Ördögi láz és a rák kapcsolata

Az emberi test, az emberi viselkedés több millió éves evolúciós folyamat terméke. Mivel testünk, emberi természetünk nem egy kiváló mérnök, tudatos és jól kivitelezett terméke, ne is várjuk, hogy tökéletes legyen. Hibákkal van tele, lásd például a szemünk vakfoltját, ahol valójában nem keletkezik kép, de agyunk kitölti ezt a rést és gyakorlatilag egy teljes, egész környezeti képet látunk. Egyszerű tények és kérdések alapoztak meg egy ma már közel 30 éves tudományágat, az evolúciós orvoslást. Ha megkérdezzünk ma egy orvost, hogy hallott-e erről a megközelítésről, valószínűleg a beszélgetés során felmerül a szokásos kérdés, mit és hogyan tud segíteni a mindennapi orvoslásban az evolúciós szemlélet. Próbáljuk meg egy egyszerű példán megmutatni, hogy milyen erősségei vannak ennek a gondolkodásnak.

Négyféle kérdés

A biológus szakemberek, amikor egy jelenséget, egy viselkedést vizsgálnak, négyféle kérdéscsoporttal próbálják megközelíteni és megmagyarázni a vizsgálat tárgyát. Az első csoportba a közvetlen kérdések csoportjába tartoznak az alábbiak: milyen élettani, hormonális folyamatok, mechanizmusok miatt alakul ki az adott viselkedés.  A második csoport a felől érdeklődik hogyan alakul ki az egyedfejlődés során, milyen tanult és öröklött elemek befolyásolják megjelenését az egyed életében. Ezeket a kérdéseket egy-egy betegség, viselkedés esetében már nagyon részletesen megválaszolták és ezeken alapul a hagyományos orvostudomány kezelési, megelőzési protokollja. Ezeket tanulják hosszú éveken keresztül a leendő orvosok. Kevés figyelmet kapott a másik két fajta kérdéscsoport, amely a viselkedés, betegség funkcióját kérdezi, és azt, hogy ez hogyan változott az evolúciós fejlődés során. A négy kérdésre válaszolva kaphatunk teljes képet a biológiai jelenségekre vonatkozóan. A teljes kép mellett, majd később láthatjuk, hogy gyakorlati haszonnal is járhat a két utolsó, az orvoslásban teljesen mellőzött kérdések megválaszolása. A fenti négy elengedhetetlen kérdéscsoporthoz hozzátennék egy ötödiket, ez pedig az elmélet, a magyarázat történelmi, keretben, a mai társadalomban elfoglalt szerepének változását vizsgálja. Próbáljuk meg a láz esetén megkeresni a kérdéseket és a válaszokat.

A láz alapjai

Hogyan, és minek a hatására alakul ki az egyébként jól szabályozott testhőmérsékletünk megemelkedése? Milyen folyamatok, milyen fehérjék irányítják az élettani mechanizmusokat? Évezredek óta ismert, hogy bizonyos baktériumok, vírusok hatására testünk hőmérséklete megemelkedik. Az utóbbi évek alapos nyomozásának eredménye, hogy megtalálták a láz folyamatának belső szereplőit is. A fertőzés hatására úgynevezett endogén fehérjék a vér útján eljutnak testünk sok részébe, agyunkba, pontosabban az ott található, pici kis alkotórészébe, a hipotalamuszba, ahol a testhőfokszabályzónk is található. Itt a lakás termosztátjához hasonlóan, egy magasabb hőmérséklet állítódik be alapszintnek a fehérjék hatására, és ezen a hőfokon az immunrendszer sejtjei aktívabban dolgoznak. Kémiai tanulmányainkból tudhatjuk, hogy a hőmérséklet emelése növeli a kémiai és biológiai reakciók sebességét. Ezzel a sebességnöveléssel az immunrendszer próbál előnyt keresni a kórokozóval szemben. Az ember egyedfejlődése során egészen a gyermekkortól - sőt ott a szülők nagy bánatára frekventáltabban - előfordul, de mint majd később látjuk majd, nem olyan vészes a helyzet.

Az evolúciós kérdések már a fenti leírások alapján is felmerülnek: lehetséges, hogy a láz nem egy kóros jelenség, hanem testünk bacik elleni védekező rendszerének fontos tényezője az immunrendszer mellett? Az állatvilágban vajon létezik a láz? Ott is vajon a kórokozók elleni védekezés része?  

A legfontosabb megfigyelés a fenti állítások mellett, hogy a láz nagyon energiaigényes folyamat, 2-3^OC testhőfok emelkedés akár 20%-kal is megnövelheti az energiaigényét testünknek. Ekkora növekedés,ennek fenntartása csak akkor kifizetődő, ha az nagyobb előnnyel jár a lázas egyed számára. Az egyik lehetséges előnyre már utaltam, ez az immunsejtek gyorsabb osztódása, eljutása a megfelelő helyekre. A másik nyilvánvaló segítség az, hogy a mikroorganizmusok főleg a Gram negatív bacik, vírusok nem bírják ki a 40^OC-ot, replikációjuk, szaporodásuk lelassul, a fehérjéik denaturálódnak, a mérgeik lebontódnak, esetenként el is pusztulhatnak. Tanulmányok garmadája alapján mondhatjuk, hogy akik bakteriális fertőzés során lázcsillapítót szedtek azok lassabban és rosszabbul gyógyultak ki a betegségből, mint akik tartózkodtak annak szedésétől. Az elméleti feltevések, sikeres állatkísérletek után sajnos nagyon kevés, embereken végzett kísérletről számolhatunk be, azok is inkább megfigyeléseken alapulnak, a randomizált kísérletek még hiányoznak.

Gavin Barlow és kis csapata tüdőgyulladásos betegek eseteit gyűjtötték össze és ebből egyértelműen az derült ki számukra, hogy akinek magas láza volt, annak több esélye volt a túlélésre, mint akinek nem. Egy finn tanulmányban 102 szalmonellás gyermek beteg megfigyelése során azt tapasztalták, hogy jelentős negatív korreláció van a láz mértéke és a bacik elterjedése között a szervezetükben, akinek magasabb volt a láza, abban a bacik kevésbé terjedtek el

Adaptív?

A láz adaptív funkciójának elfogadását erősíti az a tény, hogy gyakorlatilag az állatvilág nagy részében a rovaroktól a gerincesekig, a halaknál, az emlősöknél is mindenhol jelenlévő mechanizmus. A vizsgált állatokba elhalt vagy élő bacikat fecskendezve, azok igyekeztek erre válaszul a testük hőmérsékletét emelni. Ki úgy, hogy melegebb helyeket keresett a környezetében, ki pedig a saját élettani mechanizmusait mozgósította a harcban. A viselkedéses láz, azaz a külső környezetben keressük a melegebb helyeket, nálunk, embereknél is előfordul, gondoljunk a szaunák, vagy a meleg pokrócok alatti izzadásokra. Az evolúciós válaszok alapján a láz a testi immunrendszer fontos, ősi része a patogén kórokozók elleni folyamatos küzdelemben. Mégis manapság a fennálló koncepció alapján a láz káros folyamat, szédülést, kiszáradást, agysérülést, esetenként halált okozhat. Hogyan jutottunk ehhez a felfogáshoz az emberi láztörténelem során?

A láz és Coley

Mielőtt belemerülnénk a láz kultúrtörténetébe lényeges és megkerülhetetlen a láz és a bizonyos rákbetegségek kapcsolatának kiderítése. Néhány éve orvosi Nobel-díjjal jutalmaztak egy úriembert, akinek hathatós közreműködésével sikerült tisztázni, hogy egyes krónikus, sokáig tartó fertőzéses betegségek rákot okozhatnak. Ma a rákos megbetegedések közel 20%-ának valamilyen kórokozó a forrása, és gyaníthatóan ez a szint tovább fog nőni. Fertőzések rákot okozhatnak, a paradox kettőség ott bukkan a felszínre, hogy néhány fertőzéses betegség pedig csökkenti, vagy egyenesen meggyógyítja egyes rákféleségekben szenvedő betegeket. Hogyan lehetséges mindez, és mi köze van a lázhoz?

 A történet a XIX. századba nyúlik vissza. Az akkori orvosi viszonyok között a rákos betegségek ellen három fegyverrel lehetett felvenni a harcot: az egyik a műtéti eltávolítás, a csonkolás, a másik a brandy, a harmadik pedig a morfium, utóbbiak igazából nem gyógyírok, inkább csak a fájdalmat csökkentették, és szereztek néhány boldog, eksztatikus órát a menthetetlen páciensnek.

Mr. Stein egy amerikában élő, német emigráns volt, akit 1884-ben az arcán egy szarkómás elfajulás miatt, már négyszer operáltak, de sajnálatára az mindig kiújult. Reménytelennek minősítették az orvosok. Az egyik operációt követően azonban valami az akkori körülményeket figyelembe véve nem meglepő dolog történt. Elkapott egy bőrfertőzést, ami igen magas lázzal járt. Pár hét múlva az orvosok megdöbbenésére a szarkómája visszafejlődött, majd teljesen eltűnt. Hat évvel az események után tünetmentes boldog életet élt még. Ez csak egy eset volt. Az orvosi irodalmat áttekintve azt találták, hogy a szifilisszel fertőzött prostituáltak kisebb eséllyel lettek rákosok, mint a hétköznapi ember. Hasonló párhuzamot vontak a TBC-s vagy a maláriás betegekre is.

William Coley (1862-1936) írásunk egyik hőse, egyéb összefüggésekre is felfigyelt. A spontán felszívódó, látszólag minden ok nélkül eltűnő rákok közel felénél, a páciensek komolyabb, akut fertőzéseken estek át, ami több napig tartó magas lázzal járt együtt. Ezen megfigyelésekkel felvértezve kifejlesztett egy vakcinát, elölt bacikból, és ezzel próbálta kezelni a rákos, végstádiumú betegeit.

1891-ben Mr. Zola, egy olasz származású úriember jelent meg a New Yorki Központ Kórházban, hatalmas, tojásnagyságú szarkómával a nyakán. A kinövést már kétszer is hiába operálták, mindkét eset után visszanőtt, és ez az akkori állapotában már a nyelés, a beszéd képessége nagy nehézséggel, fájdalommal járt. Az úriember szilárd ételt már hónapok óta nem evett, orvosai szerint hónapjai voltak hátra.

Az antibiotikum éra előtti korszakban vagyunk, és egy orvos, W. Coley előre megfontolt módon megfertőzi betegeit, ez eléggé veszélyes mutatvány volt már akkor is. Az első három hétben gyengébb adagokat kapott Zola injekcióban, közvetlenül a rákos burjánzás közepébe. Ezek az adagok azonban csak kissé emelték meg a test hőmérsékletét, és a rák sem moccant meg semmilyen irányba, nem nőtt, de nem is csökkent a kiterjedése. Coley friss preparátummal, és nagyobb dózissal próbálkozott, de még mindig alig okozott lázat a betegnél. Egy hónapnyi kezelés után, sikerült többször is magas lázas állapotot elérni, a gumó annyira leapadt, hogy a beteg képes volt ismét szilárd táplálékot enni fájdalom nélkül.

A következő két évben Coley 12 páciensen, akiket előzőleg operálhatatlannak, végső stádiumúnak tituláltak, próbálta ki az újabb szereit. 4 esetben nem sikerült fertőzést, lázat indukálnia, 8 esetben azonban sikeres volt. Ezek közül 6-nál teljesen visszafejlődött, eltűnt a rák. A maradék kettő is pozitívan reagált a kezelésre, de ők sajnos a fertőzés szövődményeibe haltak bele.

Biológiai magyarázat

A további sikeres és sikertelen esetek felsorolása helyett egy picit arról, hogy mi állhat a jelenség hátterében. A XIX. végétől és a XX. század nagy részében is a tudósok úgy gondolták, hogy a rákos sejtek ellen az immunrendszer nem képes harcolni, hiszen itt saját sejtek elvadulásáról van szó. Az immunrendszer nem tud különbséget tenni egy tumoros és egy normális testi sejt között. Ebben segítenek a baktériumok, vírusok, amelyek a testünktől idegen poliszacharidokat (PAMP) tartalmaznak. Ezeket az immunrendszer felismeri és aktivizálja az ellentámadást, ennek része a dendritikus sejtek, ezek a kulcsszereplők, hiszen ők azok, akik megjelölik és tartják a zászlót az testidegen, jelen esetben rákos sejteken, és várják, jelzik a megfelelő immunsejteknek, hogy itt vannak, ezeket kellene eltávolítani. A fertőzés elindítja, a magas láz pedig fokozza ezt a képességet és így kéz a kézben lerombolják a rákos elfajulást.

A potenciális sikeressége ellenére kevés normálisan végrehajtott klinikai kísérletet végeztek a mai napig ezzel a módszerrel. Az elvégzett próbák vegyes képet mutattak, nem véletlenül. Az 1940-es évek után a kemo és radioterápia annyira uralja a rákgyógyászatot, hogy szinte teljesen feledésbe merült az előtte jó alapokkal induló módszer. A közelmúltban újra elindultak kutatások, de nagyon vegyes képet mutatnak az eredmények, nem véletlenül, nagyon sok módszertani hibával rendelkeznek. Az első és legnagyobb hiba, hogy olyan betegekkel próbálkoztak, akik általában már átestek egy gyógyszeres és/vagy radioterápián, amiről köztudott, hogy hatásukra az immunrendszer állapota erősen leromlik. Továbbá nem ügyeltek arra, hogy a rákos sejtek közvetlen közelébe jutassák a vakcinát. Coley eredeti eljárásánál fontos faktornak bizonyult, hogy hosszú ideig, akár 3-4 hónapig, ha szükségesnek tűnt, akkor naponta injekciózták a páciens, lázat indukáltak, és ennek mértéket ellenőrizték. Ezek a mai modern megközelítéseknél hiányoztak, valószínűleg emiatt kaptak vegyes eredményeket a kutatók.

Jól kivitelezett kísérletek kellenének az ügyben, és talán ezzel egyes rákfajtákra hatásos, jól működő fegyver lenne a kezünkben. Használjuk ki, turbózzuk fel természetes védekező mechanizmusainkat, az immunhálózatunkat, ez lehet a kulcs a rák végleges gyógyításához. Ha kell, indukáljunk fertőzéseket, lázat, utána ezeket a megfelelő antibiotikumos kezeléssel visszaállíthatjuk szervezetünk eredeti, fertőzés és rák mentes állapotát.

Történelem és láz

Lehet-e ezen az állásponton változtatni, ezek az ötödik típusú kérdések. Minden ókori népnek saját elképzelése volt a lázról, de egy dolog közösen jellemezte őket, hogy hitték, hogy a láz hasznos a szervezetnek, a gyógyulás jele. Ez közel két ezer évig nem változott, Thomas Syndham a XV.században írta, hogy a láz a természet eszköze a testet támadó ellenfelek elleni harcban. Az amerikai indiánoktól kezdve a régi korok világáig létezett a láz terápia valamilyen formája. Az indiánok frissen leölt, még meleg lótetembe tették a beteget és hagyták azzal együtt kihűlni, a szifiliszt, a reumát, az asztmát is kétezer éve magas lázzal igyekeznek kezelni. A neuroszifiliszt, ókori sugallatra, Wagner-Jauregg meglehetősen nem hagyományos módon kezelte, maláriával oltotta be a betegeket, akik a malária okozta láz segítségével megszabadultak a neuroszifilisztől, a maláriájukat pedig kininnel kezelte. A betegek 30%-nál eltűntek a tünetek, meggyógyultak, Wagner-Jauregg Nobel-díjat kapott ezért a nem mindennapi láz terápiáért. Az 1800-as évek végétől azonban a kialakult kedvező kép az ellenkező irányba váltott át: a láz káros, mindenképpen csillapítani kell. Semmelweis gyermekágyi láza is negatívan érintette a láz megítélését. Azóta a láz nem kívánatos jelenség. Főleg az anyukák aggódnak, holott a gyermekük gyakori lázas állapota csupán annak a jele, hogy immunrendszerük még nem működik 100%-osan, de a láz, mint ősi védelmi rendszerünk képes felvenni a harcot a kórokozókkal szemben, ha engedjük. Természetesen a sokáig tartó, magas láz a fenti rendszer meghibásodását jelentheti, ahol a gyógyszeres közbeavatkozás fontos és elkerülhetetlen.

A mindennapi életünkben is fontos támpontot adhat a fenti, hogyha egy fertőzéses megbetegedés során lázat mérünk, akkor az első lépésünk ne az legyen, hogy ezt megpróbáljuk csillapítani. Ehelyett hagyjuk, hogy testünk dolgozzon és két nap kellemetlenség után hamarabb felgyógyulunk, sőt mellékhatásként későbbi életünkben kevésbé esélyes, hogy rákos betegségben fogunk szenvedni.

Nagyon mulatságos lázterápia leírást találtam Móricz Zsigmond egyik novellájában, amiben a főhős gazda reumás betegségben szenved, de nem akar orvost hívni, ezért „értő embert” hívatnak hozzá, aki több módszerrel próbálkozik, míg végül az alábbi metódus bizonyul a nyerőnek:

„ –Van itt az udvarban –mondta-, egy szép trágyadomb. Ez lesz az ő ispitálya. Ez megjavítja minden bajából.

Megásta neki a trágyadombon a szép gödröt s kivitték a gazdát és beleültették. Akkor szépen megrakták nyakig a szép meleg trágyával, úgy, hogy csak a feje látszott ki belőle. Még a két karját is mind beletemették.

Ott ült aztán szépen a jó forró trágyalében két napig.”

Meggyógyult. Manapság nem biztos, hogy ezt könnyedén alkalmazhatnánk.

Felhasznált irodalom

Heinz-Uwe Hobohm: Healing heat: harnessing infection to fight cancer American Scientist, 2009, num 2.

Fever and cancer in perspective Cancer Immunology and Immuntherapy(2001), 50, 391-396.

Toward general prophylactic cancer vaccination BioEssay 31, 1071-1079.

Carl T. Bergstrom, Lee Alan Dugatkin: Evolution

Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia

Randolph M. Nesse: The great opportunity : Evolutionary applications to medicine and public health  Evolutionary applications 2008, 28-48.

A.Sahib El-Radhi: The role of fever in the past and present  Medical Journal of Islamic World Academy of sciences 2011, 9-14.

Jackwayne Fernandez: The human febrile response: an evolutionary enigma

Matthew J. Kluger: Fever

Matthew J. Kluger: The adaptive value of fever  Infectious Disease Clinics of North America 1996, March 1-17.

Móricz Zsigmond: Szép! 1934.

Fontos és érdekes tényeket találhatunk az alábbi linken:

http://drrajivdesaimd.com/tag/fever-as-evolutionary-adaptation/.