Elképzelhető, hogy vérvételkor, vagy oltáskor a közeledő tűre úgy tekint néhány ember, mint egy ragadozó fogaira, karmaira és hirtelen elájulhat.

Az evolúciós múltunkból a legvalószínűbb elő jelenség lehetett a halaknál megfigyelhető szívverés csökkentő védekezési módszer, a vizek nagy ragadozói, a cápák, ráják különösen a szívverés során jelentkező elektromos impulzusokat észlelik. Így azok a halak, amelyek képesek adott helyzetben annyira lelassítani a szívfrekvenciájukat, hogy azokat a ragadozó kevésbé, vagy egyáltalán ne érzékelhesse, azok túléltek és elterjedtek[xiv]. Látható, hogy evolúciósan nagyon régi, több százmillió éves tulajdonságról van szó. Az embernél hogyan, és mikor alakul ki?

Az Öböl-háborúban egy háborús övezet egyik szülészeti osztályán figyelték meg, hogy míg kint egész éjszaka szirénák szóltak, bombák repkedtek, addig szülészeten három újszülöttnél a születés után a nagy szirénázás kezdetekor, a hirtelen zajban a szívverésük egészen váratlanul leesett a normális 100-120-ról  40-60-ra, majd 2 perc múlva, ugyanolyan hirtelen visszatért a normális tartományba[xv]. Talán ez már az ősi védekező rendszerünk működésének egyértelmű jele ami a születés után megjelenhet az  emberi fejlődésben?

Az előzőleg leírtak alapján meggyőzőnek hangzik a cím, így a harcolj, vagy menekülj mellé belép a vagy ájulj el, tettesd magad hullának opció az erősen stresszes helyzetekre adandó válaszok közé, így ezeket a jelenségeket már, mint természetes védekezési rendszerünk tagjaként vizsgálhatjuk.

---

[i] Randolph M. Nesse , George C. Williams: Why We Get Sick: The New Science of Darwinian Medicine, Vintage; 1 edition (January 30, 1996)

[ii] Margie Profet: The Function of Allergy: Immunological Defense Against Toxins, The Quarterly Review of Biology, Vol. 66, No. 1 (Mar., 1991), pp. 23-62

[iii] David Haig: Genetic Conflicts in Human Pregnancy, The Quarterly Review of Biology, Vol. 68, No. 4 (Dec., 1993), pp. 495-532

[iv] Samuel M. Flaxman, Paul W. Sherman, Morning Sickness: A Mechanism for Protecting Mother and Embryo

The Quarterly Review of Biology, Vol. 75, No. 2 (Jun., 2000), pp. 113-148

[v] Edmund Kenwood LeGrand, Joe Alcock, Turning Up The Heat: Immune Brinksmanship In The Acute-phase Response, The Quarterly Review of Biology, Vol. 87, No. 1 (March 2012), pp. 3-18

[vi] Edmund K. LeGrand, Evolutionary thinking as a tool in pharmaceutical development Drug Development Research, Volume 52, Issue 3, pages 439–445, March 2001

[vii] Blair P. Grubb: The fainting phenomenon: understanding why people faint and what to do it, Malden: Blackwell-Futura, 2007.

[viii] Edward T. Crosby et al: Epidural for Labour and fainting fathers, Canadian Journal of Anesthesia 36,1989, 482 p.

[ix] J. Gert van Dijk: Fainting in animals, Clinical Autonomic Research, August 2003, Volume 13, Issue 4, pp 247-255.

[x] Porges, Stephen. (2001). The polyvagal theory: phylogenetic substrates of a social nervous system.. International Journal of Psychophysiology, 42, 123-146..

[xi] H. Stephan Bracha: Freeze, flight, fright, faint:adaptionist perspectives ont he acute stress response spectrum , CNS spectrum, 2004 vol 9, 679-685.

[xii] Alan B. Sargeant et al: Death feigning by ducks in response to predation by red fox, American Midland Naturalist, 1975, vol 94, 108-119.

[xiii] http://www.history.ucsb.edu/projects/holocaust/NinasStory/letter02.htm

[xiv] http://www.howfishbehave.ca/pdf/Feigning%20death.pdf

[xv] I. Yoles at al: Fetal fright bradycardia brought on air –raid alarm in Israel, International Journal Of Gynecology Obstetrics 1993, vol 40, 157p.

Zene, nyelv, evolúció

Az evolúciós emberi viselkedés kutatói, ha minden emberre jellemző szokásokat vizsgálnak, keresnek, akkor legelőször a saját nemzetük, környezetük átlagos polgárait veszik szemügyre. Ezután a természeti népek, majd a legközelebbi főemlős rokonaink viselkedését vizsgálják meg a közös metszéspontokat keresve. Egyrészt könnyű találni közös vonásokat a mai társadalmakban, így például a mai témánk a zene hallgatása, a zene szeretete is egyetemesen elterjedt, közös örökségünk, minden emberi kultúrában megjelenik. Másrészről a ránk jellemző, jelenlegi formájában, ahogy azt használjuk, az kevés támpontot nyújt arra nézve, hogy a paleo időszakban, az emberré válásunk során mi lehetett az elsődleges funkciója. Minden második ember füléből fülhallgató lóg, elszigetelve a külvilágtól, nagyon magányos dologgá vált a zenehallgatás a modern korunkban. Ez száz éve még ez elképzelhetetlen volt, akkor az eredeti funkciójához közelebb állhatott, elsősorban közösségi esemény lehetett. Nehéz a mai helyzetből a régmúltunkra egyértelmű válaszokat kapni arra a kérdésre, hogy mi lehetett a szerepe a zenének az ősember életében?

Kislányom közel négy éves mostanában, szépen megért mindent maga körül, beszél, egyre hosszabb mondatokban, de gyakran még nem tisztán érthetően. Ugyanakkor ebben az időszakban már szépen énekel, és kívülről ismer közel kétszáz dalt, messze felülmúlva ebben az apukáját. Vajon létezik valamilyen kapcsolat a nyelvelsajátítás, a zeneértés és művelés, és az evolúciós folyamatok között?

A zene funkciói

A sokéves kutatások alapján már biztosan állíthatjuk, hogy az emberre jellemző nyelvi képességekkel, kommunikációs rendszerrel a természetes környezetünkben egyik közeli, vagy távoli állatfaj sem rendelkezik, legyen az vokális vagy gesztikulálásos próbálkozás[i]. A zene azonban nem tűnik ennyire egyedi tulajdonságunknak, a madarak, egyes cetféleségek közeli példáját adják a ránk jellemző zeneiségnek[ii]. Az összehasonlítás velük, azonnal a legelterjedtebb szelekciós hipotézis területére visz bennünket, a szexuális szelekció magyarázó keretébe. Eszerint a hímek figyelemfelkeltő tevékenysége az éneklés, itt vagyok, erős vagyok, gyere légy az enyém. A reprodukcióval van szoros kapcsolatban a zenélés, inkább a hímneműekre jellemző tevékenység, a versengés a hölgyekért, a szaporodó területért az elsődleges szerepe. Az ének egyszerűen a nőstények felé közvetíti a hímek pszichikai és fizikai tulajdonságait, a génjeik minőségét reklámozza.  G. Millernek[iii] a Darwin által felvetett ötlet modernkori kidolgozójának egy tanulmányában szépen sikerült részben alátámasztani a fenti elmélet előrejelzéseit, szerinte a szaporodóképességük csúcsán lévő férfiak a leginkább magamutogatósak, a nők kevésbé, a vártaknak megfelelően elmaradnak ebből a szempontból. Valóban, a férfiak több zeneművet, regényt írnak és tolmácsolnak ebben az időszakban, mint életük későbbi időszakában, és több nagyságrenddel felülmúlják a nőket mind a lemezkiadásban, mind az előadásukban is. Sajnos az anatómiai és hormonális különbségek már nem támasztják alá ezt az elképzelést, így például nem találtak észlelhető különbséget a nők és férfiak zeneészlelésében, sem az előadásukban, vagy a zeneszerzésben, agyi funkcióiban sem[iv]. A zene ezenkívül, ha összehasonlítjuk a különféle kultúrákban a szerepét, sokkal többfunkciós: gyógyító szerepe, ünnepélyekhez, a gyászoláshoz kapcsolható, vagy az emlékezéshez is kötődő jelenség[v]. A szexuális vonatkozását kulturális faktorokkal is sikeresen magyarázhatjuk, a férfiak uralma a zeneiparban, és az identitásunk elnyerése a zene által, én egy énekes vagyok, ezt tudom, keretein belül. A másik komoly ellenvetésem az az, hogy a mai törzsi, természeti népeknél nem nagyon találjuk ezt a szerepét kiemelkedőnek, nem látjuk, hogy egyedüliként ez lenne az egyetlen funkciója a zenének, a zenélésnek. Nem a vagány, fiatal fiúk rátermettségének az indikátora.

Ian Cross[vi] egy ettől eltérő elképzelést boncolgat a zene funkciójáról, szerinte a nyelvhez hasonlóan a zene is meghatározó a felnőtt emberré fejlődésünkben, szerinte a zene által a gondolkodási rendszereink és a motoros készségeink integrálódnak. A zene egy biztonságos keretet biztosít erre az érzékeny folyamatra. Egyszerűen lefordítva, az elménk érésében nélkülözhetetlen a zene, annak bármilyen formája. Csábító elmélet, de az emberiség körülbelül 4-5 %-ka botfülű, nagyon rossz zenei hallással, élethosszig tartó problémáik vannak a zene hallgatással, aminek valószínűleg genetikai okai is vannak[vii]. Nekik még sincsenek ebből adódó hátrányaik az élet más területén, semmiféle agyi fejlődési visszamaradásuk nem mutatható ki, sőt több Nobel-díjas is közéjük tartozik, Milton Friedman közgazdász, vagy Che Guevara is. A zene gazdagítja az elménket, komplexebbé teheti, de nem nélkülözhetetlen annak normális kifejlődéséhez, nagyon jól elvagyunk nélküle. Nem így vagyunk a nyelvvel, az segíti a komplex agyunk rendszereinek, hálózatainak érését, és ezáltal komoly hátrányokat szenvedhetnek a nyelvi környezet nélkül felnövő gyermekek[viii].

A nyelv evolúciója

A legelső elképzelések szerint az őseink, jobban pontosítva, a férfiak, vadászat közben egymás koordinálása miatt vált szükségessé, hogy beszélgetni kezdjünk, de ezen elméleteket hamar a sutba vágtuk, hiszen egyrészt a vadászat közben pont nem igazán jó ötlet beszélgetni, mert ezzel elriasztjuk a prédát, de a nők szerepe sincs tisztázva ebben az elképzelésben. A jelenleg egymás mellett futó elméletek közül Robin Dunbar[ix] kurkászó és pletykázó hipotézise látszik a befutónak. Az állatvilágban a ragadozók elleni taktika egyik fontos eleme, hogy nagyobb csoportokba tömörülnek az állatok. Könnyebben észreveszik és esetenként még tömegesen ellen is képesek állni, elkergetni a ragadozót. A nagy csoportot azonban élelemmel kell ellátni, koordinálni a napi tevékenységeket, ezekben az esetekben a csoporttagok egymás elleni akcióik lépnek előtérbe. Kisebb-nagyobb szövetségek, csoportosulások alakulnak ki, vannak, akik gyakrabban együtt tevékenykednek, és ezeket a kapcsolatokat a kurkászás nevezetű kölcsönös bundatisztítás során erősítik meg. Ez a napi tevékenységek 10-20%-át is lefedheti, ami tovább támogatja ennek kiemelt jelentőségét. A csoport nagyságának növekedésével nő a kurkászásokra fordított idő, de ez sem nőhet a végtelenségig. A csoport, a bandák összetartására már nem bizonyult elégségesnek a kurkászás, nem lehetett, hogy az egész napunkat ezzel töltsük. Pompás megoldás a problémára a nyelv, ami R. Dunbar szerint egy vokális kurkászásnak felel meg, rövidebb ideig tart, és egyszerre több társunkat vagyunk képesek tisztába rakni. Egy-egy ilyen beszélgetésben azonban 4-5 fajtársunknál többel egyszerre nem vagyunk képesek foglalkozni[x], 6-7 ember esetében kettéválik az eredeti pletykacsoport, és a két utódcsapat folytathatja a megkezdett vokális pletykázást. Ezen a ponton lép be az érvelésünkbe a zene, feltételezve, hogy a nyelvre adott fenti magyarázat megállja a helyét, a zene ennek mintegy folyománya, folytatása lehetne. A négy tagnál nagyobb embercsoportok gyakran közös tevékenységekbe fogtak és ennek az összehangolására a beszéd már gyakran nem képes, de a zene, a közös éneklés már igen.

 Gondoljunk a háborúkba menetelő katonák közös éneklésére, amely biztosította, hogy azonos érzelmi, és izgatottsági szintre kerüljenek egymással a résztvevők. A katonai kiképzések fontos részét képezik a közös gyakorlatok során a közös éneklések[xi].

Williams szindróma, Asperger autizmus és a zene

Az agyunkkal foglalkozó kutatók egyik kedvenc területe a különféle betegségek, elváltozások vizsgálata, hiszen ezekből nagyon sok hasznos információ nyerhető a normális agyműködésről.  A Williams szindrómások hihetetlen nyelvi virtuózok, gyakran a folyékony és kifejező beszédük elrejti a mentális visszamaradottságukat. Nem véletlen, ha a Dunbar féle nyelvi funkciós elmélet keretein belül gondolkodunk, hogy a nyelvi készségeik kiemelt szerepe mellett a szociális kapcsolataik is hasonlóan meghatározóak, könnyű velük dolgozni, szeretik a társaságot, igazi extrovertáltak. Hihetetlen muzikálisak is emellett, Daniel Levitin egy nyári táborban élt több Williams szindrómás gyermekkel és a leírása szerint a tábor élt a zenétől, mindenhol, mindig szólt valami hangszer, énekszó zengett reggeltől a késő esti lefekvésig[xii].

Az Asperger típusú autizmus a másik végleten helyezkedik el, a szociális interakciók teljes hiánya, a nyelvi képességek elégtelensége mellé még a zenei botfülűség is társul. Temple Grandin hihetetlen akaraterővel igyekezett az autizmusából származó hátrányokat legyűrni, ő is azt írja, hogy hiába van abszolút hallása, a zene teljesen hidegen hagyja, semmilyen érzelmi hatással nincs rá[xiii].

A magas nyelvi kifejezőképesség és a szociabilitás egyértelműen a nyelv kitüntetett szerepét mutatja, ugyanakkor a zenei képességek hasonló kiemelt szerepe a Williamsoknál tökéletesen illeszkedik a fent, már röviden vázolt nyelv és zene szerepében az emberiség evolúciójában. Mintegy élő kövületként állnak előttünk ezek az emberek. A zene, a nyelv és a szociális kapcsolatteremtés összefonódásában élettani, hormonális rendszereink is részt vállalnak.

Hormonok, zene

Fukui kísérletei alapján a tesztoszteron szint csökken a zenehallgatás közben, ez pedig erősíti az emberek közti kapcsolatteremtés lehetőségét, kisebb az agresszióra hajlam, kevesebb konfliktus, és a csoport tagjainak magasabb szintű összetartozás érzése az eredménye ennek[xiv]. A tesztoszteron csökkenése mellett az oxitocin szint emelkedése párhuzamosan mintegy biztosítja a kapcsolatok, legyen ez szexuális, vagy az anya gyermek kötődés, kialakulását és ennek hosszabb időn át történő fennmaradását az egyén memóriarendszereinek erősítésén keresztül[xv]. Thayer és kollégáinak megfigyelése szerint a rossz hangulatunk javításának első és leghatékonyabb eszköze a beszélgetés a barátainkkal, a harmadik pedig a zenehallgatás, a válaszadók 47%-a szerint, ha rossz a kedve, akkor valamilyen vidám zenével legtöbb esetben sikerül azt megváltoztatni[xvi].

A Mekratoni indiánok brazília őserdeiben élnek, mindennap énekelnek, reggel és este a nők kényelmes banánleveleken üldögélve énekelnek egy-két órát, a férfiak gyakran a napkeltével elkezdik és a naplemente után is egy jó órát énekelhetnek. Az ének szerepe a férfiak és nők számára más és más lehetett evolúciós múltunkban. A törzs életében a legnagyobb fenyegetést más törzsek támadása okozhatta, a leggyakoribb időszaka egy támadásnak a korai reggeli órák lehettek, ennek örökségét láthatjuk a Mekratoni férfiak kora reggeli éneklésében. Az ének fenntartja az izgalmi szintjüket és azonos érzelmi állapotba hozza őket. Az ének és a háborúság a világ minden táján szoros kapcsolatban vannak[xvii]. Érdekes, hogy a nők életében az éneklés a férfiakéval gyökeresen eltérő szerepű, ők a gyermekeikkel igyekeznek egy hullámhosszra kerülni, mintegy megalapozva a gyermekek későbbi kapcsolatait. Számukra a zene, az ének egyfajta nyelv előtti kommunikáció[xviii].

Azt hiszem ez a női oldala a zenének vonzóbb perspektíva, ezen az úton kellene tovább haladnunk.

---

[i] Tomasello M. 2003: Ont he different origins of symbols and grammar  In: M.H: Chritiansen  et al: Language evolution 94-110. Oxford University Press

[ii] Hauser M.D et al 2003: The evolution of music faculty: A comparative perspective Nature Neuroscience 663-668.

[iii] Miller G 2000: Evolution of human music through sexual selection In: N.L. Wallin et al : The origins of music 329-360. MIT Press

[iv] Huron D 2003: Is music an evolutionary adaptation? In : N.L. Wallin et al : The origins of music 57-75. MIT Press

[v] Cross I: 2003: Music, cognition, culture and evolution In: N.L. Wallin et al : The origins of music 42-56. MIT Press 

[vi] Cross I: 2003: Music, cognition, culture and evolution In: N.L. Wallin et al : The origins of music 42-56. MIT Press 

[vii] Ayotte J et al 2002: Congenital amusia : a group study of adults afflicted with music specific disorder Brain 238-251.

[viii] Pyers J 2006: Constructing the social mind: Language and false belief understanding In N. Enfield et al: Roots of human sociality_ Culture, cognition and interaction Oxford: Berg

[ix] Dunbar R 2003:The origin and subsequent evolution of language In: M.H: Chritiansen  et al: Language evolution 219-234. Oxford University Press

[x] Dunbar R 1997: Grooming, Gossip and the evolution of language New York Faber and Faber.

[xi] McNeill W.H. 1997: Keeping Together in Time: Dance and Drill in Human History Harvard University Press

[xii] Levitin D.L.: et al 1997: Musical abilities in individuals with Williams syndrome MIT

[xiii] Sacks O. 1999: Antropológus a Marson Osiris Kiadó

[xiv]   Huron D 2003: Is music an evolutionary adaptation? In : N.L. Wallin et al : The origins of music 57-75. MIT Press

[xv] Freeman W.J. 1995: Societies of brains a study int he neuroscience of love and hate Lawrence Erlbaum Associates

[xvi] Thayer R.E 1996: The origins of everyday moods Oxford University Press

[xvii] Werner D 1984: Amazon Journey : An anthropologist year among Brazils Mekratoni Indians New York Simon and Schuster

[xviii] Mithen S 2005: The singing Neanderthals: The origins of music, language, mind and body London Weidenfeld and Nicolson

Ördögi láz és a rák kapcsolata

Az emberi test, az emberi viselkedés több millió éves evolúciós folyamat terméke. Mivel testünk, emberi természetünk nem egy kiváló mérnök, tudatos és jól kivitelezett terméke, ne is várjuk, hogy tökéletes legyen. Hibákkal van tele, lásd például a szemünk vakfoltját, ahol valójában nem keletkezik kép, de agyunk kitölti ezt a rést és gyakorlatilag egy teljes, egész környezeti képet látunk. Egyszerű tények és kérdések alapoztak meg egy ma már közel 30 éves tudományágat, az evolúciós orvoslást. Ha megkérdezzünk ma egy orvost, hogy hallott-e erről a megközelítésről, valószínűleg a beszélgetés során felmerül a szokásos kérdés, mit és hogyan tud segíteni a mindennapi orvoslásban az evolúciós szemlélet. Próbáljuk meg egy egyszerű példán megmutatni, hogy milyen erősségei vannak ennek a gondolkodásnak.

Négyféle kérdés

A biológus szakemberek, amikor egy jelenséget, egy viselkedést vizsgálnak, négyféle kérdéscsoporttal próbálják megközelíteni és megmagyarázni a vizsgálat tárgyát. Az első csoportba a közvetlen kérdések csoportjába tartoznak az alábbiak: milyen élettani, hormonális folyamatok, mechanizmusok miatt alakul ki az adott viselkedés.  A második csoport a felől érdeklődik hogyan alakul ki az egyedfejlődés során, milyen tanult és öröklött elemek befolyásolják megjelenését az egyed életében. Ezeket a kérdéseket egy-egy betegség, viselkedés esetében már nagyon részletesen megválaszolták és ezeken alapul a hagyományos orvostudomány kezelési, megelőzési protokollja. Ezeket tanulják hosszú éveken keresztül a leendő orvosok. Kevés figyelmet kapott a másik két fajta kérdéscsoport, amely a viselkedés, betegség funkcióját kérdezi, és azt, hogy ez hogyan változott az evolúciós fejlődés során. A négy kérdésre válaszolva kaphatunk teljes képet a biológiai jelenségekre vonatkozóan. A teljes kép mellett, majd később láthatjuk, hogy gyakorlati haszonnal is járhat a két utolsó, az orvoslásban teljesen mellőzött kérdések megválaszolása. A fenti négy elengedhetetlen kérdéscsoporthoz hozzátennék egy ötödiket, ez pedig az elmélet, a magyarázat történelmi, keretben, a mai társadalomban elfoglalt szerepének változását vizsgálja. Próbáljuk meg a láz esetén megkeresni a kérdéseket és a válaszokat.

A láz alapjai

Hogyan, és minek a hatására alakul ki az egyébként jól szabályozott testhőmérsékletünk megemelkedése? Milyen folyamatok, milyen fehérjék irányítják az élettani mechanizmusokat? Évezredek óta ismert, hogy bizonyos baktériumok, vírusok hatására testünk hőmérséklete megemelkedik. Az utóbbi évek alapos nyomozásának eredménye, hogy megtalálták a láz folyamatának belső szereplőit is. A fertőzés hatására úgynevezett endogén fehérjék a vér útján eljutnak testünk sok részébe, agyunkba, pontosabban az ott található, pici kis alkotórészébe, a hipotalamuszba, ahol a testhőfokszabályzónk is található. Itt a lakás termosztátjához hasonlóan, egy magasabb hőmérséklet állítódik be alapszintnek a fehérjék hatására, és ezen a hőfokon az immunrendszer sejtjei aktívabban dolgoznak. Kémiai tanulmányainkból tudhatjuk, hogy a hőmérséklet emelése növeli a kémiai és biológiai reakciók sebességét. Ezzel a sebességnöveléssel az immunrendszer próbál előnyt keresni a kórokozóval szemben. Az ember egyedfejlődése során egészen a gyermekkortól - sőt ott a szülők nagy bánatára frekventáltabban - előfordul, de mint majd később látjuk majd, nem olyan vészes a helyzet.

Az evolúciós kérdések már a fenti leírások alapján is felmerülnek: lehetséges, hogy a láz nem egy kóros jelenség, hanem testünk bacik elleni védekező rendszerének fontos tényezője az immunrendszer mellett? Az állatvilágban vajon létezik a láz? Ott is vajon a kórokozók elleni védekezés része?  

A legfontosabb megfigyelés a fenti állítások mellett, hogy a láz nagyon energiaigényes folyamat, 2-3^OC testhőfok emelkedés akár 20%-kal is megnövelheti az energiaigényét testünknek. Ekkora növekedés,ennek fenntartása csak akkor kifizetődő, ha az nagyobb előnnyel jár a lázas egyed számára. Az egyik lehetséges előnyre már utaltam, ez az immunsejtek gyorsabb osztódása, eljutása a megfelelő helyekre. A másik nyilvánvaló segítség az, hogy a mikroorganizmusok főleg a Gram negatív bacik, vírusok nem bírják ki a 40^OC-ot, replikációjuk, szaporodásuk lelassul, a fehérjéik denaturálódnak, a mérgeik lebontódnak, esetenként el is pusztulhatnak. Tanulmányok garmadája alapján mondhatjuk, hogy akik bakteriális fertőzés során lázcsillapítót szedtek azok lassabban és rosszabbul gyógyultak ki a betegségből, mint akik tartózkodtak annak szedésétől. Az elméleti feltevések, sikeres állatkísérletek után sajnos nagyon kevés, embereken végzett kísérletről számolhatunk be, azok is inkább megfigyeléseken alapulnak, a randomizált kísérletek még hiányoznak.

Gavin Barlow és kis csapata tüdőgyulladásos betegek eseteit gyűjtötték össze és ebből egyértelműen az derült ki számukra, hogy akinek magas láza volt, annak több esélye volt a túlélésre, mint akinek nem. Egy finn tanulmányban 102 szalmonellás gyermek beteg megfigyelése során azt tapasztalták, hogy jelentős negatív korreláció van a láz mértéke és a bacik elterjedése között a szervezetükben, akinek magasabb volt a láza, abban a bacik kevésbé terjedtek el

Adaptív?

A láz adaptív funkciójának elfogadását erősíti az a tény, hogy gyakorlatilag az állatvilág nagy részében a rovaroktól a gerincesekig, a halaknál, az emlősöknél is mindenhol jelenlévő mechanizmus. A vizsgált állatokba elhalt vagy élő bacikat fecskendezve, azok igyekeztek erre válaszul a testük hőmérsékletét emelni. Ki úgy, hogy melegebb helyeket keresett a környezetében, ki pedig a saját élettani mechanizmusait mozgósította a harcban. A viselkedéses láz, azaz a külső környezetben keressük a melegebb helyeket, nálunk, embereknél is előfordul, gondoljunk a szaunák, vagy a meleg pokrócok alatti izzadásokra. Az evolúciós válaszok alapján a láz a testi immunrendszer fontos, ősi része a patogén kórokozók elleni folyamatos küzdelemben. Mégis manapság a fennálló koncepció alapján a láz káros folyamat, szédülést, kiszáradást, agysérülést, esetenként halált okozhat. Hogyan jutottunk ehhez a felfogáshoz az emberi láztörténelem során?

A láz és Coley

Mielőtt belemerülnénk a láz kultúrtörténetébe lényeges és megkerülhetetlen a láz és a bizonyos rákbetegségek kapcsolatának kiderítése. Néhány éve orvosi Nobel-díjjal jutalmaztak egy úriembert, akinek hathatós közreműködésével sikerült tisztázni, hogy egyes krónikus, sokáig tartó fertőzéses betegségek rákot okozhatnak. Ma a rákos megbetegedések közel 20%-ának valamilyen kórokozó a forrása, és gyaníthatóan ez a szint tovább fog nőni. Fertőzések rákot okozhatnak, a paradox kettőség ott bukkan a felszínre, hogy néhány fertőzéses betegség pedig csökkenti, vagy egyenesen meggyógyítja egyes rákféleségekben szenvedő betegeket. Hogyan lehetséges mindez, és mi köze van a lázhoz?

 A történet a XIX. századba nyúlik vissza. Az akkori orvosi viszonyok között a rákos betegségek ellen három fegyverrel lehetett felvenni a harcot: az egyik a műtéti eltávolítás, a csonkolás, a másik a brandy, a harmadik pedig a morfium, utóbbiak igazából nem gyógyírok, inkább csak a fájdalmat csökkentették, és szereztek néhány boldog, eksztatikus órát a menthetetlen páciensnek.

Mr. Stein egy amerikában élő, német emigráns volt, akit 1884-ben az arcán egy szarkómás elfajulás miatt, már négyszer operáltak, de sajnálatára az mindig kiújult. Reménytelennek minősítették az orvosok. Az egyik operációt követően azonban valami az akkori körülményeket figyelembe véve nem meglepő dolog történt. Elkapott egy bőrfertőzést, ami igen magas lázzal járt. Pár hét múlva az orvosok megdöbbenésére a szarkómája visszafejlődött, majd teljesen eltűnt. Hat évvel az események után tünetmentes boldog életet élt még. Ez csak egy eset volt. Az orvosi irodalmat áttekintve azt találták, hogy a szifilisszel fertőzött prostituáltak kisebb eséllyel lettek rákosok, mint a hétköznapi ember. Hasonló párhuzamot vontak a TBC-s vagy a maláriás betegekre is.

William Coley (1862-1936) írásunk egyik hőse, egyéb összefüggésekre is felfigyelt. A spontán felszívódó, látszólag minden ok nélkül eltűnő rákok közel felénél, a páciensek komolyabb, akut fertőzéseken estek át, ami több napig tartó magas lázzal járt együtt. Ezen megfigyelésekkel felvértezve kifejlesztett egy vakcinát, elölt bacikból, és ezzel próbálta kezelni a rákos, végstádiumú betegeit.

1891-ben Mr. Zola, egy olasz származású úriember jelent meg a New Yorki Központ Kórházban, hatalmas, tojásnagyságú szarkómával a nyakán. A kinövést már kétszer is hiába operálták, mindkét eset után visszanőtt, és ez az akkori állapotában már a nyelés, a beszéd képessége nagy nehézséggel, fájdalommal járt. Az úriember szilárd ételt már hónapok óta nem evett, orvosai szerint hónapjai voltak hátra.

Az antibiotikum éra előtti korszakban vagyunk, és egy orvos, W. Coley előre megfontolt módon megfertőzi betegeit, ez eléggé veszélyes mutatvány volt már akkor is. Az első három hétben gyengébb adagokat kapott Zola injekcióban, közvetlenül a rákos burjánzás közepébe. Ezek az adagok azonban csak kissé emelték meg a test hőmérsékletét, és a rák sem moccant meg semmilyen irányba, nem nőtt, de nem is csökkent a kiterjedése. Coley friss preparátummal, és nagyobb dózissal próbálkozott, de még mindig alig okozott lázat a betegnél. Egy hónapnyi kezelés után, sikerült többször is magas lázas állapotot elérni, a gumó annyira leapadt, hogy a beteg képes volt ismét szilárd táplálékot enni fájdalom nélkül.

A következő két évben Coley 12 páciensen, akiket előzőleg operálhatatlannak, végső stádiumúnak tituláltak, próbálta ki az újabb szereit. 4 esetben nem sikerült fertőzést, lázat indukálnia, 8 esetben azonban sikeres volt. Ezek közül 6-nál teljesen visszafejlődött, eltűnt a rák. A maradék kettő is pozitívan reagált a kezelésre, de ők sajnos a fertőzés szövődményeibe haltak bele.

Biológiai magyarázat

A további sikeres és sikertelen esetek felsorolása helyett egy picit arról, hogy mi állhat a jelenség hátterében. A XIX. végétől és a XX. század nagy részében is a tudósok úgy gondolták, hogy a rákos sejtek ellen az immunrendszer nem képes harcolni, hiszen itt saját sejtek elvadulásáról van szó. Az immunrendszer nem tud különbséget tenni egy tumoros és egy normális testi sejt között. Ebben segítenek a baktériumok, vírusok, amelyek a testünktől idegen poliszacharidokat (PAMP) tartalmaznak. Ezeket az immunrendszer felismeri és aktivizálja az ellentámadást, ennek része a dendritikus sejtek, ezek a kulcsszereplők, hiszen ők azok, akik megjelölik és tartják a zászlót az testidegen, jelen esetben rákos sejteken, és várják, jelzik a megfelelő immunsejteknek, hogy itt vannak, ezeket kellene eltávolítani. A fertőzés elindítja, a magas láz pedig fokozza ezt a képességet és így kéz a kézben lerombolják a rákos elfajulást.

A potenciális sikeressége ellenére kevés normálisan végrehajtott klinikai kísérletet végeztek a mai napig ezzel a módszerrel. Az elvégzett próbák vegyes képet mutattak, nem véletlenül. Az 1940-es évek után a kemo és radioterápia annyira uralja a rákgyógyászatot, hogy szinte teljesen feledésbe merült az előtte jó alapokkal induló módszer. A közelmúltban újra elindultak kutatások, de nagyon vegyes képet mutatnak az eredmények, nem véletlenül, nagyon sok módszertani hibával rendelkeznek. Az első és legnagyobb hiba, hogy olyan betegekkel próbálkoztak, akik általában már átestek egy gyógyszeres és/vagy radioterápián, amiről köztudott, hogy hatásukra az immunrendszer állapota erősen leromlik. Továbbá nem ügyeltek arra, hogy a rákos sejtek közvetlen közelébe jutassák a vakcinát. Coley eredeti eljárásánál fontos faktornak bizonyult, hogy hosszú ideig, akár 3-4 hónapig, ha szükségesnek tűnt, akkor naponta injekciózták a páciens, lázat indukáltak, és ennek mértéket ellenőrizték. Ezek a mai modern megközelítéseknél hiányoztak, valószínűleg emiatt kaptak vegyes eredményeket a kutatók.

Jól kivitelezett kísérletek kellenének az ügyben, és talán ezzel egyes rákfajtákra hatásos, jól működő fegyver lenne a kezünkben. Használjuk ki, turbózzuk fel természetes védekező mechanizmusainkat, az immunhálózatunkat, ez lehet a kulcs a rák végleges gyógyításához. Ha kell, indukáljunk fertőzéseket, lázat, utána ezeket a megfelelő antibiotikumos kezeléssel visszaállíthatjuk szervezetünk eredeti, fertőzés és rák mentes állapotát.

Történelem és láz

Lehet-e ezen az állásponton változtatni, ezek az ötödik típusú kérdések. Minden ókori népnek saját elképzelése volt a lázról, de egy dolog közösen jellemezte őket, hogy hitték, hogy a láz hasznos a szervezetnek, a gyógyulás jele. Ez közel két ezer évig nem változott, Thomas Syndham a XV.században írta, hogy a láz a természet eszköze a testet támadó ellenfelek elleni harcban. Az amerikai indiánoktól kezdve a régi korok világáig létezett a láz terápia valamilyen formája. Az indiánok frissen leölt, még meleg lótetembe tették a beteget és hagyták azzal együtt kihűlni, a szifiliszt, a reumát, az asztmát is kétezer éve magas lázzal igyekeznek kezelni. A neuroszifiliszt, ókori sugallatra, Wagner-Jauregg meglehetősen nem hagyományos módon kezelte, maláriával oltotta be a betegeket, akik a malária okozta láz segítségével megszabadultak a neuroszifilisztől, a maláriájukat pedig kininnel kezelte. A betegek 30%-nál eltűntek a tünetek, meggyógyultak, Wagner-Jauregg Nobel-díjat kapott ezért a nem mindennapi láz terápiáért. Az 1800-as évek végétől azonban a kialakult kedvező kép az ellenkező irányba váltott át: a láz káros, mindenképpen csillapítani kell. Semmelweis gyermekágyi láza is negatívan érintette a láz megítélését. Azóta a láz nem kívánatos jelenség. Főleg az anyukák aggódnak, holott a gyermekük gyakori lázas állapota csupán annak a jele, hogy immunrendszerük még nem működik 100%-osan, de a láz, mint ősi védelmi rendszerünk képes felvenni a harcot a kórokozókkal szemben, ha engedjük. Természetesen a sokáig tartó, magas láz a fenti rendszer meghibásodását jelentheti, ahol a gyógyszeres közbeavatkozás fontos és elkerülhetetlen.

A mindennapi életünkben is fontos támpontot adhat a fenti, hogyha egy fertőzéses megbetegedés során lázat mérünk, akkor az első lépésünk ne az legyen, hogy ezt megpróbáljuk csillapítani. Ehelyett hagyjuk, hogy testünk dolgozzon és két nap kellemetlenség után hamarabb felgyógyulunk, sőt mellékhatásként későbbi életünkben kevésbé esélyes, hogy rákos betegségben fogunk szenvedni.

Nagyon mulatságos lázterápia leírást találtam Móricz Zsigmond egyik novellájában, amiben a főhős gazda reumás betegségben szenved, de nem akar orvost hívni, ezért „értő embert” hívatnak hozzá, aki több módszerrel próbálkozik, míg végül az alábbi metódus bizonyul a nyerőnek:

„ –Van itt az udvarban –mondta-, egy szép trágyadomb. Ez lesz az ő ispitálya. Ez megjavítja minden bajából.

Megásta neki a trágyadombon a szép gödröt s kivitték a gazdát és beleültették. Akkor szépen megrakták nyakig a szép meleg trágyával, úgy, hogy csak a feje látszott ki belőle. Még a két karját is mind beletemették.

Ott ült aztán szépen a jó forró trágyalében két napig.”

Meggyógyult. Manapság nem biztos, hogy ezt könnyedén alkalmazhatnánk.

Felhasznált irodalom

Heinz-Uwe Hobohm: Healing heat: harnessing infection to fight cancer American Scientist, 2009, num 2.

Fever and cancer in perspective Cancer Immunology and Immuntherapy(2001), 50, 391-396.

Toward general prophylactic cancer vaccination BioEssay 31, 1071-1079.

Carl T. Bergstrom, Lee Alan Dugatkin: Evolution

Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia

Randolph M. Nesse: The great opportunity : Evolutionary applications to medicine and public health  Evolutionary applications 2008, 28-48.

A.Sahib El-Radhi: The role of fever in the past and present  Medical Journal of Islamic World Academy of sciences 2011, 9-14.

Jackwayne Fernandez: The human febrile response: an evolutionary enigma

Matthew J. Kluger: Fever

Matthew J. Kluger: The adaptive value of fever  Infectious Disease Clinics of North America 1996, March 1-17.

Móricz Zsigmond: Szép! 1934.

Fontos és érdekes tényeket találhatunk az alábbi linken:

http://drrajivdesaimd.com/tag/fever-as-evolutionary-adaptation/.

Ne fürdjé le: fürdés, udvarlás, miegymás

Közép-Amerika trópusi, szubtrópusi erdeiben él egy kis 3,5-10 cm nagyságú denevérfaj, apró rovarokat esetenként gyümölcsöt fogyasztanak sok rokonukhoz hasonlóan. A szárnyuk végén, közel a vállukhoz van egy bevágásszerű kis zsákocskájuk, ami nem egy seb, amit minden egyes egyed magán visel, mint egy régi harcok emlékeként, és erről a kis zsebükről kapták a nevüket is. A faj hímjei kihasználják e tartó edény, alkalmatosság minden előnyét, és jó férfiakhoz hasonlóan gyűjtögetnek, eltesznek ezt-azt ezekbe a kis zsákokba. Természetesen nem bélyegeket, színes csillogó fémpénzeket, és nem is gyümölcsöket vagy virágokat, ennél prózaiba, hétköznapibb dolgokat halmoznak ide. Emberi szemmel nézve egy kissé perverz módon testi működésük maradványait: egy kis pisit, egy kis kakit és alkalmanként egy kis spermát is összeraknak ebbe a kis zacskóba. Lényeg a megfelelő arány. Mindennap friss alapanyagokat ráznak össze ebben a speciális mixerben, és délutánonként kitisztítják azt, hogy másnap ismét összekeverjék a számukra ideális keverék anyagot[i]. Mit kezdenek ezzel a koktéllal, mi a szerepe az életükben? Mindennek mi köze van a puszta érdekességen kívül hozzánk emberekhez?

Az állati test fedésére szolgáló bőr nagyon ősi jelenség, mindenki igyekszik megvédeni magát a külső világ fenyegetéseitől. A rovarok bőre első pillantásra nagyon ráncos, tele van redőkkel, kis és nagy hegyekkel-völgyekkel, hozzájuk képest nekünk simább, már-már sivatagi laposságú bőrünk van. A felszíni különbségek alapvető eltéréseket takarnak a külső rétegeink funkcióját tekintve, a rovarok igyekeznek minden patogént távol tartani maguktól, ezzel a redőzöttséggel nehezítik meg azok tapadását a bőrükön. Mi másképp működünk, lehetetlen feladatnak tűnik távol tartani nagy testfelszínünk minden kicsi részétől a betolakodókat, ehelyett mi hasznos, baráti baktériumok közösségével telepítettük be a bőrünket, és ők rengeteg feladatuk mellett távol tartják a patogén kórokozókat is. Mint jó gazdákhoz hasonlóan mi is a kis baktérium telepeinket ellátjuk étellel, megfelelő lakást, otthont biztosítottunk nekik, cserébe ők többek között illatanyagokat, antimikrobás, gombaölő kémiai vegyszereket gyártanak számunkra, valamit valamiért alapon. Egy egész ökoszisztémát tartunk fenn a bőrünkön, és előre jelezhetően ennek nagy hatása volt, van és lesz az emberi faj biológiájára[ii]. Legfontosabb feladatuk az ellenséges kórokozók távoltartása, és ennek megfelelnek is, a legtöbb patogén baci nem találkozik az immunrendszerünkkel, mert nem jutnak be az emberi testbe, elakadnak a bőrünkön.

A bőr flórájának szerepe az ember életében

A hagyományos unalmas leírás helyett szeretnék egy érdekesebb és talán hasznosabb megközelítést alkalmazni a rajtunk élő baktériumok és az ember kölcsönös kapcsolatáról és szerepéről egymás életében. Az emberi testre egyszerűen, matematikailag tekintve az egy két hengerből áll, egy belső (a szánktól a végbelünkig) és egy külső a fejünktől a talpunkig tartó bőrhengerből, amelyek folytonosan egymással össze vannak kötve. A kettő között helyezkednek el a belső sérülékenyebb szerveink, amelyek közös tulajdonsága, hogy baktérium mentesek. A két henger felelős a belső szerveink védelméért, ezért viszonylag hasonlóak egymáshoz, mindkettő immunológiailag és endokrinológiailag felszerelt, masszívan kolonizált hasznos baktériumokkal, amelynek ellátásáért az emberi szervezet felelős. A kettejük szoros összekötetését további bizonyítékok is alátámasztják: a gyomor és egyéb belső panaszoknak gyakran a bőrünkön is tapasztalható, látható nyomai vannak, kiütések, gyulladások formájában. A gyomor-agy komplex ismert hálózatába bekapcsolódik az egyre erősödő harmadik szereplő a bőr[iii]. Mostanra egy háromszereplős és egymástól kölcsönösen függő rendszerről beszélhetünk, amelynek meghatározó elemei az egysejtű mikrobáink. Egy velünk és rajtunk élő ökoszisztémáról van szó, amit nem lehet különválasztani tőlünk, csak így egyben van értelme erről gondolkodni. Ha ezt figyelembe vesszük, egészen érdekes jelenségek kerülnek új megvilágításba, és nyernek egyszerű magyarázatot.

A paleo ember mezítlábas élete

Millió évekig csupasz lábbal mozgott, futott emberősünk, és éppen ezért nagyon gyakran érték a lábát különféle sérülések, vágások, ficamok, esetlegesen törések. Az élősködő gombák előszeretettel kedvelik a nyílt sebeket és könnyen megtámadják az emlősök sérült lábait. Az immunrendszerünk gyakorlatilag nem képes ezt kezelni, hiszen a lábunk vérellátása erősen korlátózott. Ebben a helyzetben lépnek a színre a lábunkon élő Bacillus subtilis nevezetű barátaink. Ők gombaellenes kémiai anyagokat termelnek és ezekkel sikeresen távol tartják a gondot okozó élőlények hadseregét a testünktől. Cserébe mit kapnak tőlünk? Azt mindenki tudja, hogy az emberek lába erősen képes izzadni, de mi lehet ennek a szerepe, hiszen a lábunkon keresztül nem igazán vagyunk képesek lehűteni a testünket? A lábunk izzadsága egy fontos aminosavat tartalmaz a leucint nagy mennyiségben, amit a Bacillus subtilis köszöni, szépen elfogadja, és felhasználja a biokémiai folyamataiban[iv]. Egy kellemetlen mellékhatása van ennek a kapcsolatnak, a leucinból egy isoflavic sav nevezetű anyagot gyárt a baktérium és ettől bizony erős lábszag terjeng a környéken. Valamit valamiért, megvédem ezt a sérülékeny várrészt, de cserébe elvárok egy kis ellenszolgáltatást, egy kis ennivalót és sajnálom, de ebből egy kis bűzös molekulát gyártok[v]. Az anyatej tartalmaz olyan oligoszacharidokat, amelyeket a csecsemő beleiben élő baktériumok számára készített direkt eledel, ez, mármint a láb izzadságába kiválasztott leucin aminosav lehet a következő olyan vegyület, amit az emberi szervezet kizárólag gyárt a rajta, együtt élő baktériumai számára. Ezt a tudásunkat talán felhasználhatjuk azon betegek számára, akik különösen érzékenyek a lábfertőzésekre (cukorbetegek), és pre és probiotikumos készítmények kifejlesztésével, a jövőben talán ezek elkerülhetővé válhatnak. A bőr mikroba összetétele, diverzitása meghatározhatja a sebek gyógyulási folyamatait, annak sebességét. A csecsemők és gyermekek leggyakoribb bőrgyógyászati betegsége az atópiás eredetű bőrgyulladás (atopiás dermatitis). A betegség általában gyermekkorban kezdődik, gyakori vakarózás és bőrgyulladás a fő tünetei. A betegek bőr baktériumai kevésbé diverzek, mint az egészséges emberekké, és a Staphylococcus fajok dominálnak közöttük. Vajon egy speciális összetételű mikrobaközösséget felhasználva visszafordíthatóak ezek a típusú betegségek is?

Feromonok, párválasztás

A főemlősök általában gazdagabbak mirigyekben, mint más emlős fajok, és ha ezek szerepe az, hogy a testünkön élő mikrobákat befolyásolják, táplálják őket, akkor ismét jelentős kijelentéseket tehetünk a szerepükről az emberi életünkben, a párválasztásunkban. A bőrünk felszíne alatt az izzadságmirigyek azok, amelyek a hónaljunk környékén és a mellek, a has, a kiválasztó szervek közelében sűrűsödnek. Olyan kémiai molekulák tömegét választják ki, amit a közelben élő Corynebacterium fajok szívesen fogyasztanak, és természetesen cserébe talán mi is kapunk valamilyen egyéb szolgáltatást[vi]. Illatanyagokat, úgynevezett feromonokat gyártanak belőlük, ezek, azok az anyagok, amelyek a fajon belül a nemek között szállíthatnak információkat az egyes egyedek fizikai, pszichikai állapotáról. A szakirodalomban régóta téma, hogy az emberek igyekeznek olyan párt találni maguknak, aki hasonlít is, de ugyanakkor el is tér tőlük egyes tulajdonságokban. Az eltérő sajátságok közül a legfontosabb, hogy az immunrendszerük ne legyen hasonlatos, térjen el egymástól, így lehet optimális az utódaink védelme az állandóan megújuló patogén baktériumok ellen. Hogyan tudom megállapítani egy ellenkező nemű emberegyedről, hogy kompatibilis-e az én immunrendszeremmel? Látható jelei ennek nincsenek, ellenben az illatuk elárulja azt, ha kellemesnek, vonzónak találjuk, akkor rendben van, ha viszont visszataszító, akkor hagyjuk az egészet, a leendő gyermekeinkért is[vii]. Röviden és érthetően ennyi lenne. Ezeket az illatanyagokat azonban a bőrmikrobáink állítják elő az általunk adott szagtalan alapanyagokból. Ha eljutottunk idáig a gondolatmenetben, akkor láthatjuk, hogy valójában a bőrünk baktériumai választanak párt számunkra, nem pedig mi. Ezek a feromonok az általános genetikai hátterünket, az egészségi állapotunkat jelzik (gondoljunk a betegségeinket kiszagoló kutyákra), és mindezért megbízhatónak kell lenniük, különben tévútra tévedhetünk. A denevérek rejtvénykérdés megoldása most már könnyűnek tűnhet, a zsákocskában bacikat etetnek, akik feromonokat gyártanak a számukra.

Gyakori fürdés, tisztálkodás, parfümözés

Gita Kasthala antropológus Pápuában és Kelet-Afrikában eldugott kis falvakban dolgozva említett egy számunkra érdekes megfigyelést. Szerinte háromféle ember van a személyes higiéniát tekintve, az elsők, akik nemigen érintkeznek nyugati emberekkel, ők csak akkor fürdenek, ha halászni mennek, szappant és egyéb hasonló tisztálkodási eszközt nem ismernek. A második csoportba tartozók már találkoztak a nyugati kultúra vívmányaival, már nem természetes alapanyagokból készült ruhákat viselnek, gyakran tisztálkodnak, szappannal mossák a testüket és a ruháikat is. Na, ők büdösek, az első csoport tagjai viszont még az igényes nyugati orral sem azok. A harmadik csoport tagjai mi vagyunk, akik nap, mint nap fürdünk, kenjük magunkat és illatozunk[viii]. Néhány nap fürdés nélkül, és mi is másképp szaglunk már. Miért tisztábbak és szagtalanabbak azon népek tagjai, akik nem használják a modern világunk tisztálkodó szereit? Történetileg egy modern találmánnyal állunk szembe, 1850 évekig az egész testünk fürdetése idegenkedést váltott ki, sőt elsősorban a felsőbb osztály privilégiuma volt ez. Az alsóbb rétegek szaglottak és mosatlanok voltak. Mi a probléma a napi fürdéssel, tisztálkodással és illatosítással?

A naponta elvégzett a testünknél forróbb fürdő, plusz a használt szappanok, tusfürdők megváltoztatják a bőrünk természetesen kialakuló mikrobaközösségét. A feromonokat gyártó baktériumok különösen érzékenyek, könnyen elpusztulhatnak, nehezen növekednek, terjednek ilyen körülmények között. A mindennapos fizikai, kémiai háború eredményeképp egészen eltűnhetnek, és ezzel más fajoknak engednek teret. A hasznosnak tűnő Corynebaktériumok elburjánzanak, és ennek eredménye lehet a rossz testszag. Ironikus az egész folyamat, kemikáliák tömkelegével mossuk a testünket, megöljük a hasznos illatokat gyártó mikrobákat, és ezért kénytelenek vagyunk illatosítani magunkat és újra fürdeni. Az eltérített illatok már nem hordoznak használható információkat a fizikai kondíciónkról, ezért van talán annyi összezavarodott párkapcsolat. Örömhír, hogy már kaphatóak pre-és probiotikumos bőrkészítmények a természetesen jelenlévő leggyakoribb fajokkal. Addig is jó tanácsként annyi, hogy kevesebb fürdés, az is testmeleg vízben, szappan és tusfürdők nélkül.

---

[i] Voight C.C et al: Journal of Mammalogy 2005, 745-749.

Bats, bacteria and bat smell: Sex specific diversity of microbes in a sexually selected scent organ

[ii] Grice EA et al: Topographical and temporal diversity of the human skin micribiome Science 2009, 1190-1192.

[iii] Catherine O Neill et al: The gut skin axis in health and disease: A paradigm with therapeutic implications Bioessays 2016.

[iv] Ara K et al: Foot odor due to microbal metabolism and its control Can J Microbiol 2006. 354-364.

[v] Landy MWGH et al: Bacillomycin an antibiotic from Bacillus subtilis active against pathogenic fungi Proc Soc Exp Biol Med 1948. 539-541.

[vi] Council SE et al: Diversity and evolution of the primate skin microbiome Proc Biol Sci 2016. 283.

[vii] James AG et al: Microbiological and biochemical origins of human axillary odour FEMS Microbiol Ecol 2013. 527-540.

[viii] Alanna Collen : 10% Human How your bodys microbes hold the key to health and happiness William Collins 2015.