Randomisták, egy új vallás születése

 

George Anson nyolc hadihajóval szerette volna Dél Amerikát körbe hajózni, körülbelül fél év időtávlatban gondolkodott, amikor 1740-ben 1854 matrózzal elindultak. Négy évvel később már csak 188 voltak életben és egyetlen egy hajóval tértek vissza, mi történt a fedélzeten, mitől halt meg több mint 1500 ember, amikor semmiféle hadi ütközetben nem vettek részt az utazásuk során? Hat hónap simán eltelt haláleset nélkül, utána viszont mindennapos lett, eleinte szép temetéssel búcsúztak az elhunytaktól, később az életben maradók annyira legyengültek, hogy képtelenek voltak a tengerbe hajítani a bajtársaikat, ezért mindenki, ahol kilehelte a lelkét ott is maradt a hajón.

Utólag könnyű okosnak lenni természetesen, nem nehéz kitalálni a történelmi ismereteink birtokában, hogy skorbutban, C-vitamin hiányban szenvedtek a matrózok a túlzottan egyoldalú étkezések miatt. A kötőszöveteket általánosan leromboló betegség miatt, hamar begyulladtak a fogak körüli ínyek, a lehelet szörnyű lett, a lábak duzzadtak, nehezen csak nagy fájdalmak közepette voltak képesek mozogni, és általában belső vérzések következtében néhány nap alatt meghaltak az érintettek. A hajózás hőskorszakában közel kétmillió ember vesztette életét skorbut miatt, ez egyes becslések szerint jóval több mint a tengeri csatákban, hatalmas viharokban meghaltak száma. Vasco de Gama a legénységének a felét, Magelán a két harmadát veszítette el skorbutban.

Akárcsak a mai internetes világban, akkoriban is mindenkinek saját elképzelése volt, van mindenről, így a skorbut okairól is, és annak esetleges gyógyítási lehetőségeiről. Az orvosdoktorok a hagyományos vonalon maradva bort, gyömbért vagy éppen sót ajánlottak a tengeri utazásokra. A hatásosságuk kétséges volt, és ezt nem is bizonyíthatták jobban, mint a hazatérők szegényes és megcsappant mennyisége.

 

James Lind egy hajón szolgált orvosként, és egy kivételes kísérletet hajtott végre: 20 előrehaladott skorbutban szenvedő betegen hatféle módszert, lehetséges gyógymódot tesztelt. Az első csoport naponta egy kis almabort, a második néhány milliliternyi kénsavat, a harmadik ecetsavat, a negyedik sós tengervizet, az ötödik egy keveréket kapott, amiben szerecsendió, fokhagyma, mustármag, retek és perui balzsam volt. A hatodik csoport két narancsot és egy citromot kapott. A kezeléstől eltekintve minden csoport tagjai azonos ételeket és italokat fogyasztottak. Lind szavaival élve, a legnagyobb eredményt a citrusos gyümölcsös csoport tagjainál figyelhették meg, ők egy hét savanyú kúra után gyógyultnak tekinthetőek lettek. Hogy került kénsav a kísérletek sorába? A Brit Tengerészet ajánlata volt ez a kezelés skorbutos betegek esetére abban a korszakban.

 Lind módszere működött, annak ellenére, hogy nem igazán tudta a magyarázatot a citrom varázslatos és egyben egyszerű csodájára. A következő negyven évben még tengerészek ezrei haltak meg hosszú utazásokon skorbutban, mellőzve ezt az egyszerű módszert, de ez egy másik történet.

A random, többcsoportos tesztelések prototípusával ismerkedhettünk meg az előzőekben. A mostani időszakig az orvostudomány használta szinte kizárólag a módszereinek, a gyógyszereinek a tesztelésére. Az újabb forradalom, aminek tanúi lehetünk, hogy a metódus, a mögöttes szándék elterjedtek olyan területeken, ahol a képzelet sem jár, a társadalomtudományok, a politika, a gazdaság sorra jelentkezik olyan problémákkal, amit egyszerűen egy random kísérlettel el lehet dönteni. Komoly kérdésekről, évszázados vitákról lebben fel az igazság, oldódik meg pikk pakk, gyakran az elvárásainkkal ütköző, nem várt eredményt adva. Nézzünk néhány területet és példát a randomisták mai működésére.

Orvostudomány: álműtétek

A gyógyszerek tesztelése evidensnek tűnik a hatvanas évektől indulóan, de a fizikai beavatkozások, az operációk, a műtétek hasonló randomszerű vizsgálatai teljesen új terület. Lehetséges, hogy az elvégzett műtétek jelentős hányadáról kiderülhet, hogy hatástalan? Kmmmm, igen. A krónikus ízületi gyulladás kezelésére egy pici kis műtétet végeznek évente emberek millióin, hogy csökkentsék a fájdalmaikat. Houstonban néhány sebész elvégezte a random kísérleteiket a műtéttel kapcsolatban, betegek egyik felét a hagyományos módon megoperálták, a másik felén azonban csak a külső vágást imitálták, tehát áloperálták őket és kíváncsian várták a fejleményeket. Sajnos igazi random műtét nem létezik még, mert az orvosok ebben az esetben is pontosan tudták mikor kin milyen beavatkozás történt.

Két évvel a műtétek után mindkét csoport hasonló mértékű fájdalomról és kézmozgásról számolt be.  Nagyon úgy tűnik, hogy a placebo effektus a műtétek világában is kitűnően működik. Mellkasi fájdalmakat is pici műtétekkel kezeltek, de mint erről is kiderítették, hogy feleslegesen, mert nem igazán hatásos. Annak ellenére, hogy évente több tízezer műtétet hajtanak végre, nagyon kevés a bizonyíték arra nézve, hogy ezek közül mi hatásos és mi placebo. Szintén éves viszonylatban több ezer gerincfúziót végeznek a sebészek hátfájásos betegek tüneteinek enyhítésére, közben pedig randomista orvosok kimutatták róla, hogy nem hatékonyabb, mint egy intenzív rehabilitációs torna. A Lind-jelenség újra színre lép, lásd skorbut, és ennek tudatában továbbra is végzik ezeket a műtéteket. Vajon meddig?

Oktatás

A legérzékenyebb emberi területre is vessünk egy pillantást, hátha okosabbak leszünk. 1967-ben Joan Cooney nem éppen hagyományos módon elkezdett tervezni egy TV showt gyerekeknek. Összehozott egy tervező csapatot egy gyermekpszichológussal, és megszületett a Sesame Street. Az igazi újítás azonban nem ez volt, hanem az, hogy már az első évben több randomizált kísérletet is végeztek a leendő műsorok és annak hatásának tesztelésére. Szerencsétlenül ezek a próbálkozások nem voltak túl sikeresek, az amerikai gyerekek közel harmada nézte az epizódokat minden héten, nem iagzán lehetett random csoportokat kialakítani. A következő évben sikerült egy kontrollcsoportos összehasonlítást végezni, és ekkor tudtak igazából elindulni, az alaphelyzetben azok akik nézték és azok akik nem, azonos kognítiv szintről indultak, a sorozat nem hatott rájuk még. És ez óriási sorozatot és sikert indított el.

Az elkövetkező ötven évben drámai átalakulások sorozata történhetett, köszönhetően az összehasonlító random kísérleteknek. Hogyan történik egy ilyen vizsgálat, kísérlet ? Egy műsorban szerették volna, ha a gyerekek megtanulják, hogy mire való a szemük, a kezük és a többi testrészük. Egy teszt csoportnak Grover mutatta ezt be egy kislányon, Chelsean, míg egy másik videón Elmo Mona Lisán vezette be a gyerekeket a szemük, szájuk világába. Grover jobban megragadta a kisebbek figyelmét, interaktívabb volt, a festmény túl elvont volt még a kicsiknek, ezért maradt az élőképes bemutatás a műsorban.

 Az, hogy igazából mi működik mi nem az oktatásban nehéz kérdés, sokszor a Lind-effektus, mint utóhatás, a negatív eredmény után is fennmarad. A rengeteg elvégzett randomista vizsgálatból egyetlen egyet szeretnék megosztani most itt, akit érdekel annak szívesen küldök bővebb irodalmat szemezgetni.

Az USA-ban az utóbbi időszakban közel 1 milliárd dollárt áldoztak egy nagyon kecsegtető iskola utáni programsorozatra, ahol a diákok az iskolai órák után még további 4-5 órát töltöttek ismert vezetőkkel, sportolókkal, művészekkel, megismerkedtek az adott sport vagy művészeti irányzattal. Az elgondolás szép volt, az eredmények elsőre az elvártaknak megfelelőek voltak: akik részt vettek az előkészítőben azok motíváltabbak, okosabbak és felkészültebbek lettek a társaiknál. Volt azonban egy kis bökkenő, a kutatók azt feltételezték, hogy a gyermekek egyáltalán nem fejlődnek az adott időszakban, és azt sem vették figyelembe, hogy hogyan viselkednek az iskolán kívül, után. És ami nagyobb probléma lehetett, hogy nem volt randomizált, szétválasztott csoportos összehasonlítás. Amint korrigálták a felmerülő akadályokat, hogy helyes következtetést vonjanak le a milliárd dolláros kísérletből, már árnyaltabb képet kaptak a diákokról. Akik a délutáni programokban részt vettek, sajnos sokkal több problémás szituációba kerültek, a szülőket többször kellett az iskolába hívni, verekedések, dúlakodások jellemezték a fiatalokat.

Az előzőleg felmutatott előnyök egyike sem jelent meg, nem lettek okosabbak, nem lettek érettebbek, felkészültebbek a programban nem résztvevő társaiknál. A Lind-effektus is ismét fellépett, az emberek nem engedik el az elsőre jónak tűnő ötleteket, szerintük működik, valami az elemzésekben nem okés. Arnold Schwarzenegger személyesen lobbizott a program folytatásáért, képtelen volt elfogadni, hogy a program többet árt, nemcsak pénzügyileg sikertelen, de a gyerekek szempontjából sem mutat semmiféle előnyöket. Ez történik ha valamilyen elképzelést, ötletet a hétköznapi gondolkodásunk eszközeivel ítélünk meg.

 

 

 

 

 

 

Mitől ember az ember, az álmodás funkciói

 

Az ókortól kezdődően minden kornak megvolt a saját jól elfogadott elmélete, elképzelése arról a jelenségről, amit az alvás során álmodásként megtapasztalunk. Az elképzelések részletes tárgyalása helyett közelítsünk egy kicsit praktikusan az álmokhoz. Ha megkérdezünk valakit a baráti körünkben, hogy szerinte miért álmodunk, mi a szerepe, mi a lehetséges funkciója az életünkben, akkor nagy valószínűséggel felmerül, hogy az életünk nagy problémáit segítheti megoldani az, ha éjszaka is agyunk ezzel foglalkozik, esetleg olyan agyterületeken találhat megoldást, ahol mi tudatosan nem lennénk képesek. Dement (1972) a hetvenes években 500 egyetemistával tesztelte azt, hogy egy adott intellektuális problémát képesek-e megoldani, vagy segíti-e az alvás, az álmodás a megoldást. Mindössze 1%-os sikeres megoldást kaptak a diákoktól. A következő húsz évben egyetlen kísérlet sem hozott elfogadható eredményt arra, hogy az álmodás segítene bármilyen feladat megoldásában.

Van e, kell, hogy legyen az álmainknak funkciója az emberi életünkben?

Nagyon nehéz bármilyen elképzelést cáfolni az álmokkal kapcsolatban. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy ennyire periodikusan ismétlődő élettani jelenségnek ne legyen szerepe az életfolyamatainkban, a fejlődésünkben. Ugyanakkor a megfigyelések szerint 11 éves életkor alatt nagyon ritka az, hogy valaki álmodjon az alvása során, lehetséges, hogy valamilyen agyi áramkörünk érése során keletkezik ez a lehetőség, hogy éjszaka álmodunk, újra éljük vagy átdolgozzuk életünk eseményeit? A felnőtt emberek 1% szenved egy kisebb neurológiai problémától, nem álmodnak, vagy legalábbis nem képesek beszámolni róla, ha felébresztjük őket REM fázisukból, ennek ellenére normális életet élnek, bármilyen hátrány nélkül. Ha ezeket figyelembe vesszük három elképzelés marad talpon az álmokkal kapcsolatban.

Az első és legcsábítóbb, bárcsak igaz lenne, a probléma megoldó funkció, ahogy fent már említettük ezt. Életünk, munkánk során gyakran szembesülünk megoldhatatlannak tűnő problémákkal, akadályokkal és ezeket feldolgozva éjszakánként megoldások jelennek meg a tudatalattinkban, hogy ez az éber állapotunkban rávezessen minket a megfelelő cselekvésre. Röviden ez lehet a folyamata. Intellektuális vagy személyes problémáink megoldását az álmaink folyamán. Nagy problémám több évtizede, hogy nem igazán emlékszem az álmaimra, sőt a statisztikák szerint az emberek 5-6 százaléka képes visszaemlékezni rájuk, és ha arra gondolunk, hogy 6-8 álmunk is lehet egy alkalommal, akkor bizony nagyon elvesztegetjük ezt a képességünket. A méltán híres anekdoták igyekeznek ezt a teóriát erősíteni, Kekulé önmagába harapó kígyója, ami a kémiában a gyűrű alakú benzolt hivatott jelképezni, vagy a híres Beatles szám, az Imagine is egy álomban, álomból született. Becsapós egy kicsit a képlet, mert ezekben az esetekben is az úgynevezett megoldás az ébrenlét során történt, az álomra való emlékezés, reflektálás folyamán, az álomból teljes megoldás nem érkezett még. 76 diákkal végeztettek el egy kísérletet, az első fázisban, leírták életük egy adott problémáját, lehetett az bármi, majd a következő héten álomnaplót kellett vezetniük, megfelelő irányítás mellett. A résztvevők fele álmodott visszaemlékezve az adott problémáról, és közülük kettő érezte úgy, hogy a megoldást az álmában találta meg. Mindkettő sikeresnek titulált kísérleti báránynak gyógyszerszedési problémái voltak, de a több gyógyszer beszedése, amit az álmaik sugalltak, igazából nem a probléma valódi megoldása volt.

 

Sokan úgy hiszik, hogy az érzelmi nehézségek, traumák feldolgozásában lehet feladata. Ezt a teóriát nagyon nehéz kísérletileg igazolni, hiszen etikailag elfogadhatatlan, hogy olyan érzelmi traumának tegyük ki az alanyokat, amelyeknek a pontos következményeiről nem tudunk semmit biztosan. A természetes esetek vizsgálata, a háborús területeken élők, a természeti katasztrófát szenvedők nem támasztják alá azt, hogy az esetről álmodás segített volna az érzelmi feldolgozásban. Amúgy is elgondolkodtató az a felvetés, hogy miért segít rajtam az, ha éjszaka még álmomban is folyamatosan az elszenvedett traumát játssza vissza az agyam, ha segíteni akarna, akkor inkább a zavaró képek elnyomásával, és kellemesebb képek, álmokkal kellene bombáznia az agyam.

 

Az evolúciós megközelítés, gondolkodás szerint, ha van funkciója, akkor az a túléléssel és/vagy a szaporodási sikerrel lehet kapcsolatban, hiszen csak ez a fontos, élni és szaporodni. Az ember néhány millió éve az afrikai szavannákon fejlődött a mai formájára, kívül-belül. Agyunk, testünk sok tulajdonsága, ténykedése az ott, akkor fellépő, ismétlődő problémák megoldására alakult ki. Ezek a mai környezetben is dolgoznak, de sok problémát okoznak mai környezetünk eltéréseivel, össze nem illésével. Kőkorszaki agyunk a szavannákon élő veszélyes állatokra van élesítve, a kígyók, a magasság ösztönösen riasztó számunkra, míg a modern kor igazi veszélyei, az autók, fegyverek hidegen hagynak minket. Hogyan illeszkedik ebbe a rendszerbe az álomtevékenység?

A végső válasz előtt egy kis álomfejtés paleolit módon. Az álmodás egy rendezett állapot, nem a véletlen terméke, egy komplex világot épít fel, ahol karakterek, események vannak, történek. Ha csupán az alvás agyi folyamatainak mellékterméke lenne, akkor káosz szerűen követnék egymást a nem összeillő képek, érzetek. Nem csupán rendezett, de szelektált is, a negatív események a döntőek. Az elemzett álmok 80%-a negatív, a maradék 20% volt csak pozitív kicsengésű. Snyder (1970) által elemzett 700 álom 2/3-a a félelemről, az idegességről és a haragról szólt, a negatív érzelmek az átvizsgált szakirodalomban valamilyen veszélyes szituációra és fenyegetésre utaltak. Az átélt érzelmek a régmúltban segítették az őseinket az őket ért veszélyes helyzetek gyors megoldásában, ha zörög a bokor, akkor az ijedtségem futásra ösztönöz. Lehet, hogy csak a szél volt, de mi van, ha oroszlán? Az agresszió is állandó része az álmainknak. Az álmainkban a támadók általában férfiak vagy meghatározott állatcsoportok tagjai, nők ritkán szerepelnek, mint agresszív ellenség. Miért? A paleolit őseink életének állandó fenyegetését ezek jelentették, nagy húsevők, vagy mérgező állatok, és természetesen más hordák férfi tagjai.

Álmaink valójában szimulációs játékok, ahol az életünket erőteljesen befolyásoló negatív eseményeket modellezni tudjuk, elemezni, és esetleg valamilyen általános megoldást, menekülést találni rájuk. A rendszer a szavannai élet nehézségeit tartalmazza, nincs a jelenkor igazi veszélyeire kalibrálva. A szörnyek, a nagy ragadozók, az idegen férfiak, ezek mind mind erről tanúskodnak, az álmainkból.

A természeti népek vizsgálat is ezt az elméletet támogatja, Gregor (1981) 385 álmot elemzett közép brazíliai Mechinaku indiánoknál, Achte és társai (1985) busmanoknál is az agressziót, a harcot, az erőszakot és természetesen a nagy állatok támadásától való félelmet, stresszt találták a jellemzőnek az esetek nagy hányadánál.

A gyermekek álmai kulcsszerepet játszanak, mert az ő álmaikat kezdetben még nem befolyásolhatja a kultúrájuk, a jelenlegi környezetük, ezért azt várnánk, hogy náluk is hasonló képet kapunk, mint a fenti leírtaknál.

Hall és Domhoff (1963,1964) 500 álomriportot elemzett, 2-12 éves gyermekektől, állati karakterek az esetek 30%-ban jelentek meg a 2-6 éveseknél, majd ez folyamatosan csökkent a korral, míg 10 éves korukban elérte a felnőttekre jellemző 5%-ot. További kutatások is hasonló értékeket mértek, sőt az állatfajták elemzése is fura kettősséget tárt fel. Eleinte a vadállatok dominálnak, kígyók, oroszlánok, medvék, tigris, azok, amelyekkel az éber állapotukban ritkán találkoznak, míg a háziasított állatok ritkábbak. Az életkorral ez megcserélődik, a vadállatok szerepe csökken, míg a macska, kutya mennyisége, jelentősége nő. A kislányok álmai több állatot tartalmaz, mint a fiúké. Sajnos az agresszió is jelentős, Hallék szerint az esetek nagy részénél az állatok, mint támadók szerepelnek ezekben az álomképekben. Levine (1991) 10 évesek álmainak elemzése során az esetek 2/3-nál problémás, negatív érzelmi töltésű eseményekről számolt be beduin nomád életet élők, izraeli és ír gyerekeknél. Ezek is általában vadállatok támadását, agresszióját jelentette.

A gyermekeknél és a vadászó gyűjtögető életet élők álmai is azonos szerepet játszanak, felkészítik őket a leendő környezetük veszélyeire, modellezik azokat, segítenek, előre jeleznek. A modern kor gyermekei nem biztos, hogy nyernek ebből a rendszerből, annak működéséből, de esetleg a következő néhány millió év alatt újrakalibrálhatjuk azt, és a jelenlegi környezetünk kihívásait könnyebben kezelhetjük, ha az éjszaka folyamán az álmaink támogatnak minket a küzdelemben.

 

Miről álmodik a lány? Valószínűleg vadállatok homályos képéről és a megmenekülésről.

 

 

 

Halál, ahogyan még sosem gondoltunk rá

 

Joe T. éppen hogy elhagyta az autómosót, amikor elkezdett rosszul lenni, enyhe hányinger, szédülés fogta el vezetés közben. Rettenetesen, és megállíthatatlanul izzadt, hiába kapcsolta be a légkondit a kocsiban. Gyakorlati emberként ismerték, két gyermek apja, és nem igazán szokott pánikolni, ha valami problémája akadt. Egy óra elteltével hazaérkezett, és azonnal hívta a feleségét, közben visszaindult a kórházba, ahová már mentővel jutott csak be, mert útközben elájult. A kórházban magához tért egy percre és szinte azonnal elájult, szívmegállás, kék kód. A filmsorozatokból már tudjuk ez mit jelent, mindenféle eszközök, újraélesztés, gyógyszerek jelenek meg azonnal és heroikus munka kezdődik a beteg életben tartásáért. A szívmegállás, az test oxigénellátottsága miatt nem tarthat sokáig, különben az agyban, egyéb szervekben maradandó károsodások miatt az esetleges visszatérő páciens később már nem tud felépülni, nem képes teljes életet élni.

Teltek a percek, minden változás nélkül, 15 perc, húsz perc, majd harminc is eltelt, közben körülbelül ezer szívmasszást és 6-7 elektromos sokkot is kapott Joe. Negyven perc, régebben ez már biztosan kisebb nagyobb agyi léziókkal, sérülésekkel járt volna. Végre egy kis pulzust kezdtek érezni az orvosok, nagyon halványan. A legfontosabb ilyen esetekben, hogy megtalálják, hogy mi okozhatta ezt a szívmegállást, ezért a vérébe azonnal jelzőfestéket injekcióztak és keresték a baj forrását. Sajnos a katéterezés során újra megállt a szíve újabb 15 percre, de ebből is sikeresen visszahozták, ami most már azt jelentette, hogy már kétszer halt meg, közben, szerencsére megtalálták a szívmegállás okát. A következő 24 órában hibernálták, a testét lehűtötték, hogy megakadályozzák, hogy a szervei, elsősorban az agya további sérüléseket ne szenvedjen. Azóta tíz év telt el, és Joe teljes életet él, mindenféle károsodás nélkül.

Az egyiptomiaknak egyszerű elképzelésük volt a végről, a légzésed leállt, a barátaid, szeretteid búcsút intettek, az orrodon keresztül kiszedték az agyadat, és valamikor reményeik szerint találkozni fogtok a túlvilágon. Jelenleg nem ilyen egyszerű a helyzet, például a Földön nincs mindenki által egyöntetűen elfogadott definíciója a halálnak, az egyik országban halottnak nyilvánítanak, a szomszédban azonos körülmények között még nem mondanák ezt rólad. A mostani, tudományos kutatások szerint a halál nem egy az időnek egy adott pillanatában, hanem egy hetekig tartó folyamat. Ma már egy több órája halott testből nyert agysejteket simán újraélesztenek, mindenféle sérülés nélkül.

 A huszadik századig azt tekintették halottnak, aki nem lélegzik és nincs pulzusa, ezt bonyolította a lélegeztető gépek megjelenése, ami fenntartotta a légzést egy másképpen halott testben. A transzplantált szervek is tovább éltek, jobb fizikai formában voltak, ha egy mesterségesen lélegezettet testből operálták ki. 1980-as évektől az agyhalál, vagy egyes funkciók teljes elhalása, megszűnése lett a szívmegállás mellett a halottság jellemzője. Régen eléggé furcsa eszközöket és módszereket alkalmaztak a halottság fokmérésére, kampókat dugtak illetlen helyekre, vagy a mellbimbókat csavargatták, szerencsére a fejlődés itt sem állt meg, ma a szemek fényre történő reagálása, ez az agytörzs funkcióját igyekszik jelezni, vagy a légzést vizsgálják, esetenként EEG-vel az agyműködés, az elektromos aktívitás fennállását. Az amerikai neurológiai akadémia szerint eddig senkinek sem sikerült még teljesen ép aggyal felépülni egy ilyen visszatérésből.

 Brian Edlow egy kórházban fedezte fel, hogy azok a személyek, akik kómában vegetálnak, és  semmiféle jelét nem mutatják a tudatosságnak, még ők is képesek válaszolni a kutatók által feltett kérdésekre. Igaz, hogy ezt egy MRI készülékben teszik meg. Megkérték őket, hogy szorítsák össze a jobb kezüket, és meglepő módon a megfelelő agyi területen, az összehúzás parancsa megjelent, még ha igazi izommozgás nem is történt.

Már elkezdtem taglalni, de tovább hangsúlyoznám, hogy a halál egy folyamat, szerencsénkre, és nem egy végleges pillanat, ahonnan nincs visszatérés. Az izmok, és a bőr még hetek múlva is képes agyi irányítás nélkül élni, bőven az illető elhunyta után, sőt gének százai kapcsolnak be az illető halála után akár 24 órával is a testében, a sejtjeiben, megérezve az oxigén hiányát. A test nem tudja, hogy halott, megpróbálja életben tartani minden kis darabkáját, még a temetés után is akár. Nyilvánvaló, hogy az agyunk lekapcsolása, megállása visszafordíthatatlan, nem de?

 Mindenki tudja már az amerikai filmekből, hogy néhány perc után az agy oxigénellátottsága csökken és a sejtek elhalnak, visszafordíthatatlan sérüléseket szenvednek, többé nem működnek megfelelően, a feladataikat nem képesek ellátni. Zvonimir Vrselja és munkatársai egy több órája, pontosan 4, elpusztult malacból kivették az agyát, és egy véráramoltatós készüléket kapcsoltak rá, a vér átjárta az agyat és két óra múlva, a frankeinstein malac, illetve annak agya, az élet jeleit mutatta, a sejtek elkezdtek metabolizálni, a neuronok válaszoltak az elektromos ingerlésekre, és a sejtek kommunikáltak egymással, hat órával a halál beállta után. Működhet ez az embernél is? Véletlen balesetet szenvedett embereknél hasonlót figyeltek meg azoknál, akik fagyott tóba estek, bizonyára az alacsony hőmérséklet segíthetett, több időt hagyva az orvosoknak, hogy újjáélesszék a pácienst. A halál végül is kémiai reakciók folyamata, aminek a sebessége függ a környezet hőmérsékletétől, alacsonyabb hőfokon lassabb minden folyamat. Hogyan lehet utánozni egy fagyott jelenséget? A hűtés az egyik faktor, a másik a vér kicserélése sóoldatra, ez kering a páciens testében vér helyett, amíg megtalálják és rendbe rakják a problémás szerveket, kijavítják azokat, majd a lecsapolt vérükkel szép lassan visszamelegítik a testet.

Hol a határ, a bevezetőben Joe kb 1 óráig i volt teljes szívmegállásban, az agya oxigén nélkül, és ez nem egy kiragadott, egyedi példa szeretett volna lenni, inkább egy általános állapot, leírás. Mennyi idő után lehetséges még valakit visszahozni az életbe, két óra, négy nap, vagy hónapok?

A defibrillátorok nélkül egy szívmegállás perceken belüli halálhoz vezetett a múltban, ma a modern eszközökkel, a test hűtésével akár órákat is tölthet a beteg abban az állapotban, ahonnan 10-20 éve még nem volt visszaút. Másként festene most az Egyenesen át című film, ahol orvostan hallgatók kísérleteztek a halállal, kíváncsiak voltak arra mi van odaát. Vajon mi?

Az ellenállás melankóliája, miért nem szeretjük az új, kreatív dolgokat, eszméket?

Manet negyven évesen elégelte meg a fennálló rendszert, értetlenül állt az előtt a tény előtt, hogy nem sikeres, és ahogy a jövőjébe tekintett nem is látta a kiutat. A fennálló, és a sikeresség útjába emelkedő legnagyobb akadály az Élő Művészek Éves kiállítása volt, amit másképpen Párizsi Szalonnak neveztek, közel egy millióan látogattak meg a kiállítás hat hetében. Évenként közel 3000 művész 5000 festményéből választották ki a kiállításra érdemes darabokat az akkori Akadémiai tagok. Évről évre hiába adta be a műveit, mindig elutasították, szerinte valami nem stimmelt a választóbizottsággal kapcsolatban, nem értették azt az irányvonalat, amit képviselt. Nem szerették ezeket a régitől eltérő, új elképzeléseket. Manet nem egyedüliként szenvedett ettől az elutasítottságtól, szép kis csapat verődött össze: Edgar Degas, Monet, Renoir, vagy Pissaro is tagja volt a gyakran visszautasítottak csapatának. Mit tehet egy tehetséges, de mellőzött társaság a fenti kialakult patthelyzetben: saját csapatot alakít, független kiállításokat rendez, és ezzel vette kezdetét, ezzel született meg az impresszionizmus.

 Nem nagyon kellene meglepődnünk ezen a történeten, hiszen nap mint nap hasonló eseményeknek vagyunk tanúi, a ma sikeres művészei, tudósai elutasítják a jövő géniuszait, nem értik az új törekvéseket, a tőlük, a megszokottól eltérő más útirányokat. Mi pedig általában nekik hiszünk, hiszen ők tudják, ők érzik mit hoz a jövő, ők már bizonyították, hogy mire képesek, habár azt nagyon gyorsan elfelejtjük, hogy aki ma sikeres az nem biztos, hogy a jövőben is az lesz, nagyon hamar a süllyesztőbe kerülhet, ahonnan már hiába kiabál vissza, a hangja elhal, nem jut el már sehová. Egy kezdőnek, egy újoncnak még rengeteg lehetőség, gondolat foganhat meg az elméjében, egy tapasztaltnak csak néhány. Egy kreatív, innovációt igénylő világban gyakran inkább az első, a tapasztalatlan látásmódjára nagyobb szükségünk lehet, mint egy beszűkült, kevés módszerrel dolgozó profira.

Alfred Wegener asztronómiából doktorált 1904-ben, majd ezután meterológiával kezdett el foglalkozni, később pedig a különböző kontinenseken élő növény és állatvilág közötti hasonlóságok keltették fel a kíváncsiságát. Ő vetette fel, hogy a kontinensek nem állnak, hanem folyamatos mozgásban vannak. A geológusok keményen nekimentek, mit képzel, kicsoda ő, honnan szerzi ezeket a képtelen ötleteket. A halála után fogadták el csak az általa felvetett elképzelést.

Chester Carlson az 1930-as években fejlesztette ki az elektrofotográfiát, amit a legtöbb általa felkeresett vállalat elutasított, végül a Xerox elkezdte támogatni, és 1965-re már közel 1000 darabot adtak el az első fénymásolójukból, ami akkor 240 millió dollárt hozott a konyhájukra.

Az ellenállás dupla arcát mutatta, nem pusztán a felvetett ötletet utasították el határozottan, hanem azt sem nézték jó szemmel, hogy Wegener, még csak nem is volt geológus, tehát miért szól bele egy másik tudományágba egy oda nem tartozó. A kettő egymást erősítő folyamatnak tűnik. Max Planck sokat idézet mondása szerint az új igazságok csak a régi igazságok szószólóinak halálával nyernek utat a társadalmunk életében.  

A nyolcvanas évek vége felé két bátor orvosember Barry Marshall és Robin Warten azt merte állítani, hogy a gyomorfekélyt nem a stressz okozza, hanem egy bakteriális fertőzés miatt alakul ki ez a betegség. A gasztroenterológusok szerint, ez olyan mintha azt mondták volna, hogy a Föld lapos és körülötte forog a világmindenség. Felforgató és elképzelhetetlen elmélet volt, az eredeti cikküket egyetlen folyóirat sem akarta elfogadni, mit is vártak, és ezért radikális lépésre szánták magukat. Kísérletbe fogtak saját magukon, Marshall egy fiólányi Helicobacterrel fertőzte meg önmagát és néhány napon belül meg is érkezett a várva várt hatás, hányás, hasfájás, gyulladás formájában. A diagnózis után egy adag antibiotikummal kezelte magát és lám eltűntek a tünetek, elpusztult a bacikolónia. Egyszerre meg is mutatta az utat, a megoldást is egy régóta rejtélyesnek tűnő betegségre, antibiotikumos kezelés. Sokáig kellett várni az elfogadásra, 2005-ban azért már ők lettek az orvosi Nobel díjasok.

 Az üzleti élet is az emberi természet, döntések területe, nem csodálkozhatunk azon, hogy itt is hasonló fiaskók százai merülnek fel, elszalasztott befektetések, túlzott elvárások, de az újdonságok elutasítása úgy tűnik itt is elég gyakran felmerül. Lehetséges, hogy az emberi természetünk része a félelem az újtól, a nem elfogadottól, az ismeretlentől?

Neofóbia a jelenség hivatalos neve, félelem az új behatástól, szituációtól. Averzív, elutasító reakció minden újra, minden váratlanra. Az új mindig egy fajta fenyegetés, ami a sérülés, esetleg a halált is jelentheti, ezért a természetben, az állat és növényvilágban ez elfogadható reakciónak tűnik. Ezen kívül pedig az újjal mindig foglalkozni kell, több kognitív energiát kell befektetni, figyelem, fókusz, márpedig az energia az költséget jelent mindig. Létezik öt kategóriája: az ízlelő, a ragadozó, a szociális, a tárgyakkal kapcsolatos és a terekkel. Nyilvánvaló, hogy vannak előnyei és hátrányai is, ha félünk az újdonságoktól, egy ragadozókkal teli világban egy kis zaj a bokrok között majdnem biztosan veszélyt jelez, jobb elkerülni, ha viszont szűkösek az élelemforrások, akkor valami újat kell keresni, mert különben éhen halok. Gyakran a kettő együtt irányítja szerencsétlen állatot, aki igyekszik új élelemforrást felkutatni, közben minden egyes kis zörejtől kiugrik a bőréből. Ennél érdekesebb, hogy már sejtszinten is működik a neofóbia, és ez számtalan betegség alapja, de mielőtt belecsapnánk ebbe a rendkívüli módon érdekes dologba térjünk vissza kicsit az üzleti világba.

Mindig hallunk történeteket arról, hogy ki milyen cégbe nem szállt be az elején és nem lett milliárdos, mert valami nagyon jó dologból maradt ki, pontosan azért, mert félt az újdonságtól. Peter Thiel félmillió dollárral szállt be a Facebook-ba, amiből 8 év alatt 1 milliárd dollár lett a számláján, ez a sikeres befektetés példája. Egy másik induló kis vállalkozásba senki nem akart befektetni, még Thiel sem, mert néhány év alatt szerettek volna egy 10% haszonnal kiszállni, hiába kilincseltek a start-up kidolgozói. Ez a vállalat, az Airbnb, 9 év alatt 31 millliárdos dollárt bevételt ért, ami egy 150 ezer dolláros befektetésnél 3,1 milliárdot jelentett volna. De rengeteg szakember nem látta ennek az újdonság értékét, nem látták az üzletet benne. Ez nem egy egyszeri sztori, nem egy kiemelt példa, rengeteg ilyen történik nap mint nap.

Erin Scott és csapata elvégzett egy kis kísérletet a fenti jelenség vizsgálatára, 652 start-up ötletet vizsgáltattak meg hozzáértőkkel és nem hozzáértők csoportjával. A szakembernek minősítették a területen már több éve dolgozó kutatókat, vagy a doktorit elvégző hallgatókat. Rangsorolniuk kellett az ötleteket, mibe fektetnének be, mi az eredeti, miben látnak fantáziát. Hiába a területen jártasság, ez a tudás semmilyen előre jelző képességgel nem rendelkeztek a szakterületet ismerő gyakorlott emberek a teljesen szűzekhez képest. Több hasonló kísérletükből azt az egyszerű megállapítást tehették, hogy minél inkább tapasztalt valaki egy tudományterületen annál inkább zártabban, dogmatikusabban gondolkodik, nem engedi az új gondolatokat közel férkőzni a szépen felépített elképzeléseihez. Ragaszkodik az elveihez.

 Néhány évvel ezelőtt az IBM elvégzett egy felmérést, ahol 60 országban 33 iparág vezetőit, munkatársakat kérdeztek meg arról, hogy mi a legfontosabb tulajdonsága egy munkavállalónak a jövőben, amire a legnagyobb szüksége lehet a vállalatnak, aki alkalmazni fogja.  A kreativitást jelölték meg, ez a legfontosabb jövőbeli sikerességhez.

 Egy pár évvel később, 2016-ban 3,500 dolgozót kérdeztek meg öt országban, és a válaszok egyértelműen cáfolták a fenti elképzelést, a vezetők egyáltalán nem támogatták az új ötleteket, nem álltak be az új tervek, elképzelések mögé. Cinikusan üres beszédnek tartották a kreativitásról és az innovációról szóló elvárásokat.

Elvárjuk, azt hisszük, hogy ez kell nekünk, amikor meg ott van, akkor elutasítjuk, félretesszük, nagyon ambivalens kapcsolatban vagyunk az újjal, a kreatívval, a mással. Kicsit olyan ez, mint a leendő szépségkirálynők esete, akik mindannyian világbékét szeretnének, valójában azonban megelégszenek egy milliomos, gazdag férjjel is. Hihetetlenül gazdag és szerteágazó szakirodalma van ennek a kérdéskörnek, mindenkinek saját elképzelése van arról, hogy miért tartjuk nagyon fontosnak a kreativitást, ugyanakkor amikor szembe találjuk magunkat vele, akkor meg miért utasítjuk el csípőből.

Egy kis bekezdésben már említettem, hogy az újjal, az nem várttal az állatvilágban is hasonlóan elutasítás az első reakció, és ugyanezt találjuk, ha a szervezeti szintről sejtszintre ugrunk. Az allergia a látszólag nem idegen dolgokra, pollenekre, állati szőrzetre adott hiperszenzitiv válasz, talán a szervezet védelmét van hivatott képviselni egy új, egy idegen behatástól. Egy egész rendszer, nevezetesen az immunrendszer épült az idegen, a testnek még új behatások kezelésére. Már sejtszinten is ellene vagyunk az újnak, azzal foglalkozni kellene, hiszen, ha nem tesszük, az akár az életünkbe is kerülhet.

A kreativitás bölcsője a kíváncsiság. A gyermeki érdeklődés valahol meghal, elenyészik mikor felnövekszünk, valahol elveszítjük, és sokan nem is találják meg. Bob McKim összehívott egy felnőttekből álló kis csoportot és megkérte őket, hogy 30 másodperc alatt rajzoljanak egy skiccet a szomszédjukról. Majd megkérte őket, hogy mutassák meg a rajzot a szomszédjuknak. Mi történt? Tipikusan a felnőttek fele nem rajzolt semmit, a másik fele pedig folyamatosan elnézést kért, mert nem tud rajzolni, ezért nem is nagyon próbálkoztak. Egy két rajz készült el egy harminc fős csoportból. Mi történt, ha gyerekeket kért meg ugyanerre a feladatra? Mindenki azonnal nekiállt, rajzolt, festett nagy beleéléssel, és utána együtt a szomszéddal megbeszélték a képeket.

Választ nem kaptunk az eredeti kérdésünkre, hogy miért nem szeretjük az új, kreatív dolgokat, gondolatokat, de talán nem is baj, mindenki keresse meg a saját válaszait.

 

Komplexitás a döntéseinkben, azaz a Kobra-effektus mindenhol jelen van és érezteti hatását

                                            

 

Ausztrália és az Antarktisz között fekszik egy édeni kis sziget, bennfentes élővilággal, az errefelé vándorló madarak szívesen pihennek meg a ligetes dombok lankáin, az embertől érintetlen területeken. Rengeteg ritka, és csak itt élő tengeri madár élőhelye, fókák hatalmas csoportjai színesítik a természetes környezetet, a természetvédők paradicsoma. Ez az idill mindössze addig tartott, amíg az első vadászók és kereskedők meg nem jelentek, először a pingvinekre és fókákra támadtak a zsírjuk miatt, de ez nem volt elegendő, mármint, hogy az itt élő fajokat pusztították, emellé még idegen, itt nem előforduló élőlényeket, nevezetesen nyulakat, egereket, patkányokat és az ezeket pusztító macskákat is behurcoltak magukkal. Mivel a szigetlakó állatoknak természetese ellenségük nem igazán volt, nem nagyon tudtak védekezni a behurcolt ragadozók ellen. Terülj terülj asztalkám. A nyulak elszaporodása bosszantotta leginkább a természetvédőket, a növényeket lelegelték, és az állandó ásásuk is komoly környezeti, eróziós károkat okozott a szigeten. Próbáljuk meg kipusztítani őket, de csakis őket. Hogyan lehetséges, milyen módszereken gondolkodhatunk, ha például a mérgek nem nagyon jöhetnek számításba.

 1968-ban Tazmániából összefogdosott bolhákat engedtek szabadon a nyulak élőhelyein, ahogy azok ki be mászkáltak az üregeikből a bolhák fűlőn csípték őket, és a következő tíz évben megfertőzték a sziget nyúlpopulációját. Minden készen állt egy ördögi terv második lépésére, 1978-ban a szigetre érkezett néhány szakember, és egy a nyulakra halálos vírussal kezelt vattákkal körbejártak a szigeten, elkábítottak légfegyverrel néhány nyulat, megfertőzték őket és elengedték, rábízva a bolhákra a feladat következő részét, a vírus elterjesztését. 1988-ra, 100. 000 nyúltetem jelezte a terv sikerességét, ekkor a teljes populáció már 20.000 alattira csökkent. A szigetlakók által korábban becipelt macskák is elsősorban nyulakon éltek, mi történik egy ragadozóval, ha elfogy , kimerül egy élelemforrás? Keresnek és találnak maguknak másikat, rávetették magukat a szigeten őshonos, csak itt élő madaraira. Nagyon egyszerűnek tűnt a probléma, a nyulak, kiiktatása, de a megoldás rávilágított a döntés komplexitására, hirtelen ott találták magukat egy hasonlóan nehéz eset előtt, nem erre számítottak.  Ez a kobra effektus, amikor nem vagyunk képesek előre jelezni a döntéseink másodlagos hatásait, és gyakran a várt, elképzelttel gyökeresen eltérő végeredményt kapunk.

A macskák előtt beszéljünk egy kicsit a kobra effektus elnevezéséről, mert ez is egy tanulságos történet. Delhiben elszaporodtak a kobrák, ezért az angol kormányzás eldöntötte, hogy megoldja ezt az egyszerű problémát. Fejpénzt adott minden egyes beszolgáltatott kobráért a helyi lakosoknak, ettől várta, hogy csökkeni fog a halálos kígyómarások száma. Fogy a kígyó, kisebb a veszély. Nem egy bonyolult ügy. A helyi lakosok meglátták a lehetőséget, és válaszul kígyófarmokat létesítettek, kobrákat kezdtek el tenyészteni, hiszen ebben van az üzlet. Angol vezetés egy idő után belátta, hogy nem fogynak a kobrák, ezért visszavonták a fejpénzt, szerencsétlen kígyótartó indiaiak pedig szélnek eresztették a farmon tartott kobráikat, hiszen már nem hoztak semmit a konyhára. A feladat a kobrák számának csökkentése volt, egy egyszerű, átgondolt beavatkozás azonban az ellenkezőjét érte el, egyre több lett a halálos mérgű állatból.

 A kobrák után lássuk ismét a macskákat. A parkőrök elkezdték lelőni a kóbor állatokat, és a 2000-es évekre sikerült ezt a problémát is orvosolni, minden macska eltűnt a szigetről. Közben a nyulak rezisztensek lettek a vírusra és mivel a macskák sem vadásztak többet rájuk, ezért újra elkezdtek szaporodni. Most méreggel próbálkoztak, de ez sajnos ahogy várható volt más, helyi élőlényeket is pusztított, ezért erről gyorsan letettek, mint végső megoldás. Kutyákkal, puskákkal és egy újabb vírussal estek neki a feladatnak, és 2014-re sikerült elérni, hogy a szigeten se macska, se nyúl, se egér, se patkány nem élt, az élővilág pedig igyekezett visszanyeri régi formáját. Úgy tűnt 50 év megfeszített munkával minden visszatérhet az eredeti állapotába, de…a folytatás a reklám után.

Amantha Imber szervezeti pszichológus és cégtulajdonos, aki 2014-ben egy testhezálló feladatot kapott: egy 15 fős munkacsapatot kellett elköltöztetnie egy új telephelyre, vadonatúj épületbe, aminek felújítására  100.000 dollárt költött, de megérte. Gyönyörű nyitott terű irodaterület, szépen kidolgozott faasztalok, nagy ablakok természetes fénnyel várták a dolgozókat. Imber és csapata úgy gondolkodott, mint ahogy a helyükben mi is tennénk, hogy a nyitott terek segítik a face to face kapcsolatokat, több eredeti ötlet merülhet fel, szoros együttműködések alakulhatnak ki, ahogy ezt tanulhatta már a Pixar, vagy egyéb jól menő cégek esetéből az egyetemen.A kobra effektus azonban szépen dolgozott, pont az ellentétes eredmény született, mint amit várták. Nem számított a spanyol inkvizícióra, illetve indiai kobrára. Az állandó beszélgetések, diskurzusok a mély, és elmerült munkát teljesen akadályozták a cégen belül, Imber is a reggeli kávéja közben kezdett el dolgozni, amikor még senki nem zavarta, nem kellett senkivel sem találkozni, beszélgetni. Az elképzelése visszaütött, nem úgy alakult, sőt ellentétes irányt vett.

 2018-ban két Harvardi kutató tiszta vizet szeretett volna önteni a pohárba, és véglegesen eldönteni a fenti kérdést: a nyitott irodában dolgozók többet beszélgetnek-e egymással, többet diskurálnak a munkájukról, családról, mint a hagyományos, elkülönült irodában kuksoló dolgos emberek. Két hagyományos berendezkedésű, nagy múltú céget választottak, ahol tervezték a költözést és az irodák átváltoztatását a fenti Imberékhez hasonlóan, nyitott, egyterű helységekbe. A dolgozók egy részét felszerelték speciális nyomkövetővel, ami a mozgásukat és a beszédüket is rögzítette. A költözés előtt és a nyitott, új helyen is adatok sokaságát gyűjtötték és hasonlították össze: előtte-utána relációban. Zavaróan és egyben nevetségesen egyértelmű választ kaptak: a nyitott irodákban az emberek közelebb vannak egymáshoz, de sokkal kevesebbet beszélgetnek egymással. A kobra ismét lecsapott.

Egy utolsó példával szeretném tovább erősíteni azt, hogy tudásunk, előrelátásunk mennyire sérülékeny, mennyire hisszük magunkat prófétának, hogy utána nagyot esünk az arcunkra.

Évente csak az USA-ban 100 milliárdnyi műanyag zacskót állítanak elő, amely csak több száz, esetleg ezer évek múlva bomlik le, mi történne, ha betiltanánk ezek gyártását és forgalomba hozatalát? Milyen hatásokkal, milyen nem várt fejleményekkel számolhatunk ebben az esetben? A vásárlók több papír csomagolót használnak, vagy újra felhasználható tartós táskákat vesznek, vagy megoldják zacskók nélkül a vásárlást. Elsőre a papír, és az újra használható táskák jobb választásnak tűnnek a műanyagnál, a vízfelhasználás szempontjából. Másrészről ezek előállítása és szállítása sokkal több energiát kíván a műanyagnál, az össz szén emissziója több. Kiszámolták ügyes kis szakemberek, hogy a papír 3x, míg egy újra használható táska 131x nagyobb negatív hatással van a klimatikus változásokra, mint a műanyag. Szóval, ha a vízi élet és a vizeink tisztaságának megtartása a cél, akkor okos döntés a műanyag tasakok gyártásának betiltása. De ha az egész környezetünk megóvása a cél, akkor már nem tűnik olyan jó megoldásnak. Most pedig, hogy ne csak a levegőbe, vagy vízbe beszéljünk, lássunk néhány olyan valós példát, ahol már megtették a zacskók betiltását.  Kaliforniában az első intézkedések a vékony és közepesen vastag, zömében csak egyszer használatos műanyag zacskókat tiltották be, ezzel próbálták a vásárlókat a vastagabb, többször használhatóak felé terelni. Sajnos a kobránk ismét harapott, sokkal többet adtak el a vastagabból, az emberek ugyanúgy egyszer használatosként kezelték a vastagabb fajtájú táskákat.

 Chicagóban 2017 év elejétől a papír és műanyag zacskókat megadóztatták 7%-kal, ami jól működött, egy felmérés szerint az adó előtt 10 vásárlóból 8 papír vagy műanyag tasakokba vitte el az árucikkeit a boltból, az adó bevezetése után már csak a fele, 5 a 10-ből. A maradék 5 emberke újrahasznosított anyagú táskát használt, vagy kézbe vitte el az áruit. És a város az adóból plusz pénzhez jutott. A kobra elaludt.

Gyorsan, egy utolsó példa még a kobra effektusra és utána hagyok mindenkit aludni. Zsámbékon felállítottak egy közlekedési lámpát egy gyalogos átkelő elé, ami teljesen jogos és elvárt kezdeményezés, de a rendszert megspékelték még azzal, hogy kiépítettek egy sebességfigyelő rendszert és ha az azt érzékeli, hogy 30-nál nagyobb sebességgel közlekedsz, akkor a lámpa pirosra vált és megállít. Szép elgondolás, az eredmény lehangoló, az autósok egy része felgyorsít 60-70-re mert így simán átér még azelőtt, hogy a lámpa pirosra váltana. Lakott területen, zebra előtt. Nem biztos, hogy ez volt az eredeti elképzelés.

Visszatérve a bejegyzés elejére, a szigetünkről eltűntek a nyulak, egerek, patkányok, minden szép és idilli, de megjelentek olyan invazív növények, amelyek miatt lettek az első nyulak a szigetre telepítve. Hát ennek se vége se hossza, a háború folytatódik.

                                             

Valami hiányzik avagy a légi bombázók, a fű és a mikrobiom váratlan összefüggései

   

Este locsolás közben tudatosodott bennem, hogy egy komoly problémám tőröm a fejem. A fű a kertünkben nem összefüggő, helyenként (pfuu) hiányos, költőien kifejezve gyér, mint a fejemen a haj. Föld, fű váltogatja egymást rendszertelenül. Pedig mindenhol locsolom, a következő kérdésen méláztam, hol lenne érdemes locsolni, hogy angliai világító zölden burjánzón? Ahol nincs fű és arra várni, hogy a sok víz helyrehozza a hiányosságokat, vagy hagyni az egészet és csak a meglevő zöld részeket táplálni? Buta esti elmélkedésnek tűnik, de váratlan kapcsolatokat véltem találni egészen távoli tájakkal, témákkal.

Abraham Wald, hősünk, ha nevezhettem így, nálunk Magyarországon született 1902-ben. Otthon Martin bátya tanítgatta, aki mérnökként végzett. Abraham 14 évesen már nagy matematika rajongóvá vált, saját fejtörőket kreált, alkotott és oldott meg. Hiába lett az egyetemen a nagy matematikusok kisebb csoportjának feltörekvő tagja, együtt dolgozott nagy Gödellel és Alfred Tarskival, a zsidó származása miatt kénytelen volt elhagyni az országot és a számára ismeretlen Amerika felé venni az élete irányát. Ott egy alkalmazott matematika panel nevezetű csoportban kapott lehetőséget, hogy a tudását elmélyítse, a csapatban 12 kiváló matematikus dolgozott és rendkívül szerteágazó témákkal foglalkoztak. Az adott időszakban természetesen a háborús igényekre próbáltak megfelelő válaszokat találni.

A repülőgép bombázók akkoriban nagy rizikójú csoportot alkottak, a bevetésük 50-50%-os eséllyel járt, vagy hazatértél, vagy lelőttek és elvesztél. A vezetők keresték a módját, hogy hol lehetne, hol kellene megerősíteni a repülőgépeket, hogy jobban ellenálljanak az ellenség ágyúinak. Ha páncélozod a repülőt, az egyre nehezebb lesz és egy adott súly felett már nem lesz képes repülni. Na akkor hova is és pontosan hány kiló nehéz vaslemezt szereljünk egy repülőre? Első lépésként adatokat kellett szerezni. Rengeteg helyről származtak adatok a probléma felméréséhez, a visszatérő, de többszörösen találatot kapott repülők, a legtöbbön a szárny és a törzs kapta a találatok zömét, a nagy felszínük miatt, de sem a farkuk sem pedig az orrukon nem volt találat. Na tehát megvoltak a sérülékeny részek, ahová a következő védelmi rétegeket lehetett volna felszerelni, így gondolkodunk mi szerény, hétköznapi emberek. De Wald nem értett egyet, ő realizálta, hogy hiányzik még néhány adat, valamit nem vesszünk eléggé komolyan.

Joe Sanders mikrobiológusként többször járt Peru trópusi őserdeiben, ahová magával vitte kedvenc kis mikroszkópját egysejtűekre vadászva. Leginkább rovarok gyomrában keresgélt, kutatott, hiszen mint már jó pár éve tudjuk, hogy mindenhol ott vannak, sőt az életünk meghatározói a velünk együtt élő flóránk, faunánk. Ételeket dolgoznak fel, amelyeket mi nem vagyunk képesek lebontani, vitaminokat gyártanak számunkra, és még az immunrendszerünk fejlődését is támogatják, csak hogy néhányat említsek a szerteágazó hozzájárulásukból az életünkhöz, amelyek az utóbbi időkben láttak napvilágot. Sanders hangyák gyomrában kutatott szimbióta egysejtűek után, és változatos képet fedezett fel, valamely hangyafajok galaxismennyiségű baktériummal élnek egy testben, néhány fajnál azonban nem találta nyomát nekik, szinte egyedül, szimbióták nélkül élték világukat. A 20 század korai évektől kezdődően gyűltek a megfigyelések a komplex élő szervezetek és a rajtuk, esetleg bennük élő kisebb mikrobák közötti bonyolult kapcsolatokról: gilisztákról, amelyeknek sem szájuk, sem pedig végbélnyílásuk sincs, termeszek, amelyek kemény, emészthetetlen faanyagon élnek, a tehenekről, akik füveket rágnak egész nap, olyan füveket, amelyekből hiányoznak a fehérjék. Egyikük sem létezik a másik nélkül, kölcsönösen adnak vesznek egymásnak kémiai alapanyagokat, amelyből felépítik magukat, élnek és virágoznak. Minden egyes példával megerősödött az a nézet, hogy minden mindennel összefügghet, és még az emberi létforma, az emberi jóllét, egészség is a bennünk élő kis baktériumoktól függhet. Szép lassan az évtizedek alatt az lett a norma, hogy minden élőlényben rengeteg kisebb baci él szimbiózisban, mindenki ad valamit a másiknak és szépen, lakótársakként eléldegélünk. Az endoszimbiózis lett az új életforma

Tobin Hammer is hiába keresgélt idegen DNS nyomokat egy általa kutatott kis hernyóban, nem talált bakteriális nyomokat, a hernyóban, a hernyóval nem élt együtt semmiféle mikroba. Hogyan lehetséges ez, hiszen amit eddig megvizsgáltunk, legyen az kicsi vagy nagy élőlény mindenhol ott vannak a vele együtt élő kis szimbióták? Lehetséges, hogy eddig gondolkodunk rosszul és nem minden élőlény rendelkezik az emberhez hasonló, stabil mikroba közösséggel? Az ember a kivétel és az élőlények nagy része átmeneti, nem stabil, előre nem jelezhető élősködőkkel osztozik a testén? Valamiféle kapcsolat csak létezik a gazda és benne élők között. A hangyák adják az első nyomot ehhez, de előtte még térjünk vissza Wald-hoz és a repülőkhöz.

 A harcból visszatért repülők és a rajtuk esett lövésnyomok adták az adatok kis hányadát, a fejlesztő csoport teljesen figyelmen kívül vette azonban azokat, amelyek nem tértek vissza. Miért nem tértek vissza?  A megfigyelhető lyukak, találatok figyelembevételével a farokrészt és az orr részt nem kell megerősíteni, hiszen ezeket sohasem találták el. Ha viszont figyelembe vesszük a vissza nem tért repülőket, akkor azoknál valószínűleg a végzetüket pontosan az okozhatta, hogy vagy az orrukat, vagy a farkukat érte találat, igazából ezek a legérzékenyebb területek egy repülőmasinán. Akik visszatértek valójában arról tanúskodtak, hogy hiába éri őket találat a repülő törzsén, vagy szárnyán, ők ettől még képesek manőverezni és akár visszatérni, ha viszont a farkukat éri találat, az bizony már végzetes, a repülő nem tér vissza, az lezuhan. Az adatoknak a feléből, csakis azt elemezve nem egészen erre az álláspontra jutnánk.

Vissza a hangyák világába. Többféle fajta étrenden élő hangyák belső mikroba világa egészen eltérő képet mutat, a szigorúan csak és kizárólag növényi táplálékon élők sokkal változatosabb bacikat tartanak fenn, talán a táplálék fehérje tartalmának köszönhetően, mármint túl alacsony az, ezért inkább támaszkodnak a mikrobáikra, a mindenevők és főleg a húsevőknek nincs szükségük diverz és nagyszámú bacikra, a táplálékból bőven képesek fedezni a saját szükségleteiket. Léteznek természetesen kivételek, élnek tisztán növényi táplálékon hangyák mikrobák nélkül. Deepa Agashe lepkéket fogott az őserdőben és azokat vizsgálgatta, náluk is hasonló dolgokat fedezett fel, nagyon kevés mikrobájuk volt, azok összetétele változatos fajon belül is, és ha ezeket kiirtotta belőlük, vagy idegen fajokat oltott beléjük, az semmilyen észlelhető hatással nem volt a példányokra. Úgy tűnik, hogy a baktériumok nem a rovarokkal, hanem az ételükkel lenne korrelációban. A tudományt népszerűsítő médiában megjelenő cikkek, amelyek témája a bennünk élő mikrobák és hatásuk a gazdaszervezetre, zömében emlősökre korlátozódnak, ezekből vonnunk le messzemenő következtetéseket. A helyzet kísértetiesen hasonlít a repülőgépes sztorihoz, a látható, a nyilvánvalóból vonnunk le olyan következtetéseket, amelyek lehet, hogy távol állnak az igazságtól. Óvatosan, a mindennapi döntéseik is könnyedén ebbe a kategóriába tartozhatnak, a döntéshez elengedhetetlen adatok feléhez férünk csak hozzá, csak ezt látjuk, ez alapján pedig nyilvánvaló, hogy ez a helyes döntés, vagy mégsem?

Wald meglátása és matematikai analízise több tucat pilóta életét mentette meg közvetlenül, az elemzés a 80-as évektől fellelhető a neten.

 Mi a helyzet mindezek figyelembevételével az esti locsolással? Meglátjuk még, de a száraz területeket kellene megerősíteni, tehát azokat locsolom bővebben. A zöld füves részek jól bírják a meleget, a szárazságot, hiába kaptak találatot.